„Lenyűgöz Petőfi temperamentuma” – Berettyán Nándor a Most vagy soha! című filmről

Édes ez a gyerek az öledben. Eszerint már családos ember vagy.

Katona Kinga volt osztálytársam, jelenlegi kolléganőm a feleségem, együtt végeztünk a Vidnyánszky-osztályban Kaposváron. Két éve vagyunk házasok, ez a tündéri csöppség pedig 11 hónapos. Megtapasztaltam, mennyire igaz, hogy egy gyermek érkezése mindent megváltoztat. Fel tudok idézni egy konkrét jelenetet, ami meghatározó volt az apaságomban. Amikor Kinga az egyik ultrahangfelvételt megmutatta, amelyen a pici már emberformát öltött, rájöttem, hogy mostantól kezdve minden más lesz. Megváltozott az értékrendem, és olyan időtávlatokban is elkezdtem gondolkodni, amikor már nem leszek. Más perspektívák születtek, más lett a fontos, mint a baba előtt. Életem leggyönyörűbb pillanata volt, amikor a szülés után hármasban maradtunk.

Korábban mi volt számodra a legfontosabb?

Mindig is családcentrikus voltam, most viszont már semmi sem
érdekel annyira, mint hogy a gyerekkel lehessek.

Akkor ebben máris hasonlítasz az általad megformált
Petőfi Sándorra, bár engem külsőleg is emlékeztetsz rá.

Petőfi 26 és fél év alatt nagyon sok mindent megért, és az élete tragédiája az volt, hogy míg korábban a szabadságért odaadta volna a szerelmet, mire ez megváltozott benne, elkésett. Sepsiszentgyörgyre akart költözni a családjával, vissza akart vonulni. Ám jóbarátja, nagyszerű színészünk, Egressy Gábor rábeszélte, hogy menjen el Bem tábornok után Erdélybe. És többé már nem tért haza. Összetett, szomorú sors az övé.

Ami a családszeretet mellett mindkettőnk életében hangsúlyos, az az alföldiség. A Hortobágyon születtem, ott dobban meg igazán a szívem. Persze a tengert és a hegyeket is csodálom, de az igazi otthont számomra az Alföld jelenti. Lenyűgöz Petőfi temperamentuma. A hadügyminiszternek például azt írta, hogy ha visszamegy Pestre, lelövi, mint egy verebet. Ehhez azért kellett bátorság! Azt is mondják róla a történészek, hogy önfejű volt, néha az összeférhetetlenség határát súrolta a viselkedése. Én kompromisszumkészebb vagyok. A debreceni Ady gimnáziumba jártam dráma szakra, ahol előadtuk Az apostolt. Nagyon megérintett. Már fiatalkorom óta van bennem együttérzés a költő iránt.

A Most vagy soha! egyetlen nap eseményeit mutatja be. Elég ez ahhoz, hogy megismerjük a költő jellemét, helyzetét és a korszakot?

Szerintem igen. 14-e estétől indul a történet – amikor
Bécsből hajóval jön a hír, hogy kitört a forradalom –, és 15-e estéig tart.
Valóban 24 óra leforgása alatt játszódik a cselekmény, mégis teljességében
képes bemutatni Petőfit, az ő családhoz, szerelemhez való viszonyát, a
forradalmi énjét, a konok, önfejű embert éppúgy, mint az érzékeny, törékeny,
lírai férfit. Egyáltalán nem dokumentarista művet, hanem kalandfilmet
csináltunk, de a képi világával és a háttértörténeteivel az egész kor
felrajzolódik, különösen az akkori Pest és Buda világa. A producereknek és a
rendezőnek kifejezett célja volt, hogy bemutassák Pest ambivalenciáját. Sok
helyütt középkori állapotok sáros utcákkal és kis parasztházakkal, máshol
hatalmas, gyönyörű úri paloták.

Kik tűnnek fel a filmben Petőfi mellett?

Először is Szendrey Júliát (Mosolygó Sára alakítja – a szerk.) említeném, aki sokkal magasabb osztályból származott, mégis nagyon szerelmes lett Petőfibe. 1848-ban Pesten, a Dohány utcában első emeleti polgári lakást béreltek, ami azt mutatja, hogy a közhiedelemmel ellentétben egészen jómódúak voltak. Hátteret a költő biztosított a családja számára. Júliát később, amikor megözvegyült, a szülei arra kényszerítették, hogy újból férjhez menjen, pedig modern, emancipált, önálló, a férje által egyenjogúnak tartott szellemi partner volt, ami abban a korban ritkaságnak számított. Később a nők példaképévé vált.

Mellette leghangsúlyosabban a márciusi ifjak jelennek meg, Jókai Mórral az élen. Menőnek számítottak, nagyvilági életet éltek, elképesztő szellemiséget képviseltek. A levelezéseik, Jókai újságcikkeinek nyelvi minősége elképesztő! És akkor is így írtak, amikor mondjuk siettek, tehát ez a megszokott, hétköznapi beszédmódjuk volt. E fiatalemberek jelentős része ráadásul feláldozta az életét. Nem szórakozásból hősködtek, nem csak jó bulit akartak összehozni. Példaértékű volt a felelősségvállalásuk. A film igazi nagy üzenete számomra ez.

Jól „körbeforgattátok” a fővárost, sok helyszínen
megfordultatok.

