Az 1987-es év Los Angelesében játszódó történet a hajmetál, avagy a glam rock fénykorát hivatott felidézni: egy szöszke lány, Sherrie az álomvárosba utazik, hogy szerencsét próbáljon. El is kezd pultozni egy legendás klubban, pont azon a napon, amelyiken a rockzene legnagyobb alakja, a Guns N? Roses és a Mötley Crüe frontembereiből összegyúrt énekes is hatalmas koncertet készül adni a bandájával a klubban. Eközben a konzervatív asszonyok a klub bezáratásán dolgoznak, a szöszi meg összejön, majd azzal a lendülettel szakít is egy szintén rockzenészi ambíciókat dédelgető kollégájával. (Vajon összejönnek-e a stáblista előtt újra?)
Hogy a Mindörökké rock ennyire nézhetetlen, arra részben nyilván az a magyarázat, hogy nem ?igazi? hollywoodi filmről van szó: előbb volt Broadway-musical, tehát a filmesek keze valamennyire nyilván meg volt kötve. De a musical alkotóira se lehet mindent ráfogni, bár ők is sokat tettek azért, hogy a moziban töltött időt minden néző napjának legrosszabb két órájává tegyék. Például a létező legbugyutább bonyodalmakkal: Sherrie és az énekes kijönnek az öltözőből, utóbbi megigazítja a sliccét ? a barát ezt a távolból nézi és érti félre, majd kidobja a lányt, persze nem indokolva meg a könyörtelen lépést. Vagy: adott a tíz éve lecsúszó félben lévő rocksztár, akiről nyilván minden lap megírta már, hogy lecsúszó félben van ? ám amikor egy újságírónő vagányan a képébe vágja a nevezett véleményt, a sztár meghasonul és sürgősen megváltoztatja életét.
Mindebből úgy tűnhet, mintha lennének valódi konfliktusok a filmben, pedig dehogy: semminek nincs jelentősége, minden csak lóg a levegőben. A klubot valójában nem fenyegeti veszély, csak öklüket rázó hölgyeket látunk előtte az utcán ?A rockerek a pokolban égnek?-feliratú transzparensekkel; ilyenformán a klub vezetősége sem küzd a bezárás ellen, legfeljebb kétszer elmondják, hogy remélik, túlélik a válságot. A rocksztár ugyan többször kifejti, hogy a padlóra került az újságírónő negatív kritikájától, de aztán egyik percről a másikra már még sincs mélyponton, inkább összejön a nővel. Hogy Sherrie végül jobb híján sztriptízelni kezd, az sem jelent semmit senkinek ? nincs jellemfejlődés, sőt nincsenek jellemek sem, nincsenek okozatok, de még okok se nagyon. És nincs korrajz sem, amit pedig igazán nem lehetett kis teljesítmény elkerülni: csak tupírozott hajú, szegecses csuklószorítót viselő bohócok vannak az egyik oldalon, és a templomban felháborodva gyűlésező, idősödő blézeres nők a másikon. Nincs semmi, csak felesleges átvezető részek két rocksláger között.
Még a kínos giccsességet is rá lehet fogni a musicalre: hogy a kőkemény, szexmániás rocker egy gyors öltözői numera előtt azt énekelje, hogy ?tudni akarom, mi az a szerelem, te talán megmutathatod nekem?, a két fiatal pedig a tulaj által izzadságszagúnak és hányásfoltosnak nevezett klubban rögtön az első találkozásukkor örökké tartó szerelemről daloljon, az még viccnek is gyenge. De azt, hogy a film csupa karikatúra-szituációt vonultat fel komolyan vehetetlen, amatőrfilmes megoldásokkal; hogy olyanok a poénjai, mint amikor a polgármesterné azt mondja, hogy ?ha csak egy hajszál is van az oliván, bezáratjuk a helyet?, majd egy gyors vágással a klub szakácsát látjuk, aki közli: ?főnök, már megint hajszál van az oliván?; hogy olyan párbeszédek hangoznak el, mint ?? Hánytam egyet. ? Hogyan? ? A seggemmel? ? mindez már egyedül csak a film alkotói és Adam Shankman rendező érdeme. Ahogyan a szóra sem érdemes színészi játék is: a két, nyilván hang alapján kiválasztott, tehetségtelen és idegesítő kamasz főhős; a megtestesült viccet játszó, melegségére épp ráébredő klubtulaj, Alec Baldwin; és a rocksztár Tom Cruise, aki pontosan három eszközzel jeleníti meg karakterét: dülöngélve jár, ferdén tartja a fejét beszéd közben és összetör minden viszkisüveget, ami a kezébe kerül. Komolyan meglepő, hogy 2012-ben még készítenek ilyen filmeket: olyanokat, amikben egyetlen momentum sem üti meg legalább a közepes szintet, és amiknél egy eminens hollywoodi gyakornok is jobbat és profibbat ír forgatási szünetben a vécén.
Kétszer két másodpercre megjelenik a filmben a Slayer egy lemezborítója és egy posztere, újabb két másodpercre pedig egy motörheades plakát ? de akárhogy is számolom, ez még így is csak hat értékelhető másodperc ebből a két órából.
