Hogyan ismerszik meg egy alternatív rockegyüttes? Hogyan változott meg az underground szcéna a 80-as, 90-es évek óta? Milyen lehetőségei voltak egy alternatív rockbandának annak idején? Milyen minőségű dalszövegek kerülnek ki a mai fiatal zenekarok kezei közül? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettünk fel a már több mint negyven éve működő Pál Utcai Fiúk együttes frontemberének, Leskovics Gábornak.

or_kiscsillag-4-_edited.jpg
Leskovics Gábor / Fotó: Szeidl Mariann

Melyek egy alternatív rockegyüttes ismérvei? Mitől lesz alter az alter?  

Már magában a szóban is benne van, hogy olyasmiről van szó, ami eltér a főcsapástól. A főcsapás alatt én egyértelműen a popzenét értem, melynek legfőbb célja, hogy minél szélesebb körben váljon ismertté, minél többen hallgassák meg. Az ilyen típusú zenéknek megvannak a maguk követelményei mind szövegvilágban, mind hangzásban; meglehetősen könnyen emészthetők, és talán épp ennek köszönhetik a térdhódításukat. Mindazonáltal van a hallgatóknak egy olyan része is, akiket sokkal inkább a dalokban megbúvó művészet fog meg, ami – az előző szöges ellentéteként – nem a már jól megszokott sémákat tárja elénk újra meg újra, hanem pont hogy azokból próbál kizökkenteni és gondolkodásra késztet. Nem titok, hogy az alternatív zenekarok tudatosan is próbálnak eltérni a popzenei irányvonalaktól, így sokszor kerülnek bele a számokba olyan jellegű sorok és hangzások, melyek vélhetően nem mennének át nagyon sok hazai rádió szűrőjén. De ez nem baj, ettől lesz igazán érdekes és ettől lesz igazán „alter”, hogy nem úgy hangzik, mint a többi egymillió dal a világon.  

A PUF kezdeti szakaszából kiindulva az alternatív szcéna egy underground közegnek számított. Kisebb klubok, kevés, de annál lelkesebb közönség, családias hangulat. Mostanra mintha ez átalakult volna, a mai alter arcok a legnépszerűbb fesztiválokon lépnek fel, nagy koncerteket adnak és a stadionos fellépésektől sem zárkóznak el. Szerinted minek köszönhető ez a nagy váltás, és mennyire látod ezt helyénvalónak, ha figyelembe vesszük azt, amit a PUF is vallott ezelőtt jó néhány évvel, amikor a stadionos fellépések küszöbén állva úgy döntöttetek, hogy inkább meghátráltok?

