Kazuo Ishiguro, a főként a Napok romjai című regényéről és annak filmadaptációjáról ismert kortárs, japán-angol író viszonylag új (2005-ös) regénye Mark Romanek filmjének alapja. Egy illetlenül kategorikus kijelentéssel élve és rögtön a végére szaladva mondhatni: ami jó a filmben, azért Kazuo Ishiguro felelős, ami rossz, azért meg Romanek.
A filmmel azonos című regény úgy rajzol meg egy hátborzongató világot, hogy közben csak alig tér el a jelentől: a várható élettartam jelentősen megnövekedett, a betegségek már gyógyíthatóak ? mert több intézményben olyan klónokat tenyésztenek és nevelnek, akiknek egyetlen feladatuk, hogy egészséges szerveiket a betegeknek adják. Aztán amikor már két-három fontos szervüket kioperálták, a donorok bevégzik életüket. Ez a megrajzolt világ tulajdonképpen a színtiszta iszonyat: a donoroktól erőszakkal elvették az élet értelmét, a szabad választás jogát, az élethez való jogot és mindent, ami egy ember sajátja lehet ? aztán ezzel a megváltoztathatatlan kifosztottsággal szembesítették is őket. Aligha írta le valaki ennél érzékletesebben a poklot.
Csakhogy Mark Romanek lenézett ebbe a pokolba, és megrettent attól, amit ott látott: helyette festői képekkel, romantikus komolyzenével és mézédes, szerelmes lelkek szférikus zenéjével töltötte meg a filmet ? és ez annyira ellentétes a történet embertelenségével, amennyire csak lehet. Ha egy embernek steril körülmények között kioperálják a lépét, ettől ő meghal, ám ezzel senki nem törődik, a műtétet sikeresnek nevezik, a felnyitott testet pedig otthagyják a műtőasztalon ? s eközben romantikusan szól a cselló és lassan mozog a kamera, keresve a legszebb beállítást: akkor ez a jelenet egyszerűen betegesen perverz lesz, nem pedig elgondolkodtató. Főleg, ha mindez egy klasszikusan egyszerű hollywoodi romantikus filmben történik: mert Romanek kínosan ügyelt arra, hogy mindenben megfeleljen ennek a zsánernek. Át is helyezte a hangsúlyokat egy közérthetően lételméleti drámáról a három főszereplő szerelmi háromszögének alakváltozásaira. Ha pedig a film a legnagyobb hangsúlyt a romantikára helyezi, úgy elvész a jelentősége a felmerülő, mégiscsak fontosabb kérdéseknek: jellemző, hogy a klónok életének értelmét és értelmetlenségét boncoló részek csak felmondott sorok, azaz semmivel sem alátámasztott vagy nyomatékosított, pusztán csak a kamerába mondott mondatok, míg a szerelemről szóló részeket tucatnyi eszközzel hangsúlyozzák a színészek és a rendező.
S hogy ebből a túlesztétizált, erőszakoltan szépséges filmből hiányzik az embertelenség (amelyet a felvetett szituáció pedig megkövetelne), abban jócskán közrejátszik, hogy szinte teljesen kimarad belőle az egyik ? ha nem a ? legfontosabb kérdés: milyen érzés ismerni az élet szó szerint előre elrendeltségét, a sorstalanságot, az ember életének ? legalábbis saját magára nézve ? céltalanságát? A szereplők mindezt adottnak veszik, és látszólag az első perctől fogva beletörődnek a sorsukba; nem is lázadnak ellene, legfeljebb békés tisztelettudattal szeretnék, ha el lehetne odázni kicsikét az elkerülhetetlent.
Ha pedig ez a kérdés nem jelenik meg, ha a teoretikus témák csak szőrmentén kerülnek elő, akkor a Ne engedj el! csak egy olyan romantikus film, amelyik mellesleg erősen beteges körülmények közt játszódik ? és amelyet legfeljebb a két jó (Carey Mulligan és Andrew Garfield) és egy csinos (Keira Knightley) színész, meg a gyomorszájba vágóan erős alapötlet menthetne meg.
