A kötet címe és tartalma közötti nyilvánvaló ellentmondás nem magakelletésből, pozőr ? de be nem tartott ? szerepelhárításból fakad. Gabriel García Márqueznek valóban nem kenyere a nyilvános, ünnepi beszéd. Azaz természetesen e műfajban is helytáll, ahogy az a jelenkori próza egyik nagymesteréhez illik, azonban tényleg idegenkedik az ilyesfajta felkérések teljesítésétől. 1972-ben jelentette ki egy alkalommal, hogy két dolgot soha nem kívánt megtenni: ?átvenni egy díjat és beszédet mondani. // Mindig is úgy hittem, más, igen tiszteletreméltó nézetekkel szemben, hogy mi, írók nem azért vagyunk a világon, hogy megkoszorúzzanak minket, és sokan közületek tudják, hogy minden nyilvános ünneplés a bebalzsamozás kezdete? (Miattatok). Ennek megfelelően a beszédek nagyjából öt oldalt kitevő átlaga is csupán a valóban legfontosabb megszólalások elkerülhetetlenül nagyobb terjedelmének köszönhető.
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a beszédek közül tizenhét Közép- és Dél-Amerika országaiban hangzott el (az utolsó kettő és még négy Kolumbiában), egy Észak-Amerikában (az Amerikai Egyesült Államokban), három pedig Európában (kettő Stockholmban, egy Párizsban). Ugyancsak döntő tényező, hogy amit a 49. oldaltól olvasunk a Magvető újdonságában, az ? a gyűjtemény nagyobbik fele ? 1990 utáni gondolatsor. Ha mindezt rávetítjük a szerző itt teljességében nyomon nem követhető, változatos életrajzára, lakhelyválasztásaira, utazásaira, szimpátiáinak kinyilvánítására (a mexikói és kubai szereplésekkel), önmagát fontos színekkel értelmező, kifestő beszéd-térkép jön létre.
A Bevezető az új évezredhez című 1990-es caracasi beszéd fordítja a múltra, a tradíciókra oly fogékony, mégis mindig jövő-figyelmű író érdeklődését a készülődő, érkező idő irányába (lásd még: Ábrándok a 21. századra). García Márquez alkalmanként már részben mára beteljesedett tudományos ?jóslatokat? kockáztat meg a 21. századról, de e téren épp olyan körültekintő, türelmes, mint a gazdasági, politikai óhajokban, jövendölésekben. Akkor érzi otthonosan magát, akkor hajlandó elfogadni önnön szavának, a beszéd műfajának legitimitását, ha a saját terepein maradhat. Egyfelől a kultúra terepén (?A kultúra minden? ? idézte Havannában Jack Langot), másfelől Európa és Dél-Amerika párbeszédének, jobb egymást értésének reményeit, távlatait fogalmazva, végül, de legfőképpen akkor, ha magát a ?hazám: Latin-Amerika? érzület, kötődés, hitvallás jegyében identifikálhatja. Egy földrész fiának vallja magát, e földrész történelmét, népeit, lakosait, vétkeit és erényeit mélységesen értve ? és életútja folytán A szeretett, bár messzi haza kötődésélményével ? mondja ki sosem szentenciaként ható, a személyesség érdekében jobbára anekdotákkal fűszerezett érzéseit.
García Márquez elárul ezt-azt önmagáról, írásmódjáról, művei keletkezéséről. E kijelentéseit vehetjük készpénznek vagy fogadhatjuk mérlegelve. Publicisztikus formában is sokszor bejárta a világot, a netet, hogy A száz év magány húsz évig alakult írója fejében, majd úgy ült neki tizennyolc hónapi megfeszített és megszakítatlan munkájának, hogy a papírra vetett első mondat jelentéséről ?halvány fogalma sem volt? (Egy nyitott lélek, mely arra vár, hogy spanyol nyelvű üzenetek töltsék meg). Miért ne hihetnénk szavának? Ha hiszünk, ha nem: segíti-e, megváltoztatja-e a zseniális regény értését, értékelését? A technére, az idők során ? úgymond ? nem módosuló írói gyakorlatra vonatkozó megjegyzések: kiegészítő, színező adalékok az életműhöz. A nagy író életművéhez, aki szuverenitását tudva és vallva is lehetőleg egy hosszú sorban, önmagánál nem kisebbként tisztelt géniuszok csarnokában látja szívesen magát. A legfontosabb és legösszetettebb ? önálló irodalmi értékű ? szöveg, a Latin-Amerika magánya is ezért csalta a Nobel-díjért köszönetet mondó író ajkára más fenomének és más Nobel-díjasok nevét és emlékét.
Az írói hivatással kapcsolatos megnyilvánulások között az Újságírás: a világ legjobb mestersége szinte királyi bevezető kurzus egy sokat vitatott hivatás gyakorlásához és felelősségének, küldetésének maradéktalan morális belátásához. A könnyedebb fordulatokról azok a beszédek gondoskodnak, melyek barátok ünneplési alkalmaira íródtak, vagy látszólag elsősorban protokolláris eseményeken tették váratlanul lehetővé, hogy a díszvendég ? például ? a szeretetfilozófiát hozza szóba (a Bevezető? mellett a Barátom, Mutis bekezdéseiben is).
A könyvet Székács Vera, egy szövegét Gajdos Zsuzsa fordította magyarra. A beszédekhez kis eligazító ?kopf? járul, bizonyára a spanyol kiadást szerkesztő, az összeállításhoz utószót is író Cristóbal Pera tollából. Innen (is) tudhatjuk, hogy az 1982. decemberi stockholmi ünnepségen a svéd királyi pár jelenlétében Gabriel García Márquez ?a Nobel-díjak teljes történetének hagyományát törte meg azzal, hogy az előírásos frakk helyett egy ?liqui-liqui?-ként ismert tipikus karib öltözetben jelent meg?. A liqui-liqui, ez a (Venezuelában és Kelet-Kolumbiában hordott) fehér vagy világos színű, puritán és zárt szabású, Nehru-galléros öltönyféle ? szimbolikusan szólva ? mindmáig a kortárs világirodalom kiemelkedő egyéniségének jelképes viselete.