Amikor elkezdtük a működésünket, még a rendszerváltás előtt, valóban underground műfajnak számított az alternatív rockzene, hiszen ezt a fajta stílust csak klubokban lehetett játszani. Sőt mi több, ahhoz, hogy ebben az időszakban saját lemezed lehessen, különböző bizottságok jóváhagyását kellett megszerezned, ami szinte lehetetlen volt. Tehát az előző rendszerben fel sem merült bennünk, hogy valaha lemezünk lehet. Amikor eljött a rendszerváltás, hirtelen megszaporodtak a lemezkiadók, amelyek lehetőséget biztosítottak az underground műfajú együtteseknek – mellettünk a Kispál és a Borznak, valamint az akkor még szintén undergroundnak számító Tankcsapdának – is a megjelenésre. Így a példányszámok tekintetében simán versenyre lehetett kelni a popzenekarokkal, aminek a hatására megkezdődött egyfajta kilépés az undergroundból. A rádiókban való megjelenés nagyon sokáig szintén elérhetetlen vágyálom volt, a Danubius Rádió országában folyamatosan a legócskább, német piacról átvett zenék pörögtek, és ez határozta meg a többi rádió működését is. Nagyon sok kereskedelmi rádió volt akkoriban, és mindegyiken ugyanazok a minősíthetetlen számok mentek. A változást a Petőfi rádió átalakulása hozta meg, ott már elkezdtek számomra is hallgatható számokat játszani, majd szép lassan beszűrődtek az alternatív zenék is, így tulajdonképpen az emberek nagy része itt ismerte meg a PUF-hoz is hasonló előadókat. Idővel pedig a zeneipar számára is kiderült, hogy ezek tök jól eladható számok és még a fesztiválokon is jól működnek. Amikor lemezszerződésünk lett, elkezdődtek a turnék, a sportcsarnokos fellépések, minden egyes lépés követelte a következő lépést, de ebben akkor még semmi tudatosság nem volt. Ami igazán érdekes ebben, az valóban az, hogy vajon ezek a lépések jót tesznek-e, avagy sem egy zenekarnak. Azt gondolom, hogy nekünk nem tettek jót. Mi nem is kezeltük jól ezt a helyzetet, és az elkövetett hibáinkkal sok utánunk jövő zenekarnak könnyítettük meg az útját. A Kispál és a Borz például már kikerülte azokat a buktatókat, amikbe mi rendszeresen beleütköztünk, főként, ami a menedzsmentet illeti. Talán a legfőbb oka annak, hogy akkoriban meghátráltunk, hogy kezdtünk átbillenni undergroundból a pop felé. Ezt a lemezeken is lehetett érezni, kezdtek felhígulni, a hangzás is csiszoltabbá vált, ennek hatására a zenekar szép lassan elkezdett bomladozni. Az egyik része az együttesnek a folyamatos jelen levés, a simulékonyság irányát akarta erősíteni, a másik, ahova én is tartoztam, azt mondta, hogy mi egy garázszenekar vagyunk, onnan jöttünk, és nekünk azokhoz az értékekhez kell ragaszkodnunk. Akkor én azt mondtam, hogy nem akarok óriási sportcsarnokokban játszani, ahol el vagyunk zárva a közönségtől. Fiatalkoromban egyébként nagyon sokat jártam Cseh Tamás-koncertekre, és nekem az nagyon meghatározó élmény volt, amikor a koncert végén kijött az emberek közé, kikért egy pohár bort és elkezdett beszélgetni velük. Az egyik interjúban úgy fogalmazott, hogy neki mindig is gyanús volt az a muzsikus, aki a koncert befejeztével egyből a kocsijához rohant. Én is hasonlóan gondolkodom erről, így annak idején tudatosan vezettem vissza a zenekart az undergroundba. De hozzáteszem, azért az sem rossz, hogy ma már egy Azahriah mellett például a 30Y is tud headliner lenni egy népszerű fesztiválon.

Akkor tehát elmondható, hogy az alternatív zenének van néhány alapvető sajátossága, melyet átlépve egy zenekar már nem tartozhat bele ebbe a kategóriába.  

Igen. Ezt elsősorban az előadó célja határozza meg; hogy mit akar elérni a zenéjével. Az emberek nagy része nem szeret gondolkodni, ezért inkább a könnyen emészthető zenét választja, aminek a szövegével és a hangzásvilágával való azonosulás nem jelent kihívást.

De ez sajnos nem csak a zenében van így, a gondolkodás megakadályozása mindenre érvényes, így még inkább felértékelődnek azok a művészetek, amelyek, ha csak néhány percre is, de kizökkentik az embert ebből az öntudatlan állapotból.

Meggyőződésem, hogy az alternatív zenének kiemelkedő szerepe lehet ebben.

Mennyire követitek a mai alternatív zenekarokat, milyennek látjátok őket? Mi mindenben változott az alternatív zene a 80-as, 90-es évek óta? 

Szövegvilágában mindenképpen sokat. Sajnos nem pozitív értelemben, ugyanis azt tapasztalom, hogy átlagban jelentősen romlott a szövegek minősége. Ami nagyon zavar, az a rengeteg magyartalan kifejezés, dalszöveg, amiket a rádióban hallok. Én még mindig hiszek abban, hogy egy dalszövegnek jelentése kell hogy legyen, de ezzel, úgy látom, hogy ma már a kisebbséghez tartozom. Azonban azt is megfigyeltem, hogy most sokkal képzettebb zenészek vannak, mint a mi időnkben. Iszonyú felkészültséggel és profizmussal nyúlnak a hangszerekhez, de a technikai képzettség önmagában még nem elég. Ebben a műfajban csak akkor tudsz kiemelkedni a többi közül, ha valami nagyon egyedi dolgot alkotsz, amihez több kell, mint profi hangszerismeret. Nagyon fontos az egyediség, és tulajdonképpen a hallgatók is ezt várják el. Az emberek csak akkor fognak megszeretni, ha nem te vagy a tizedik Quimby vagy Tankcsapda. 

Hogy látod, mostanság több a másoló zenekar, mint az egyéniség? 

