Magyar brand lóháton: a huszárok történelme és jelene
A Károli Gáspár Református Egyetemen négy éven át működött a Huszártörténeti Kutatócsoport: eddig felfedezetlen memoárok, újraértékelt csaták és egy csaknem száz évig élt altábornagy történetének papírra vetése fűződik a nevükhöz. A kutatócsoport vezetőjével, Réfi Attila történésszel beszélgettünk arról, hogy ki volt a huszár, hogyan lett világsikerű „magyar brand”, hogyan tűnt el a harctérről – és miért fontos mégis ma is beszélni róla. A Nemzeti Portrétár kiállítóhelyén beszélgettünk, ahol jelenleg különleges kiállítás várja a látogatókat: a 12-es Nádor-huszárezred elfeledett portrégalériája. A sorozatot utoljára 1901-ben publikálták a Vasárnapi Ujságban. A festményeket évtizedeken át a Felvidéken, a márkusfalvi Máriássy-kastély pincéjében tárolták a közönségtől elzártan. A Portrétár több éves munkájának és kitartásának hála most 2026. február 28-ig megtekinthetőek a Bartók Béla úti kiállítótérben.
Kezdjük az alapoknál: ki volt a huszár? Hogyan változott a szerepe az idők során?
A huszárság története nagyjából ötszáz évet fog át - a 14. század végétől egészen a 20. század közepéig a huszár a mindenkori magyar könnyűlovas katonát jelentette.
A honfoglaló magyaroknak közismerten kiváló könnyűlovasságuk volt, amelyet utóbb a lovagi hadviselés háttérbe szorított. Viszont a 14. századtól a Balkánon előrenyomuló oszmán-törökök ellen ez a nehézlovasság nem volt ütőképes. A török hadviseléshez alkalmazkodni kellett, így a déli végeken egy újfajta könnyűlovasság alakult ki, illetve részben a meglévő könnyűlovasság adaptálódott a megváltozott körülményekhez - ezek révén jött létre a későbbi huszárság.
A szó korai jelentése még bizonyos tekintetben a rabló szinonimája volt, de Mátyás király már a hadserege egyik fontos alkotóelemeként említi a huszárokat.
A világkarriert befutó magyar brand
Mikor lesz a huszárból az, akit ma ismerünk: zsinóros mentében, legendás bátorsággal küzdő, európai hírnévvel bíró katona?
A korszakok folyamán sok változást lehet megfigyelni: a végvári vitézek például a szablya mellett, kopjával, pajzzsal is harcoltak, sőt könnyebb-nehezebb páncéljuk is volt. Ezen korai huszárok közül talán a költő, Balassi Bálint a legismertebb, aki előszeretettel énekelte meg a katonaélet szépségeit.
A huszárság nagy korszaka, egyúttal nemzetközi térhódítása, főként a 18. századhoz kötődik. A nagy ugrást a magyar függetlenségi harcok, a Thököly-felkelés és a Rákóczi-szabadságharc hozzák: amikor ezeket leverik, számos kuruc vitéz emigrál, első sorban Franciaországba, ahol huszár alakulatokat hoznak létre.
A magyar huszárság világsiker lesz, mondhatjuk úgy is, hogy egy magyar brand, amelyet mintegy napjaink franchise rendszeréhez hasonlatosan vesznek át. A kezdeti időkben a legénység is főként magyar emigránsokból áll, akik helyét utóbb fokozatosan átveszik a helyiek. Nem véletlen a népszerűség: a huszárság a legsokoldalúbban alkalmazható könnyűlovas csapatnem: felderítésre, portyázásra, rajtaütésre, menetbiztosításra, előőrs-szolgálatra és az utánpótlási vonalak támadására egyaránt alkalmas volt.
„A huszárok nem könyvből harcoltak”
Gyakran találkozunk a „huszár virtus” kifejezéssel. Miben más a huszár, mint a többi katona?
A 17–18. század fordulóján kialakulnak a reguláris hadseregek, melyeket szabályzatok alapján, merev sémák szerint vezetnek. A katonák, főként a gyalogosok szigorúan kötött, merev formákban: meghatározott alakzatokat felvéve harcolnak. Előbbiek megfelelő végrehajtását komoly és szigorú kiképzés révén sulykolták beléjük. A szabályszerű hadviselést természetesen a huszárok is megtanulták, de nem alkalmazták szükségszerűen és mindenkor. Sőt, mondhatni inkább kivételek voltak: ha úgy látták célszerűnek, akkor kevéssé törődtek a szabályokkal. Elég csak az olyan kreatív és leleményes parancsnokokra gondolni, mint Hadik András vagy Simonyi József, akik mertek a saját elképzeléseikre, merész ötleteikre támaszkodni és ily módon meglepni az ellenfelet.
