Ebből kaphatott jókora adagot, illetve adagokat (minimum hármat) az, akinek volt szerencséje október 22-én, Liszt Ferenc születésének 200. évfordulóján ? a Művészetek Palotájában ? meghallgatni a még mindig igencsak fiatalnak számító orosz zongoraművész játékát. Erre a sajátosságra, már ami az erőt, energiát és dinamizmust illeti, persze már sokan felfigyeltek, de Gyenyisz Macujev ? szerencsére, és persze természetes módon ? maga is változik, formálódik, alakul. Korábbi, nálunk adott koncertjeinek szinte általános visszhangja volt, hogy képességei egyfelől rendkívüliek, másrészt; hogy az említett dinamizmus és energia elhomályosít és ugyanakkor háttérbe szorít nagyon is fontos dolgokat, részleteket. Merthogy talán ezekkel a finomságokkal, átmenetekkel, a valódi zenei ábrázolással, a valódi tartalom fel- illetve megmutatásával állt kissé hadilábon az orosz zongorista, de ebben az esetben azért már másról is illik, és kell is ?beszélni?.
A koncert első felében két mű hangzott el, az I. (Esz-dúr) Zongoraverseny, illetve a Haláltánc ? mely utóbbi talán a Liszt-életművön belül is egy külön dimenziót képez. De ne rohanjunk ennyire előre. Az I. Zongoraverseny (ki tudja, az est szempontjából jó volt-e ez, vagy sem) tűnt talán a legkiérleltebbnek. Azt hiszem, ez talán összefügghet magával a zenei kompozícióval is, hiszen a főtéma gyakorlatilag folyamatos jelenléte, és a rendkívül egységes szerkezet egyfajta biztonságot is nyújt, és talán sokkal magabiztosabb játékra ad(hat) lehetőséget. A második, lassú tétel például ? az említett sajátosságok mellett ? meglehetősen finom volt, és bár csak egyszer volt szerencsém hallani korábban Macujev játékát élőben; most inkább meggyőzött arról, hogy ?nem csak? elfedni, hanem megmutatni, felszínre hozni, sőt: elvarázsolni is képes. A Haláltánc azonban már nem volt számomra ilyen egyöntetű, hogy is lehetett volna az? ? de persze itt, most nem magáról a műről van szó, hanem arról, hogy hogyan is szólalt meg az az est első felének második részében. A kezdés és a zárás határozott keretet adott a műnek, azonban a zenekar részéről érezhető volt itt-ott némi bizonytalankodás, bár feltehetőleg ez nagyban összefüggött azzal a tempóval, melyet a zongorista helyenként diktált. Ebben a műben, az I. Zongoraversennyel ellentétben, pont hogy a témavariációk dominálnak, és az árnyalatok megmutatása ebben az esetben nem volt olyannyira kiérlelt, mint a korábbi műben ? de persze ebben az esetben nem biztos, hogy hiányként mutatkozott ez a sajátosság. Elemi erővel robbant, ahol csak kellett, és végig irányított. A variációk váltakozása és a robbanásszerű lezárás ismét komoly lehetőséget nyújtott arra, hogy dominanciáját éreztethesse, és a glissandók, valamint az ezekkel karöltve járó gesztusok megmutatták, miért is ezzel a műsorral készült Macujev az évfordulóra. Meglehetősen élvezetes volt figyelni, hogy szinte egyszerre zárta ki a külvilágot, s ugyanakkor, egy-egy mozdulattal milyen gyakran reflektált az Óbudai Danubia Zenekar egyébként nagyon finom játékára.
A szünetben az ember próbálja kifürkészni, ki hogyan lát, illetve hall, mik a reakciók, a benyomások, milyen is egy arc, amely ilyenkor szembejöhet. Hozzá kell tennem, nem sok unott tekintettel találkoztam ezen az estén.
Hatalmas taps fogadta a lendületesen érkező zongoristát, aki legalább olyan lendülettel folytatta a játékot, de a II. A-dúr Zongoraverseny mintha nem annyira passzolna, főleg az első tételek tekintetében Macujev karakteréhez, mint az Első, illetve a Haláltánc. Hihetetlen tempóban zajlott le az este, így már csak azon kaptuk magunkat, hogy a II. Zongoraverseny is lezárult, nem kis ováció kíséretében, természetesen.
A koncert előtt már sokakban felmerülhetett, hogy vajon milyen ráadást fog adni Macujev, merthogy átértelmezései, jazzes stílusa általában külön részt/eseményt képvisel fellépéseiben ? és most sem volt ez másként. Játszott Ljadovot, Szkrjabint, és, ami nagyon is megnyugtató, egyben elgondolkodtató volt mindebben, hogy ? nagyon tudatosan ? egymástól teljesen elütő, már-már játékos, néhol humoreszkszerű darabokat vonultatott fel. Grieg Peer Gynt szvitjének utolsó tétele (A hegyi király csarnokában) meglehetősen egyedi értelmezésben/átdolgozásban szólalt meg, valamint lenyűgöző volt hallgatni, ahogyan improvizál, és hogy milyen hihetetlen magabiztossággal uralja a hangszert. Hiába állt aztán fel s tombolt a teljes közönség, ötödször már nem tért vissza a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe az orosz muzsikus, viszont kint bárki dedikáltathatta vele a koncert alatt végig szorongatott ereklyéket.
