- Hol játsszátok az előadást?
- A bemutató a Pécsi Harmadik Színházban volt, itt nyolcszor ment, majd ősszel került a Dunaújvárosi Kamaraszínházba, ahol januárig volt műsoron, s most újra Pécsen lépünk fel vele. Ezen kívül vendégszerepeltünk vele Pakson és Komlón. A budapesti közönség számára most lesz először látható. Pécsen próbáltuk, tehát ott van igazán otthon az előadás, annak ellenére, hogy Dunaújvárosban egy sokkal korszerűbb és nagyobb színpadon van lehetőségünk játszani. Úgy vettem észre, a nézők mindenhol ugyanannyira szeretik.
- Próbatétel vagy rutinmunka a fővárosba hozni egy vidéki előadást?
- Nem mindig jó a tapasztalatunk a vidéki színházak pesti előadásaival, mert gyakran fordul elő, hogy fél ház előtt játszunk. Ettől függetlenül nagyon örülünk, ha megmutathatjuk az itteni közönségnek és az itt dolgozó kollégáknak, hogy mi is történik Budapesten kívül.
- Van lehetőséged ilyenkor megnézni a többi társulat előadásait?
- Én ma már a Magyar Színház tagjaként itt töltöm a mindennapjaimat a fővárosban, általában havi huszonhárom estét játszom, így nem sok időm marad más előadásokat nézni. De tervem és célom, hogy valamikor nekilátok, túlteszem magam a fáradtságomon, és megnézek jó pár előadást, amit látni kell.
- Fővárosi színészként visszajársz Pécsre játszani. Melyik közegben szeretsz jobban dolgozni?
- Manapság ezt kell csinálni, hogy életben tudj maradni, hogy pénzt tudj keresni. Délután beülök az autóba, este játszom, aztán visszajövök. Tizennyolc évig voltam tagja a Pécsi Nemzeti Színháznak, tavaly szerződtem Budapestre. Azóta hihetetlenül jól érzem magam. Kellett ez a váltás, megújultam, újfajta sikerélményeim vannak. Régen is jó hatással volt rám, ha ismeretlen helyre hívtak vendégszínésznek, és ez mindig fontos volt nekem. Jó új kollégákkal együttműködni, ez az élmény felfrissíti az ember játékát.
- Mesélj a Tóték-előadásról, hátha ezúttal nem fél ház nézi majd...
- Vincze János rendezése egy ötszereplős kamaraváltozat, a kisregény az alapja. Dolgozott már ezzel az anyaggal korábban is, Helyey László volt a Tót, Vári Éva a felesége. Most, hogy újra elővette, átdolgozta, finomított rajta, és egy fontos dramaturgiai változtatást is végrehajtott: ott fejeződik be az előadás, amikor az Őrnagy visszatér a hírrel, hogy még a családnál marad egy jó darabig. János úgy érezte, a világ pillanatnyilag nem arról szól, hogy meg tudnánk szabadulni az Őrnagyoktól, hanem sajnos itt maradnak a nyakunkon. Aki jól ismeri a darabot, az általában furcsán néz a végén, de szerintem meg lehet barátkozni ezzel a variációval is.