Én már húsz éve zsűrizek Szigetszentmiklóson, a Rockszigeten, és ott nagyon sok olyan feltörekvővel találkozom, aki megpróbál egy bizonyos trendhez igazodni. De persze így volt ez régen is. Amikor a Tankcsapda ment nagyon, akkor az ötvenből harminc zenekar Tankcsapda akart lenni. Azt is hozzá kell tenni, hogy ettől még nem feltétlenül lesznek másoló zenekarok. Épp az Elefánttal hallgattam nemrég egy beszélgetést, amiben elmondták, hogy rájuk például Lovasiék szövegvilága hatott, ezt aztán átszűrték magukon és megalkották belőle a saját világukat. Úgy gondolom, hogy ez a jó út, ezt így kell csinálni. A kezdetekben mi ugyanilyen „másoló zenekar” voltunk; rendszeresen eljártunk az Európa Kiadó, a Kontroll, a Balaton és a Trabant koncertjeire, és ebből szinte törvényszerűen következett, hogy az első dalaink ugyanolyanok lettek, mint az övéik. Egy idő után viszont a legtöbb zenekar megtalálja a saját hangját, mi is megtaláltuk; azokkal van a baj, akik megrekednek a másolás szintjén, de valószínűleg ezek a zenekarok nem is lesznek hosszú életűek. Viszont, hogy valami pozitívat is kiemeljünk, minden korszaknak megvannak a maga klassz zenekarai, ez mindig is így volt, és pontosan azért, mert valami érdekeset, izgalmasat tudtak letenni az asztalra. Ez most sem lesz másképp, biztos vagyok benne, hogy a 2020-as éveknek is meglesz a maga Kispál és a Borza.  

Térjünk át a személyedre! Hogyan lett egy izgulós tiniből olyan ember, aki ma már el sem tudja képzelni az életét színpad nélkül?  

Még a Covid ideje alatt tudatosult bennem, hogy mennyire lételememmé vált mindez. Negyven évig folyamatosan zenéltünk, koncerteket adtunk, ami olyannyira természetessé vált, hogy amikor beütött a Covid, csak akkor realizáltam, hogy milyen fontos is ez számomra. Persze, mint a legtöbben, az elején még én is nagyon élveztem a szünetet; nekiláttam az alkotómunkának, leporoltam a régi ötleteket, összefésülgettem őket, de néhány hónap elteltével egyre szorongatóbb lett ez a bezártság. Nemcsak az elmaradt koncertek miatt, hanem mert hiányzott, hogy közösségben, emberek között legyünk. A zenekar tagjaival sem találkozhattunk az elején, az ember még a szüleihez is csak titokban járt át. Ez az időszak ráébresztett, hogy a koncertezés és minden, ami ezzel jár, az egyik legfontosabb és legklasszabb dolog az életemben. De visszatérve a kérdésedre: mindezek ellenére még mai napig nagyon izgulok a fellépéseken, nincs mit ezen szépíteni, egész egyszerűen lámpalázas vagyok. A Covid alatt otthonról, a pincénkből csináltam amolyan egy szál gitáros közvetítéseket, és mikor véget ért a bezártság, egyre több helyről jöttek felkérések a kis magánprodukciómra. Bár előtte még soha nem léptem fel egyedül színpadon, lassan-lassan elkezdtem eleget tenni ezeknek a felkéréseknek. Gondolom, senkit nem lepek meg azzal, hogy az ilyen alkalmakon még nagyobb bennem a félelem, hiszen olyankor, nincs ott mögöttem a zenekar, ami mindig is adott egyfajta biztonságérzetet. Amikor velük vagyok, csak rájuk kell néznem, egymásra mosolygunk, és tudom, hogy menni fog, bármilyen problémát meg tudunk oldani együtt, minden problémára van megoldóképletünk. Az előadók többsége kinövi egy idő után az izgulást, én valószínűleg nem ebbe a kategóriába tartozom. Ráadásul olyan szintre fejlesztettem már ezt az érzést, hogy többnyire csak a koncert előtti, illetve utáni pillanatokra emlékszem. Ami közte van, az valamiért egy ilyen euforikus állapotban történik, elkap egy örvény, ami onnantól kezdve visz magával és nem enged tudatosan jelen lenni. Soha nem emlékszem, hogy mi történik velem a színpadon.  

Többször is említetted, hogy nagyon sokáig a közönségre sem tudtál ránézni. Van benned egyfajta megfelelési kényszer? 