Szánkóval a győzelemig
A kreativitásra jó példa Meskó József merész vállalkozása. Hogy történik, hogy egy lapra kerül a huszárság és a szánkózás?
Meskó József a napóleoni háborúk egyik kiemelkedő huszártisztje. 1800-ban az Alpokban, a francia-piemonti határvidéken állomásozik még őrnagyként egy kisebb, vegyes összetételű egység élén. A Mont Cenis-hágónál olyan francia állások vannak, amelyeket gyakorlatilag bevehetetlennek tartanak: nem őrzik komolyan a felvezető utakat sem, mert úgy gondolják, ott senki nem lesz képes felmászni.
Meskó ezzel szemben titokban szánkókat, mászótalpakat és kampókat készíttet a környékbeli településeken. Ez tavasz elején történik, de még vastagon áll a hó az Alpokban, az időjárás kíméletlen. A szánkók segítségével húzták a felszerelést, élelmet és később pedig a zsákmányt hozták le rajtuk.
A csapatokat négy irányból indítja fel a hegyre, hogy az ellenfél ne tudja észlelni a mozgásukat, illetve, hogy több irányból csapjanak le. 36 órán keresztül másznak felfelé, szinte járhatatlan terepen. Amikor Meskó emberei felérnek és meglepetésszerűen támadnak, a francia katonák szinte sokkot kapnak és gyakorlatilag nem is védekeznek. Egyszerűen nem tartották lehetségesnek, hogy támadás érje őket. Meskóék elfoglalják a postaházként és kórházként is működő őrhelyet, a francia erőket pedig foglyul ejtik.
A hőstettnek komoly sajtóvisszhangja volt: ír róla a korabeli francia, német és osztrák sajtó is. Meskó utóbb megkapja a Mária Terézia Rend lovagkeresztjét, ami a Habsburg-monarchia legrangosabb katonai kitüntetése, és gyors egymásutánban alezredessé, majd ezredessé léptetik elő.
A zászló, amit élete árán is véd az ember
Sokaknak már nehezen értelmezhető, mit csinált a zászlótartó. Mi volt az ő jelentősége?
A zászló az ezred szimbóluma volt. Ünnepélyesen, pap vagy püspök közreműködésével szentelték fel, a zászlókeresztanya pedig szalagot kötött rá – ez mind jelezte, hogy nem pusztán egy darab szövet, hanem az alakulat identitásának, becsületének jelképe.
A zászlótartó nem akármilyen katona volt: kiváló teljesítmény kellett hozzá, hiszen ő az, aki, ha kell, az élete árán is védelmezi a zászlót. Az ellenség zászlaját megszerezni óriási dicsőség, a sajátot elveszíteni súlyos szégyen volt.
Többnyelvűség, avagy a jó huszár holtig tanul
Ő az, aki 77 évesen kezd franciául tanulni. Miért fontos ez, mit árul el a huszárokról?
Ez jól mutatja a korszak többnyelvűségét. A császári-királyi hadseregben a vezényleti nyelv német volt, melyet a magyarországi eredetű legénység tagjai inkább csak kis mértékben, az altisztek, tisztek azonban rendszerint kiválóan elsajátítottak. Továbbá emellett gyakran az ezredben szolgáló nemzetiségek nyelvét, valamint azon országok nyelvét is, amelyekben tartósan állomásoztak, többé-kevésbé megtanulták, Az altiszt Skultéty például magyarul, németül, latinul és szlovákul is beszélt, sőt előbbieken túl még a francia nyelvvel is megpróbálkozott.
Elég ritka, hogy valaki 77 évesen még új nyelvet kezd tanulni, de mégis: a francia háborúk végén, megszálló feladatokat teljesítve a legyőzött országban, elkezdte tanulni: ott volt a nyelv, ott volt a lehetőség, és ő élt vele.
A huszár a nőknél is jó parti volt
Egy huszár rendkívül összetett oktatást kapott, így nemcsak a csatatéren volt látványos figura, hanem a mindennapi életben is. Milyen társadalmi szerepe volt mondjuk egy dualizmus kori kisvárosban?
