Ha nem igyekszünk feléleszteni a régebben talán már untig emlegetett Kodály-módszert, akkor lassan a japánoktól vagy a németektől kell visszatanulnunk a fortélyokat. Pedig egy korabeli kutatás szerint a hajdani ének-zenei oktatás a diákok intelligenciáját és ezzel összefüggésben szocializációját is fejlesztette.
Feléleszteni a Kodály-módszert? De hiszen vannak énektagozatos osztályok, és működnek zeneiskolák, részt lehet venni hangszeres oktatásban! Csakhogy...
A gyermeküknek általános iskolát választó szülők manapság inkább a sok intézmény által ígért idegen nyelvi képzést részesítik előnyben. Az ének-zenei osztályokban hangszeres oktatást nem mer kötelezővé tenni az iskolavezetés, nehogy a megemelkedett követelmények nyomán elnéptelenedjen a tagozat. Ha valaki mégis olyan különc, hogy a divatos küzdősportok, hiphoptanfolyamok vagy a tengerentúlról importált tanulásmódszertani kurzusok helyett-mellett hegedülni, zongorázni, gitározni (és sorolhatnánk a hangszereket) szeretne tanulni különóra keretében, akkor egyre emelkedő tandíjakra számíthat, mivel az országos átlag szerinti csökkenő érdeklődés a támogatások szűkítését vonta maga után. Valójában a zenetanárok zöme is szívesebben "szakosodik" a muzsikusnak készülő elit növendékekre, semmint a hobbiból muzsikálókra. Figyelmen kívül hagyják a logikát: minél szűkebb körből jönnek a tanítványok, annál kisebb az esély lappangó tehetség felfedezésére.
Ezt támasztják alá Laczó Zoltán szavai, aki a Zeneakadémián négy évtizedig zenepedagógiát és -pszichológiát oktatott, mert miután orgonista karrierje sérülés következtében derékba tört, kevesellte a karvezetés szakot, elvégezte a pszichológiai fakultást is. Később csatlakozott az intenzív zenei nevelés képességfejlesztő, személyiségformáló hatását és szociológiai vonatkozásait vizsgálókhoz. Az efféle kutatásokat ösztönözte, hogy már a zenei tagozatok indulását követő harmadik évben feltűnt: az oda járó gyerekek egy csomó más feladatot is jobban teljesítenek társaiknál.
A nemzetközi zenepszichológiai úttörőjének, Carl Seashore-nak a módszeréből indult ki Laczó Zoltán. Az amerikai tudós a múlt század elején a világszerte kiválasztott húszezer kísérleti alany adatai alapján életkori sávok szerint zenei felkészültségi átlagot állított fel. A magyar eredmények kimutatására Laczó Zoltán három olyan fővárosi iskolát szemelt ki, amelyekben volt ének-zenei tagozat: egy lágymányosit, egy VI. kerületit és egyet az Ikarus gyár munkáskörnyezetéből. Arra jutott, hogy a normál osztályokban a diákok vagy nem érik el a Seashore-átlagot, vagy éppen csak megütik azt a mércét. A zenei osztályok azonban több Seashore-évvel előbbre jártak korosztályuk nemzetközi képviselőinél.
Azt is vizsgálta a kutató, hogy milyen környezetből kerültek ki az alanyai, tudniillik egy szociálpszichológiai tétel szerint az intelligencia fejlődése nemcsak biológiai érés eredménye, hanem környezeti hatások folyománya is. A meglepetés az volt, hogy a munkáskerületben levő iskolában a felső tagozatos zeneisek lehagyták a másik két kerület zeneiseinek teljesítményét.
"Önök nem is sejtik, milyen marsallbot van a kezükben!" - mondta egykor Mérei Ferenc, amikor egy ízben megmutatta neki kísérlete számadatait. "Ha tudniillik az intenzív zenei neveléssel befolyásolni tudják az intelligenciát, ami szocializációs kérdés, akkor önök a szocializációt is képesek felgyorsítani", vonta le a következtetést a pszichológus, akinek Gyermeklélektan című kötete máig sem veszített időszerűségéből.
Oktatáspolitikai jelentősége volt a hatvanas évekre virágba boruló zenetagozatos mozgalomnak - mondja Laczó Zoltán arról a Kodály-módszerről, amely 1953-ban Kecskemétről, a Kodály követőjeként ismert Szentkirályi Márta kezdeményezésére indult útjára. Politikai és ideológiai gátakat lépett át ez a metódus. Akkoriban a nivellálás divatja járta a pedagógiában: a gyengéket fel kellett húzni az átlagos szintre, a kiemelkedők pedig hadd csússzanak vissza a középszerbe. Kodály a demokrácia jegyében hirdette meg programját, mondván, "legyen a zene mindenkié", és módszere végül a tehetséggondozást lendítette fel. Amikor ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy az intenzív zenei nevelés jótékony hatása az élet minden területére kivetül, a leleményes szülők kapcsolatrendszerüket vagy anyagi lehetőségeiket mozgósítva bármi áron bepasszírozták gyermeküket a zenei tagozatra. Ez fellazította a különbségek kiegyenlítésével mindenkit azonos szintre hozó nevelési elvet.
Laczó a Kodály-életművet főbástyájának tekinti, amelynek szociológiai értéke - bár összehasonlíthatatlannak látszik, mégis megkockáztatja - a Psalmus Hungaricus esztétikai értékével hasonlítható össze. "Emiatt váltunk zenei nagyhatalommá" - mondja Laczó. Az eredmények nyomán úgy ívelt fölfelé a magyar zeneoktatás híre, mint a rakéta. Aztán a rendszerváltás után lassanként elfogyott az üzemanyaga. Mostanra leszálló ágban van, és nemsokára hatalmas koppanással fog földet érni. Miközben mások, a japánok, a németek megtanulták tőlünk és sikerrel alkalmazzák a Kodály-módszert. Mi pedig mintha azokhoz a déli európai uniós tagállamokhoz közelítenénk, amelyekben alsó tagozatban nincs énekóra. A görögöknél még felsőben sincs.
A pedagógia Magyarországon története legnagyobb zavarát éli át: igényt tart a gyerekek kreativitására, de a poroszos módszer az alkotókészség kibontakoztatása ellen hat - keresi az itthoni visszalépés okát Laczó Zoltán. Úgy véli, hogy tantárgyi keretekben, ahol csak lehet, meg kellene adni a választás szabadságát a gyerekeknek, hátha kissé el lehet csalni őket a képernyő elől. "Korunk legnagyobb nevelési problémáját jelenti a következmények nélküli világba vezető világháló. A céltalan szörfölés szétveri a koncentrációs képességet, holott az ismeretszerzés figyelem-összpontosítást követel. A technikai fejlődés kiváltotta pszichés hatás sajátosan állja útját az oktatási szándéknak" - magyarázza.