A Nemzeti Múzeumnál kezdtünk négyszáz statisztával, elképesztően nagy háttérstábbal. Ott kaptuk meg először a jelmezeket, és rögtön ki kellett állnom a mellvédre. Magával ragadó élmény volt. Utána Sopronba utaztunk, ahol egy utcát és egy gyönyörű polgári lakást varázsoltak számunkra teljesen korhűvé. Nem tudom, hány köbméter földet hordhattak oda, hogy az egész utca sáros legyen; kutyák, madaras kalitkák, lovak, szekerek lepték el az utat. Ezután a budai Várban forgattuk Táncsics kiszabadítását. Éjjel dolgoztunk. Korábban még soha nem láttam Pest felett felkelni a napot. Megható volt, ahogy márciusi ifjakként egymás mellett álltunk, és a látványban gyönyörködtünk.

Ezután Komárom, az ELTE, a Kincsem Park, majd a pesti papnevelde következett. A sok sajátos helyszín hangulata a filmben is teljes mértékig jelen van. Lenyűgöző lett a világa. A belső helyszínek berendezése hihetetlen részletességgel kidolgozott, hatalmas, gyönyörű, 19. század eleji díszlet. Sokat segített az átélésben, hogy korhű tárgyak vettek körül. A Pilvax kávéház például pontosan úgy nézett ki, mint annak idején. Azért fontos mindent így megjeleníteni, mert hiába van mindenkinek valamilyen képe március 15-éről, valójában nincs reális fogalmunk arról, hogy milyen viszonyok uralkodtak akkor. Sárban, tehenek és lovak között gyalogoltak az emberek. A külső körülmények sok mindent meghatároztak. Nem volt híd, csak egy hajóhíd, ezért ki kellett találni, hogyan megy át a tömeg Pestről Budára. Ezekbe gyerekként, amikor tanuljuk, nem gondolunk bele.

A márciusi ifjak forradalmat ugyan akartak csinálni, de azt nem képzelték, hogy az mekkora hatással lesz a történelemre. 25 ezer ember jött össze, ami több mint a fele volt az akkori Budapest lakosságának. Pár százas gyűlésért is tartóztattak le embereket. Délben a tömeg jelentős része hazament ebédelni, és kérdés volt, hogy hányan térnek vissza, de délutánra az eső ellenére már több tízezren gyűltek össze a múzeumnál. Éjszaka egyedül a Pilvax volt nyitva, ezért lett a fiúk törzshelye. Jó ezekbe belegondolni és a film révén megismerni, mert így meg lehet érteni, mi történt valójában.

 A Nemzeti Színház
színpadán is jelentős történelmi szereplőket alakítasz.

Életem előadása a Csíksomlyói passió, amiben Jézust játszom. Eredeti helyszínen, azután az esztergomi bazilikában, majd a debreceni Nagytemplom előtt, augusztus 20-án pedig a kolozsvári színházban játszottuk, miközben itthon is folyamatosan repertoáron van. Keresztényként ennél a történetnél és Jézus karakterénél sosem lesz fontosabb szerep vagy előadás számomra.

A Rocco és fivéreiben a főszerepet alakítom, ami szintén nagy feladat. Különleges előadás, speciális világa van. Vidnyánszky Attila rendező művészi, társadalmi manifesztumokkal, dadaista, kommunista, szürrealista kiáltványokkal és avantgárd szövegekkel érzékelteti a nagyvárosi hangulatot, amelybe a vidéki fiúk belecsöppennek. Csodálatos és borzalmas művészi ars poeticák hangoznak el a darabban, a 20. század szellemi-művészi életének egy rajzolatát adva. Mercutióként a Rómeó és Júliában, Bornemissza Gergőként az Egri csillagokban, Bíró Mátéként pedig a Körhintában szintén öröm a színpadra lépnem.

Különböző elfoglaltságaid és kislányod születése miatt
tavasszal kezdeményezted a Karinthy Színház vezetésének átalakítását, a jövőben
művészeti vezetőként folytatod. Milyen évada lesz a Karinthynak?

Az a tervünk, hogy hat bemutatót tartunk, köztük négy kortárs darabét. Igyekszünk megőrizni Karinthy Márton szellemiségét, de új irányokat is meghatározunk. Főleg a fiatal művészeknek szeretnénk teret adni. A művészeti vezetői feladataim mellett sokat rendezek és írok: JHVH – A név címmel regényem jelent meg, ami Isten nevének kereséséről és a korai kultúrák kapcsolatáról szól. Az egyik darabom, A súgó a Nemzetiben látható, és hamarosan egy verseskötetem is kijön.

Mindig is erős irodalmi vénád volt?

Az általános iskolában életre-halálra fociztam, és a színház közelébe sem mentem, sőt közgazdasági gimnáziumban kezdtem meg a középiskolai tanulmányaimat. A bátyám azonban Debrecenbe, az Ady drámatagozatára járt, és a látogatásaim során annyira megtetszett az a szabad, jó fej társaság, ami körülvette, hogy hamarosan osztálytársak lettünk. Később a színműn is együtt végeztünk.

Debrecenben – ahol akkor Vidnyánszky Attila volt az igazgató – egyfolytában színházba jártam, hogy pótoljam a hiányosságaimat. Villámcsapás módjára hatott rám a színházi közeg, de a színészet iránti elhivatottság csak a dramaturgia és a rendezés szeretetét követően lángolt fel bennem. Mára viszont átértékelődtek a dolgok: bármennyit írok vagy rendezek, nem tudnám elképzelni, hogy ne játsszam. Óriási ajándéknak tartom a színészetet, az itt és most pillanatát, amikor élőben találkozol a közönséggel. Ez a színház lényege. Egyre jobban élvezem ezt a kapcsolatot: az erőt, amit a színpadon érzek, és amivel remélhetőleg magammal tudom vinni a nézőket. Nem hiszem, hogy valaha le tudnék vagy akarnék mondani erről a varázslatról.

Fotók: MTI/Cseke Csilla