A LAM-hoz méltóan izgalmas felépítésű mostani tárlatuk is: a statikus műveket meditatív és kontemplatív alkotások, illetve egészen immerzív installációk váltják. Egyszer lecsendesítenek, máskor felpörgetnek, így olyan ebben a térben lenni, mint egy óriási hullámvasúton száguldozni, amelynél a nyugisabb és a fékevesztett szakaszok pontosan kiszámított rend szerint váltakoznak.
Bár mindegyik látnivalónak megvan a tudományos alapja, és egy adott jelenséget vizsgálnak vagy vizualizálnak, közben sokkal inkább érdemes magunkra figyelni, arra, hogy milyen hatásokat váltanak ki belőlünk ezek a művek. Konstatálni, hogy látásunk, érzékelésünk miként működik, hol vannak a határai, hogyan rezonálunk bizonyos fényekkel, ritmusokkal, hőmérsékletekkel, színekkel, meddig terjed a felfogóképességünk, és mennyire tudunk egy adott jelenség hatása alá kerülni.
Vannak egészen lassú alkotások, amelyeknél jó megpihenni, elmerengeni, megtapasztalni érzékiségüket, saját érzékenységünket. Finnbogi Pétursson Infra-Supra című installációja például a víz hullámzását idézi meg, azokat a puhán létrejövő koncentrikus köröket, amelyek akkor keletkeznek, amikor követ dobunk a vízbe. Meditatív teret képez ez a vetítés, amelynek hangja az emberi fül számára felfoghatatlan, mégis rezonálunk vele, a virtuális vízfelszín hömpölygése és a hanghullámok rezgése lelassít és merengésre késztet.
Thijs Biersteker Econtinuum elnevezésű installációja azt vizsgálja, hogy a fák miként képesek interakcióba lépni egymással. A csillanások, apró rezzenések izgalmasan találkoznak a befogadóval, ugyanakkor mi is alakítjuk a két fát idéző, 3D-nyomtatással készült tárgy működését, hiszen jelenlétünk befolyásolja a tér klímáját, amely hat a szerkezetekre is. Vagy ott van az Iregular vízesés vetítése, amely felidézi a víz erejét és szépségét. A leomló sugár pixelekből áll össze, így folytonosan emlékeztet minket, hogy a szemünk olykor becsap.
Szép és csendes az az installáció, amelybe belépve milliónyi fénypászma ölel minket körbe, a sötétségben csak ezek az apró csíkok mint szentjánosbogarak világítanak. A tér több kilométer hosszú zsinórral van beszőve, olyan, mintha egy pókhálóba kerülnénk, melyet ritmikusan világít meg a fény.
Ennél sokkal intenzívebb a Nonotak duó Ocean című műve, amelyben a vízszintes, vibráló, lüktető vonalak minimalista tájképet jelenítenek meg: mintha a hullámzó óceán fodrozódó ritmusát tapasztalnánk meg, a folytonos változást, amelyben mégis van állandóság. A hullámokon megcsillanó napfényt vagy a nyugodt vízfelszínről visszatükröződő lágy holdfényt idéző mindig más fények átalakítják a teret, fluidáló érzetet keltve.
Több olyan mű is van a kiállításon, amelynek kör az alapja, így egyszerre idézi meg a szemet, a napot vagy éppen az univerzumot. Ólafur Elíasson Eye See You című alkotása intenzív narancs fényben izzik, ha közel megyünk hozzá, érezzük a melegségét is. És tulajdonképpen a mi pozíciónktól függ, hogy napként vagy szemként, esetleg csillogó ékszerként érzékeljük-e, amelyben mi magunk is tükröződünk. Míg ez a mű lágy, meleg és puha érzeteket ébreszt, addig Matthijs Munnik Spectra című alkotása sebes, villódzó, az érzékelés kibillentésével hallucinációs képeket igyekszik megidézni a nézőben. Idegrendszerünket erősen stimulálja ez az alkotás, ahogy Guillaume Marmin Oh Lord című videóinstallációja sem kímél minket: az animáció több mint egy évszázadnyi fényképet felhasználva érzékelteti a naptevékenység változásának dinamikáját. A résekből előtörő fénycsíkok olykor szemlélődésre késztetnek, máskor pedig vibrálásuk kibillent a harmonikus állapotból.
Avantgárd alkotók művei is jelen vannak a kiállításon, világhírű magyaroké, mint Kepes György vagy Moholy-Nagy László, és kortársaké, mint a Borsos János és Mátrai Erik alkotta The Corporation művészcsoport. A térbe az AI hatását elemző műveket is beemeltek. Ilyen például a FUSE csoport Onirice című installációja, amely az emberi elme alvás közben megnyilvánuló kreatív képességeit a mesterséges intelligencia segítségével vizsgálja. Folytonosan alakuló álomfolyamot látunk, amelyet az AI generál a sok-sok önkéntes által megosztott álmokból, amelyek felhangzanak, miközben a „látomások” fluid módon alakulnak a szemünk előtt. Hasonlóan izgalmas Garnu Depot Intervening Collision című videóanimációja, amely arra a kérdésre keres választ, hogy vajon képesek vagyunk-e megérteni a másik agyában villódzó képkockákon keresztül az érzelmeit, vágyait és identitását. Kollázsszerű animációt látunk, vibráló élményt kapunk, a folyamatosan alakuló narratíva hipnotikus, magával ragadó élmény a néző számára. A fragmentumokból végeredményben az emberiség nagy történetei állnak össze.
A gömbben futó vetítés ezúttal Kati Katona Immensia című műve, amely a mérhetetlenül hatalmas teret vizualizálja körülöttünk. A 360 fokos, az egész teret betöltő vetítés a látogatókat folyamatosan alakuló, végtelen virtuális térbe repíti. Szédítő űrbéli utazásnak vagyunk a részesei, elképesztő térélmények és perspektívaváltások találkoznak, folytonosan kizökkentenek, meghökkentenek, és próbára teszik, újraértelmezik hagyományos percepciónkat. A dinamikusan változó perspektívák és az egymásból áttűnő mintázatok összezavarják érzékszerveinket, s elmossák a valóság és az illúzió közötti határokat.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