A monarchia idején a huszárság elit csapatnemnek számított. Ha egy huszárezred vagy akár csak egy század bevonult egy településre, az óriási esemény volt: díszes egyenruha, lovak, zenekar, gyakorlatozás, lovasbemutatók. Nem volt internet, tévé, mozi – a huszárok érkezése igazi látványosságot jelentett.
A városi és megyei sajtó rendszeresen beszámolt a huszárok tevékenységeiről: lovasversenyekről, Hubertus-lovaglásokról, bálokról, fogadásokról, persze ezek jellemzően a tiszti karhoz kötődtek.
Egy fess huszártiszt jó partinak számított. Ha Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán vagy Móricz Zsigmond műveibe beleolvasunk, gyakori alak a huszártiszt, aki a bálok és a társasági élet kihagyhatatlan szereplője. A katonai tartás mellé jellemzően jó beszédkészség, humor és határozott fellépés társult. Nem véletlen, hogy tíz magyar miniszterelnök is szolgált élete során huszárként. Sőt még külföldön is találni huszármúlttal bíró kormányfőt, méghozzá nem más, mint a legendás brit miniszterelnök, Winston Churchill személyében, aki haláláig büszke volt huszárezredesi rangjára. Angliában ugyanis szintén gyökeret vert és napjainkig létezik a huszárság.
A ló mint bajtárs
Sokszor olvassuk, hogy a huszár a lovát is úgy védi, mintha saját életéről lenne szó. Mennyire legendás ez a viszony vagy mennyire valóságos?
A ló a huszár bajtársa volt. A kiképzése nehezebb és költségesebb, mint a katona kiképzése: egy ló alapvetően nem arra van „tervezve”, hogy ágyúgolyók süvítsenek el a füle mellett, hogy szablyák, puskák között vágtázzon, vagy éppen közelharcban forgolódjon. Idő, türelem és sok gyakorlat kellett ehhez.
A napóleoni háborúk vége felé Franciaországban például könnyebb volt újonc katonát kiállítani, mint megfelelő lovat, annyira megcsappant a lóállomány. Ez is mutatja, mekkora érték volt.
A 20. században, az első világháború idején, amikor a huszárok egyre többször kényszerültek lövészárkokba, gyalogos harcra, a lovaikat hosszabb időre hátrahagyni kényszerültek az istállókban. A fennmaradt források arról számolnak be, hogy visszatérésükkor a huszárok gyakran könnyes szemmel ölelgették, csókolgatták rég nem látott négylábú társaikat örömükben és meghatottságukban.
Tartás, amit a ló „kikényszerít”
Többször említi az egyenes gerincet és a tartást. Mit jelent ez a huszárok szempontjából?
Mozgalmas és gyakran viharos történelmünk során, különösen a 20. században, természetszerűleg őket is sújtották traumák, veszteségek, rendszerváltozások, börtön, emigráció. Azonban ezek idején is megőrizték a méltóságukat. Én magam is ismertem több egykori huszárt, illetve ludovikás tisztet – köztük az engem német nyelvre tanító Hettyey Lászlót, aki kastélyban nőtt fel, miközben nevelőnő gondozta, utóbb pedig harcolt többek közt Don-kanyarban is. 1945 után azonban vagyonát, társadalmi, katonai rangját elvesztve egy kétszobás lakásban élt – sorsát elfogadva, tökéletes lelki nyugalomban – benne és a többiekben is azt láttam: nem a veszteségeken rágódnak, hanem abból építkeznek, ami megmaradt és egyúttal a legfontosabb: istenhit, család, hivatástudat.
Csécsi Nagy Imre: száz év, több világrend, egy(enes) gerinc
A kutatócsoport egyik kötete Csécsi Nagy Imre altábornagy életét dolgozza fel. Miért tartotta fontosnak, hogy róla írjon könyvet?
Csécsi Nagy Imre 1868 és 1967 között élt, majdnem pontosan száz évet, a kiegyezés utáni Magyarországtól a Kádár-rendszerig. Ez önmagában is szinte felfoghatatlan időív: amikor megszületik, még szó sincs autóról, repülőről vagy éppen rádióról, amikor meghal, az ember már az űrben jár.