Igen, de ezt inkább úgy mondanám, hogy itt párosult az izgalom egy önbizalomhiánnyal. Féltem, hogy valakit éppen akkor látok ásítani, amikor egy számomra nagyon fontos sort énekelek. Sokáig védtem magam ezektől a reakcióktól, de aztán húsz évvel ezelőtt kinyitottam a szemem, és nagyon sajnálom, hogy nem előbb tettem meg. Mert lehet, hogy van egy-két ember, aki tényleg ásít vagy nem érdekli, de a többség általában csillogó szemekkel énekli a dalokat, és ez mindennél többet ér. Leírhatatlan érzés.  

Ez a megfelelési kényszer kihat az alkotómunkára is? Mennyire veszed figyelembe a hallgatók igényeit dalszövegírás közben? 

Semennyire. De én eleve egy amatőr szövegírónak tartom magam. Ha tudatosan akarok valamilyen témáról írni, az sosem sikerül igazán jól. Lehet, hogy ez most furcsán hangzik, de nálam valahogy úgy működik az alkotómunka, hogy a szöveg elkezdi írni magát, és amikor már megvan 3-4 versszak, csak akkor jövök rá, hogy miről is fog szólni a dal. Emellett csak saját magamról és saját magamnak tudok írni, így régen sem foglalkoztam azzal, és most sem, hogy vajon hogy fogadja a közönség. Eleve nem tudnék olyat írni, amit nem hiszek el vagy ami nem én vagyok. A kitárulkozástól pedig nem félek, ugyanis még soha nem volt olyan tapasztalatom, hogy valaki visszaélt volna vele. Sőt inkább azt veszem észre, hogy amikor az ember elér arra a szintre, hogy őszintén ki meri tárni a szívét, akkor ugyanezt kapja vissza is. Ez azért is fontos, mert a mai világból már kikopott az őszinteség, minden a felszínen történik, mindenki egy előre megkreált képet akar közvetíteni magáról, pedig az az igazi, amikor a magad meztelen valójában látnak.  

A PUF mellett a Kiscsillag tagja is vagy. Hogyan szoktál lavírozni a két együttes között dalszövegírás terén? Külön-külön írsz számokat a két zenekar stílusához igazítva – van, ami a PUF-nál működik, és a Kiscsillagnál nem, és fordítva –, vagy előfordul, hogy az alapvetően egyik zenekarnak írt szöveg végül a másiknál landol?  

Amint már említettem, én a saját élményeimről és magamról írok, ezért aztán nem szoktam tudatosan szöveget írni egyik együttesnek sem. Az elkészült versszakok és különféle gondolatfoszlányok általában mindkét zenekarban megfordulnak; gyakran előfordul, hogy az egyiknél működik, a másiknál pedig nem, de arra is volt példa, hogy egyik együttesnél sem találta meg a helyét, így végül a kukában landolt. Alapvetően egyébként hagyom, hogy a szöveg megtalálja a saját stílusát. Az pedig nagyszerű dolog, hogy mindkét zenekarban van olyan ember – a PUF-ban Molnár Balázs, a Kiscsillagban pedig Lovasi András –, akik, ha elakadok egy szövegben, képesek folytatni, vagy akár teljesen más irányba elvinni a dalt. 

1994 után jött egy nagy törés az együttes életében. A csapat kétfelé oszlott és egy ideig nem is működött. Ez végül is úgy oldódott meg, hogy felbontottátok a lemezszerződéseteket, új tagokkal folytattátok a zenélést, és te vetted át az irányítást a koncertszervezés felett. Nem ment az alkotómunka rovására, hogy még ezzel is neked kellett foglalkoznod?  

Nem gondolnám, mivel valójában nem volt ez annyira bonyolult folyamat. A koncertszervezés része mindössze annyiból állt, hogy felvettem a telefonokat és egyeztettem a szervezőkkel a fellépés részleteit. Egyébként abban az időben volt a legtöbb koncertünk, ami mintegy száz fellépést jelentett egy évben. Ma már ez csak egy álom. Ami miatt abbahagytam, az az, hogy egyrészt meglehetősen visszatetsző, amikor valaki alkudozik a saját zenekaráért. Ez sokszor nem is a pénzt jelenti, hanem a különböző feltételeket, amiknek teljesülniük kell, hogy technikailag is minden adott legyen egy minőségi koncerthez. Rájöttem, hogy lehet jobb, ha nem a művész alkudozik, arról nem beszélve, hogy ez is egy külön szakma, amit meg kell tanulni. Bár én mégis inkább annak a híve vagyok, hogy jobb különválasztani a kettőt.

