Kemény István Don Quijote-mitológiája, a lovagságról alkotott képe, az ezzel kapcsolatos kezdeti tapasztalatai – így pedig némiképp maga Lovag Dulcinea alakja is – egészen Ivanhoe-ig vezethető vissza. A szerző – elmondása szerint – eleinte nem szerette a Don Quijotét, „már én is jócskán felnőtt voltam, amikor egyáltalán előszedtem a könyvet és elkezdtem értékelni” – mondja. Abban viszont biztos volt, hogy kezdeni akar valamit a történettel. Mutatja ezt az is, hogy Don Quijotét már egy harminc évvel ezelőtti versébe is belefoglalta. A szerző elmesélte: kezdetben írt néhány verset egy szereplőről, amelyet a történet elejére szánt, ez a szereplő pedig egy lány volt, aki Aldonza Lorenzo alakjából nőtte ki magát. Don Quijote tudta, lovaggá válásához szüksége lesz egy idealisztikus nagy szerelemre; ezt a címet kapta meg – tudtán kívül – Aldonza Lorenzo, egy környékbéli parasztleány, akinek valójában semmilyen szerep nem jut a regényben. Ebből a mellékszereplőből indul ki Lovag Dulcinea, s válik immár a történet főszereplőjévé Kemény István verses regényében.
„Mire észbe kaptam, már írtam tizenöt verset. Pár kivételtől eltekintve mindig lassabban dolgoztam, de ilyen nem volt még sosem” – mondja a szerző, akinek Lovag Dulcinea alakja s történetének írása egyben a szabadságot is jelentette. Valóban verses regény vagy inkább egy verseskötet lett a Lovag Dulcinea? – tette fel a kérdést Szegő János irodalmár, az est moderátora. Nem is verses regényként, hanem verses lovagregényként nevezte meg a művet még az elején Kemény István. Elmondása szerint nem volt különösebb elgondolás mögötte, mindössze nem akarta csupán regényként megjelölni; a sokoldalú műfajmegjelölés ugyanakkor a többféleképpen olvashatóságát is jelzi – mindenki maga dönti el, hogy miként olvassa. Mindez a hiányos központozásban is tetten érhető: „Amikor összeraktam a könyvet, azt találtam ki, hogy minden sor nagybetűvel kezdődjön, egy kivételével. Szóval, hogy legyen valami egységes képe a dolognak. Pontot csak a versek végére tettem, egyszerűen csak ezért, mert ott van vége, és nagyjából ahol vesszőt tennék, ott új sort kezdtem” – mondja.
Lovag Dulcinea története a kétezerhúszas években játszódik. Korának társadalmát a szerző a demenciával hozza párhuzamba. „Az élet, amiben élünk, és bármi, amivel találkozunk, az vagy felgyorsít, vagy lelassít, de magához vonz. Nem lehet belőle kimenni. Valahogy ez az egész tömeg tehetetlen, és ez az egész rendszer mintha folyamatosan lassulna. Végül is egy demenssel is ez a helyzet, hogy néha évekig lassul, és hiszi azt az ember, hogy pont ugyanaz van, mint tegnap” – magyarázza a szerző, majd hozzáteszi:
„ebben az információktól hemzsegő világban, amibe az ember belefullad, az információk gyakorlatilag egymást fojtják meg és minket.”
Nemcsak a beteg demens, hanem az orvos is. Míg Don Quijote a racionalitás hajnalán válik lovaggá, addig Lovag Dulcinea világában, az újkort követő világrendben a racionalitás és a tudomány is elveszíti a presztízsét, a létjogosultságát. „Az újkor nagyjából négyszáz éve kezdődött, amikor Cervantes is írta a Don Quijotét, a tiszta észnek a felhőtlen uralma” – mondja a szerző –, amely mostanra a feje tetejére állt. Mindezek ellenére Kemény István főhőse nem a nihilizmusban, hanem a szabadságban talál kalandot és lehetőséget, mondja Szegő János.
„Én is szabadon írtam, amit akartam, és Lovag Dulcinea meg egy ilyen valaki, aki szabadnak indul és szabadnak tud lenni, és aztán megtanul, amit megtanul, és sok minden változik, de alapvetően ez tényleg nem egy komor, keserű történet”
– zárja gondolatait Kemény István.