Pályája a Monarchiától a Horthy-korszakon át a kommunizmusig ível. Az I. világháború idején az 1. népfelkelő lovasdandár parancsnoka volt. A Horthy-korszakban pedig ismert és aktív közéleti szereplőnek számított, és különösen az úgynevezett hadisújtottak érdekében próbált tevékenykedni. 1945 után azonban a nagyméltóságú tábornokból gyakorlatilag osztályellenség lesz: a nyugdíjáért kell küzdenie kell, sőt a szavazati jogát is elveszik.
Ami engem lenyűgöz benne, az sokrétű személyisége, rendkívül széles érdeklődési köre és törhetetlen tartása. Református családban nő fel, erős istenhite van: a románok kétszer is halálra ítélik, sanyarú körülmények között tartják fogságban – de túléli.
A szocializmus és a „bűnös nemzet” narratívája
A huszárok ma is jelen vannak ünnepségeken, díszegységek részeként. Közben mintha lett volna egy korszak, amikor kicsit kikerültek a látóterünkből. Mi történt a 20. században?
A lőfegyverek robbanásszerű fejlődése már a 19. század második felétől elkezdte visszaszorítani a lovas alakulatokat. Az első világháború kezdetén még próbálkoztak lovasrohamokkal – a keleti fronton –, de a gépfegyverek sortüze ellen ezek gyakorlatilag öngyilkos vállalkozásnak bizonyultak. A huszárok feladata fokozatosan felderítésre, előőrs szolgálatra szűkült, illetve gyalogosként alkalmazták őket. A második világháború után pedig gyakorlatilag megszűnt a harcászati jelentőségük. Az 1950-es évek első felében pedig el is tűntek az újonnan felállított Magyar Néphadsereg hadrendjéből. Így kortárs valóságból, immár kizárólagosan a múltunk részévé váltak. Így szükségszerűen háttérbe szorultak, amihez nyilvánvalóan hozzájárult a nemzeti érzés, önbecsülés, a nemzeti büszkeséggel kapcsolatos intézmények, illetve az ezekhez kapcsolódó kultuszok szocializmus idején megnyilvánuló, tudatos háttérbe szorítása is.
Erre jó példa, hogy „a magyarok mindig minden háborúban veszítünk és a rossz oldalra állunk”.
Ez a kijelentés ebben a formában természetesen nem igaz. Voltak világraszóló, dicsőséges győzelmeink, elég csak Nándorfehérvárra gondolnunk, de például a napóleoni háborúkban is, a végkifejletet tekintve, a győztes oldalon harcoltunk, és a huszárok kitüntetett szerepet játszottak 1848–49-ben is. Bár a szabadságharcot végül a hatalmas túlerő leverte, számos sikeres csata és egyéb nagyszerű fegyvertény köthető az akkori huszársághoz. A harcukhoz kapcsolódó pozitív erkölcsi és morális tartalom – a függetlenségért, a hazáért, a polgári átalakulásért folytatott felemelő küzdelem emléke – pedig a mai napig megkerülhetetlen.
A szocializmus alatt a huszárok kutatását és kultuszát háttérbe szorították, de teljesen kiirtani nem tudták: szervesen ott voltak ugyanis irodalmunkban, kulturánkban, például a János vitézben, a Kőszívű ember fiaiban, Háry János alakjában, vagy éppen a mézeskalács huszárok formájában. A rendszerváltás idején pedig elemi erővel kelt új életre nemzeti csapatnemünk, immár a hagyományőrző huszárok révén, gyakran a nemzeti hagyományaink iránt szintén elkötelezett táncházmozgalom környékéről kinőve.
A kutatócsoport: öt kötet, 21 publikáció, sok feltárt életút
Térjünk rá magára a kutatócsoportra. Mikor és miért jött létre, és milyen szakmai eredményeket értek el?
A Huszártörténeti Kutatócsoport 2021. október 1-jén indult, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivataltól elnyert pályázati támogatás révén. A négyéves projekt befogadó intézménye pedig a Károli Gáspár Református Egyetem volt.
A csoportban négyen tevékenykedtünk:
- én alapvetően a francia forradalmi és a napóleoni háborúk korával, a 18–19. századdal foglalkozom. Munkám révén kerültek többek között sajtó alá rendezésre és magyar nyelvű kiadásra Meskó József altábornagy visszaemlékezései. Az ezeket tartalmazó német nyelvű kéziratot, amelyről addig a szakma sem tudott, 2009-ben találtam meg az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában. Azonban későbbi korszakokba is elkalandoztam, így született meg a Csécsi Nagy Imréről szóló Több mint huszár című könyv.