Nagyon sok régen alakult együttes marad meg a jól megszokott stílusban, ami már kissé maradi lehet a fiatalabb generáció hallgatóinak. A PUF hogyan próbálja áthidalni ezt? Hiszen ma is ugyanolyan aktívak vagytok, születnek új dalok, több koncertet is adtok.  

Azt hiszem, elengedhetetlen szempont, hogy a zenekarban Balázs és én is zenehallgató emberek vagyunk, és nemcsak azokat a dalokat hallgatjuk újra meg újra, amiken felnőttünk, hanem megpróbálunk nyitni a mai fiatal együttesek zenéi felé. Ez szerencsére nem nehéz feladat, hiszen ma is vannak egészen kiváló zenekarok, akiknek szívesen látogatok el a koncertjeikre. És nyilván ezek az újszerű elemek mind inspirálóan hatnak ránk; megpróbáljuk beépíteni őket a zenéinkbe, miközben próbálunk nem elfeledkezni arról sem, hogy kik is vagyunk mi valójában, mi a mi saját stílusunk. Hiszen az megint rossz irányvonal, ha egy régi zenekar görcsösen próbálja felvenni a mai divatot, miközben valójában semmit nem tud az adott stílusról. Én azt gondolom, hogy minden zenekarnak érdemes megismerkednie az új irányzatokkal, hogy majd mindezt a saját szűrőjén keresztül átvezetve képes legyen visszatalálni az immár megújult önmagához. 

A 2023-ban megjelent Köszi a halakat című számotok abszolút ezt az irányt mutatja, fiatalos hangzás, amiben még mindig ott van a PUF-ra jellemző egyedi stílus.  

Nagyon örülök, ha így látod! Valamennyire tényleg ez a cél. Újra és újra frissülni, de közben megtartani a régi PUF szellemiségét. Nem akarom ma is az első lemezünket rekonstruálni, és örülök, ha az új irányvonal mások számára is érezhető.  

A mai fiatal zenekarokban a lázadás is erőteljesen jelen van. Ti mennyire voltatok lázadó zenekar? Egyáltalán helye van a lázadásnak a zenében?  

Annyira voltunk lázadók, mint amilyen lehet egy átlagos tinédzser. Fura is, ha valaki ebben a korban nem lázad, nem? Szerintem teljesen természetes, hogy egy fiatal mást akar csinálni, mint az előző generációk. Bár mi nem voltunk politikailag üldözöttek, nyilván tudtuk, hogy egy csomó dalszövegünk nem ment volna át semmilyen bizottság szűrőjén. A rockzenének nagyon fontos eleme a társadalomkritika, hogy kimondja őszintén, ha valami igazságtalanságot tapasztal. A rockzene maga a lázadás. 

„Egy olyan zenekarnak, mint mi, aelyik nem popzenét játszik, csak az az út, hogy addig zenélünk, amíg hitelesek tudunk maradni. Itt, Erdélyben úgy látom, még mindig vevők erre” – olvashatjuk a Maszol oldalán megjelent interjúdban. Magyarországon már kevésbé? Miben másabb az erdélyi közönség?  

Mi a 90-es évek elején játszottunk először Erdélyben, és a koncertek utáni beszélgetések alatt jöttünk rá, hogy mennyivel őszintébbek ott az emberek. Nyilvánvalóan, ahogy telik az idő, onnan is egyre inkább kezd kikopni az őszinteség, de akkor még nagyon lehetett érezni. Egyébként sajnos azt veszem észre, hogy minél jobban kinyílik a világ, annál inkább uniformizálódik minden, így szép lassan az egyéniségből fakadó értékek is eltűnnek.

Hogy érzed, a Pál Utcai Fiúk önazonos tudott maradni? 

Azt gondolom, hogy igen. Szerintem a zenekar is és benne én is. Azt hiszem, hogy az látszik rajtam, hogy nagyon szeretek zenélni, és legszívesebben a színpadon halnék meg, de ha egyszer azt érezném, hogy kínos, amit csinálok, akkor valószínűleg beletörődnék és leraknám a gitárt. Szerencsére vannak körülöttünk olyan emberek, akik őszinték velünk, így nem csak a saját véleményünkre kell hagyatkoznunk.  

Egyébként meg semmi más nem számít, legyen az pop, rock vagy alter, csak és kizárólag a hitelesség. Míg ez megvan, addig érdemes folytatni.