?Gyerekkoromtól kezdve nagyon érdekeltek a madarak, eredetileg ornitológusnak készültem. Már iskolai éveim alatt feljártam a Madártani Intézetbe, megismerkedtem a szakma nagy öregjeivel, együtt jártunk terepre. A gimnázium után pedig jelentkeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem biológia-kémia szakára, de nem vettek fel. Ekkor Schmidt Egon későbbi mentorom javaslatára elmentem az állatkertbe dolgozni, ahol fantasztikus éveket töltöttem? ? kezdte történetét a festőművész.
Mikor 1967-ben jelentkezett a Fővárosi Állat- és Növénykertbe, célként még a madarak gondozása lebegett a szeme előtt. A madárosztályon sajnos nem volt szabad hely, de a ragadozóknál megüresedett egy gondozói állás. ?Azt kell mondanom, hogy páratlan élmény volt, eszem ágában sem volt átmenni a madarakhoz később sem. Belecsöppentem az akkori oroszlánbarlang állatállományába. Néhány év múlva kineveztek főápolóvá, és akkor már hozzám tartozott az összes ragadozó: az oroszlánbarlang állatállománya, a Tigrisház (ma India ház), a jegesmedvék, a fókák és az állatóvoda. Rendkívül változatos munka volt. Gyakorlatilag az egész fiatalságomat ott töltöttem, a lehető legfogékonyabb időszakomat, és nagyon meghatározó élmény volt a számomra. A mai napig álmodom vele? ? mesélte Szemadám György.
A művész végül nyolc év után, 1975-ben hagyta ott az állatkertet, a ragadozó állatok melletti munka ugyanis olyan komoly allergiát idézett elő nála, hogy nem folytathatta. Az ott eltöltött hét-nyolc év azonban nemcsak szakmailag segítette, de kollégáitól is sokat tanult az életről. ?Nemcsak az állatok voltak érdekesek, de az ott lévő emberek is. Az elődöm egy gróf volt, a közvetlen munkatársam viszont háborús bűnösként öt évet ült Rákosi börtönében. A Tigrisházban egy idősebb munkatársam korábban jutasi őrmesterként szolgált, a Majomházban (ma Madagaszkár ház ? a szerk.) egy nagyon kedves szerzetes barátom dolgozott, a Szarvasházban pedig volt egy csendőr kollégám. Ezeknek a perifériára sodródott embereknek az állatkertben sikerült megtalálniuk a helyüket. Én fiatal, naiv emberként sokat tanultam tőlük az életről, nagy iskola volt a számomra? ? mesélte a festő, aki a Jelenetek egy emberkertből című könyvében ír is ezekről az évekről.
Annak ellenére, hogy ennyi élményt és tapasztalatot szerzett a világ legveszélyesebb állatai között, Szemadám György nem a ragadozókat festette meg, a festészetében nem a nagyvadak kapták a hangsúlyt. ?Az első, amit egy komoly művésznek, festőnek meg kell tanulnia, az az, hogy mit nem tud. Bizonyos területekre kísérletképpen merészkedtem, de úgy éreztem, azt kell festenem, amihez a legjobban értek, és ezek a madarak. A korai festményeim még inkább nonfiguratív képek voltak: absztrahált tigris-motívumok, a tigrisből, a tigris pofájából indultam ki. De ezek túl bombasztikus témák. A madár sokkal elvontabb ügy? ? mutatott rá a művész.
A hozzáértéséhez kétség sem férhet: nyolcszor járt Afrikában, ebből hatszor részt vett szafarin Kenyában, Tanzániában, Dél-Afrikában, Botswanaban. Itthon is sokat járja a természetet, ezen utak során a csaknem 400 hazai madárfajból már 301-et megfigyelt. ?A 300 bűvös határ, itt kezdődik a 300-asok klubja. Ahhoz ugyanis, hogy valaki 300-nál több madárfajt megfigyelhessen, tényleg nap mint nap kint kell lennie a természetben. Én itthon egy-egy ritkaságért messzire elmegyek, de négy alkalomból csak egyszer járok szerencsével. Ha viszont igen, akkor újból lendületet kapok a megfigyeléshez? ? magyarázta Szemadám György.
A művész madárképei nem természetrajzi ábrák, hanem ? ahogy ő fogalmaz ? inkább jelek, szimbólumok. A keleti festészethez hasonlítja őket, belső önarcképekként utal rájuk, hiszen egy-egy állatnak többnyire csak a szemét, a fejét ábrázolja. ?Nagyon szeretem a kacsákat és a tyúkféléket, ezek mind formailag, mind színben változatosak, de festettem már ragadozómadarakat is, talán egy-két kerecsenfejre emlékszem, valamint túzokról is készítettem már képet. Hozzáteszem, hogy festek olyan madarakat is, melyek a valóságban nem léteznek, ezeket többől gyúrom össze.?
No, de hogyan lett az ornitológiából festészet? Miért ez lett Szemadám György hivatása? Erre a kérdésre ő nemes egyszerűséggel annyit válaszol: Isten ujja. Már fiatalon elkezdett festeni, a kis pesti lakásban, ahol családja élt, azonban nagyon lehetett érezni a festék szagát. Így az ifjú kirepült a családi fészekből, és albérletbe költözött, ahol tudtán kívül rendkívül szerencsés helyzetbe került.
?Tiszta véletlen, hogy egy olyan idős hölgyhöz, Vaszkó Erzsébethez költöztem, aki nagyszerű festőművész volt. Nekem fogalmam sem volt erről, nem ismertem a nevét azelőtt. Később kiderült, hogy nagyon finoman tanított engem: olyan könyveket adott a kezembe, amelyek felhívták a figyelmemet bizonyos művészekre, és néha volt olyan, hogy a nála összegyűlt társaságba engem is meghívott. Így ismerkedtem meg Barcsay Jenőtől kezdve Schéner Mihályon át egészen a fiatalabb Halmy Miklósig nagyon sok művésszel. Nem mondhatom, hogy az utam nélkülözte volna a kitérőket, a zsákutcákat. Göröngyös életút volt, már az is nehézséget jelentett, hogy a szakma befogadjon, elismerjen? ? mesélte.
Az állatkerti időszak után Szemadám György a művészetnek élt. Az 1960-as évek végétől kiállító művész, 1978-tól művészeti témájú kritikákat, tanulmányokat publikál, korábban alkotótáborokat, képzőművészeti és művészetterápiás foglalkozásokat tartott. Az 1980-as és ?90-es években több hazai képzőművészeti társaságban szerzett vezető pozíciót, 2002-től a Szinyei Merse Pál Társaság elnökségi tagja, 2004-ben pedig a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. Számos könyv szerzője, a kétezres évek óta pedig a filmezés és a televíziózás is az élete része. Munkásságáért 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2001-ben pedig Munkácsy Mihály-díjban részesült.
Tavaly decemberben Szemadám György képeiből a Műcsarnokban rendeztek gyűjteményes kiállítást, ahova Völgyi Miklós műgyűjtőtől érkeztek a bemutatott festmények. A művész őt kérte fel a Szigetszentmiklóson, a Városi Galériában október 2. és október 30. között megtekinthető, 70. születésnapjára létrejött jubileumi tárlatának megrendezésére is. A kiállításra a Völgyi?Skonda Kortárs Gyűjteményből is érkeztek képek: a műgyűjtő a lehetőségek szerint olyan alkotásokat válogatott a tárlatra, melyeket a Műcsarnokban nem lehetett látni a festőtől.
Révy Orsolya
Portréfotók: Papp Eszter