- Süli Attila az 1848–49-es szabadságharc kiváló kutatója, ő a 17. (Bocskai-) huszárezred történetét dolgozta fel, amelyről korábban még nem született monografikus feldolgozás. Továbbá sajtó alá rendezte és megjelentette Dercsényi László és Dercsényi Kálmán huszártisztek hátrahagyott iratait is. Ezek a nagyközönség számára szintén mindeddig ismeretlenek voltak. A kéziratok, Dercsényi László emlékirata, illetve visszaemlékezése, valamint Dercsényi Kálmán naplója ugyanis a mai napig magántulajdonban vannak.
- Kranzieritz Károly az első világháború szakértője. Kutatásaink harmadik súlypontját ugyanis a Nagy Háború képezte, amely a csapatnem, technikai fejlődés nyomán bekövetkezett, totális metamorfózisa mellett is, a huszárság utolsó nagy, jóllehet minden korábbinál tragikusabb korszaka volt. Kranzieritz Károly jelentős kutatási eredménye az 1., a 6., a 7. és a 8. honvéd huszárezredekből álló magyar királyi 5. honvéd lovashadosztály működésének bemutatása a háború kezdetén, főként az elhíresült gorodoki lovasrohamra és következményeire fókuszálva. Munkája révén a már ismert tények egy részét megerősíti, más részüket ugyanakkor megcáfolja, továbbá jónéhány új, eddig nem ismert tényt és megállapítást is felvonultat. Így például kiderül, hogy az ütközet alatt nem csupán egy, hanem összesen négy lovasroham is volt.
- Bobay István pedig egy „egzotikus” témát választott: a Habsburg Miksa kíséretében az 1860-as években Mexikóban harcoló osztrák önkéntes hadtest és az ebben résztvevő huszárok történetének a vizsgálatát.
A négy év során összesen 21 publikációnk jelent meg, ebből öt önálló kötet. További két könyvünk pedig egyelőre kéziratban található. Emellett angol nyelvű tanulmányt írtunk a magyar huszárok Napóleon oroszországi hadjáratában játszott szerepéről, de foglalkoztunk a császári-királyi hadsereg többnyelvűségével is a 18-19. század fordulóján, közreadtuk egy huszár altiszt visszaemlékezéseit is, szintén ugyanezen időszakból, valamint számos további cikket is publikáltunk. Végül részt vettünk több konferencián, könyvbemutatón, sőt néhány kiállítás létrehozásában is közreműködtünk.
A projekt idén lezárult, de a téma kimeríthetetlen. Milyen irányokban lehetne tovább kutatni?
Rengeteg lehetőség van. Számtalan, gyakran magántulajdonban vagy külhoni levéltárban található személyes forrás (napló, levelezés, visszaemlékezés) továbbra is feldolgozatlan. Úgyszintén megírásra vár még a szabadságharc több huszárezredének a története is. A magam részéről tervezem Meskó memoárjának német nyelvű kiadását, és a Nádor-huszárok egykori parancsnoka, Illéssy Sándor altábornagy hátrahagyott önéletírásának és egyéb iratainak a feldolgozását, valamint egy nagy lélegzetű munka keretében a francia háborúkban szolgált császári-királyi huszárkapitányok életrajzi lexikonának elkészítését is.
„A huszár ma a nemzeti önbecsülés egyik letéteményese”
Mit jelent ma huszárnak lenni, ha már nincsenek huszárok a harcmezőn?
A nemzeti emlékezetben a huszár leginkább a vitézség, a hősiesség és a hazaszeretet jelképe, de ott van az irodalomban, a színházban, a népművészetben és a hagyományőrző huszárok, illetve a Nemzeti Lovas Díszegység vagy a Honvéd Huszár Díszegység révén nemzeti ünnepeinknek is elválaszthatatlan résztvevői.
A huszár mint jelkép azt is üzeni, hogy nemzetünk méltán büszke lehet önmagára és múltjára. A huszárság hagyományában egyaránt ott van a hősiesség, a leleményesség, a bátor, de átgondolt kezdeményezőkészség, a kreativitás és az emberi tartás is, melyek révén, adott esetben, a reménytelennek tűnő helyzetekben is többnyire sikeresen helytálltak.
