Lukács Margit, a nemzet színésze húsz éve halt meg

Húsz éve, 2002. február 3-án hunyt
el Lukács Margit Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes és kiváló
művész, a nemzet színésze.

1914. december 22-én született Budapesten viszonylag jómódú, középpolgári családban. Apáca akart lenni, de egy színházi élmény megváltoztatta döntését: miután látta Rostand Sasfiók című drámáját, a színésznői pálya mellett döntött. Szülei ebbe csak akkor nyugodtak bele, amikor kijelentette, hogy csak akkor lesz színész, ha a Nemzeti Színház tagja lehet. Kívánsága valóra vált, a Színművészeti Akadémia elvégzése után, 1936-ban ösztöndíjasként a Nemzetihez szerződhetett, majd a teátrum rendes tagja, 1989-ben pedig örökös tagja lett. A társulathoz élete végéig hű maradt, de vendégművészként fellépett az Operaház, az Erkel Színház, a Zeneakadémia és a Budapesti Kamaraszínház színpadán is.

Rendkívüli megjelenésű színésznő, igazi tragika volt, impozáns tartása, sötét tónusú, bársonyos alt hangja, tökéletes beszédtechnikája, jellemábrázoló művészete tette alkalmassá a klasszikus drámai hősnők megformálására. 1939-ben Németh Antal, a Nemzeti igazgatója rá osztotta Éva szerepét Az ember tragédiájának kamaraszínházi előadásában.

Ezt követően negyedszázadon át játszotta az örök asszonyt a legkülönfélébb rendezői felfogásokban.

A Nemzeti Színház épületének 1965-ös lerombolása után már csak önálló előadóestjein volt hajlandó erre. A Csongor és Tündében ugyancsak hosszú évekig ő volt az Éjkirálynő.

A színház igazi nagyasszonya volt, mintha számára írták volna az olyan szerepeket, mint Gertrudis (Katona József: Bánk bán), Szilágyi Erzsébet (Vörösmarty: Czillei és a Hunyadiak), Eboli hercegnő (Schiller: Don Carlos), Jelena Andrejevna (Csehov: Ványa bácsi) vagy Lady Milford (Schiller: Ármány és szerelem). Shakespeare drámáiban megformálta Kleopátrát és Lady Macbethet, A vihar Mirandáját, a Vízkereszt Olíviáját. A modern tragédiák hősnőinek, Csehov és Ibsen nőalakjainak életre keltésében is sodró erejű, szenvedélyes jellemábrázoló művészete érvényesült. Utolsó színpadi fellépésén, a Budapesti Kamaraszínházban Noel Coward Forgószínpad című vígjátékában May Davenport szerepét alakította.

Kitűnő versmondó is volt, a rádió felvételein a magyar és a világirodalom legszebb költeményeit tolmácsolta.

Már a második világháború előtt több filmszerepet kapott (Szegény gazdagok, Néma kolostor, Dankó Pista, Fekete hajnal). A mozivásznon és a tévében 1945 után is feltűnt (Mágnás Miska, Egy pikoló világos, Napfény a jégen, Kentaurok, A különc, Glória, Te rongyos élet, Béketárgyalás, avagy az évszázad csütörtökig tart). Kellemes, mély tónusú hangját szinkronszerepekben is hallhattuk, például a Hófehérke és a hét törpe című klasszikus Disney-animáció első, 1962-es magyar változatában ő kölcsönözte hangját a gonosz királynőnek.

A színház „örök Évájaként” is emlegetett színésznő alázattal szolgálta Tháliát, szakmai, politikai csatározásokban nem vett részt. Az volt a véleménye, hogy a színésznek úgy kell léteznie a színpadon és a színpadon kívül, hogy felnézzenek rá. Amikor megtagadta a Nemzetit akkor igazgató Major Tamás felszólítását, hogy lépjen be a kommunista pártba, két évig nem léphetett színpadra.

Életforma volt számára a Nemzeti Színház.

Gyakran mondogatta, hogy életében a színház az első. A Blaha Lujza téri épület lebontásakor emlékül hazavitt egy nézőtéri széket, néhány díszlettervet és egy rozettát az egyik páholyról. Színházához sohasem lett hűtlen, de volt néhány év, amikor a teátrum lett hűtlen őhozzá: nem juttatta szerephez vagy csak méltatlan feladatokat adott neki.

Művészetét számos kitüntetéssel ismerték el: 1957-ben Jászai Mari-díjat kapott, 1958-ban lett érdemes művész, 1974-ben kiváló művész. 1963-ban Kossuth-díjjal, 1992-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, 1998-ban a Kazinczy-díjjal tüntették ki,

1997-ben lett örökös tagja a Halhatatlanok Társulatának.

2000 augusztusában az első tizenkettő között nyerte el a Nemzet Színésze címet, 2004-ben posztumusz Madách-díjjal ismerték el.

„Elfáradni csak előadás után
szabad, s az előadás számomra addig tart, amíg élek” – vallotta. Életének
utolsó éveit egy budapesti színészotthonban töltötte, hosszú betegeskedés után
2002. február 3-án érte a halál, a Farkasréti temetőben kísérték utolsó útjára.
2014-ben, születésének centenáriumán emléktáblát avattak egykori lakhelyén, a
VIII. kerületi Vas utcában, a Bajor Gizi Színészmúzeumban pályafutását két
másik színésznőével együtt bemutató időszaki kiállítást rendeztek Díva,
Színész, Nő – Lukács Margit, Mészáros Ági, Tolnay Klári 100 címmel. A
kiállítás anyagát 2020-ban a PIM – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet
virtuális tárlaton is közzétette. 2015-ben a közönség szavazata alapján páholyt
neveztek el róla az új Nemzeti Színházban, amelynek szoborparkjában szobra is
megtalálható.

Nyitókép: MTI/Keleti Éva