Robert Capa, a nyughatatlan humanista, aki saját mítoszt épített
Róla mintázták a vagány, kalandor fotóriporter képzeletbeli karakterét: rettenthetetlen volt, és mindig vállalta a kockázatot, szerette a nőket és az életet, pedig rengetegszer pont a halált dokumentálta. Robert Capa a világ első számú háborús fotósa, a legendás Magnum Photos alapító-ötletgazdája, akinek a szakma nem kevesebbet köszönhet, mint hogy a fotográfia területére is bevezették a szerzői jogokat.
Ha létezik óriási ziccer, amelyet eddig kihagytak a hazai filmesek, akkor az minden bizonnyal az, hogy ez idáig még nem készítettek játékfilmet minden idők legmenőbb magyarjáról, azaz Robert Capáról. Capa kalandos élete, megfoghatatlansága egyenesen üvölt a nagyvászonért: a pacifista háborús fotós, aki Magyarországról a háború elől menekülve megcsinálta a szerencséjét. A nyughatatlan humanista, aki a spanyol polgárháborúban, a második világháborúban, Kínában és Vietnámban készült háborús riportfotóival örökké beírta magát a fotótörténelembe, és aki legendássá vált mondása szerint azt vallotta: „ha nem elég jók a képeid, nem vagy elég közel”.
Saját mítosz felépítése
Robert Capa zsidó családba született Budapesten Friedmann Endre Ernő néven. 1930-ban kezdett el fotózni többek között Besnyő Éva és Kepes György hatására, majd 1931-ben Berlinbe menekült, miután részt vett egy tüntetésen, és le akarták tartóztatni. Szülei nem tudták fizetni az egyetemi tandíját, így a Dephot fotóügynökségnél kezdett el dolgozni labortechnikusként, majd asszisztensként, míg végül a kamera mögé kerülhetett.
A náci párt mindeközben hatalomra került, így a fiatal fotós jobbnak látta elhagyni Németországot: rövid Magyarországon töltött idő után 1933-ban Párizsba költözött, ahol megismerkedett André Kertésszel, aki bevezette a párizsi fotográfusok körébe. Kertész munkát is segített keresni, és rajta keresztül találkozott Capa David Seymourral (Chim) és Henri Cartier-Bressonnal, valamint nagy szerelmével, Gerda Pohorylle-lal (később: Taro). Hamar elválaszthatatlanok lettek a munkában és az életben egyaránt. Együtt találták ki Robert Capa, a híres amerikai fotográfus karakterét, akinek a nevében sokkal több pénzt lehetett elkérni egy-egy munkáért.
A Vu magazin szerkesztője, Lucien Vogel jött rá elsőként a turpisságra, azaz, hogy nem egy nagymenő jenkivel, hanem egy csóró magyar menekülttel van dolga, ám Capa képei annyira jók voltak, hogy továbbra is adott neki munkát. A Capa név egyébként állítólag onnan ered, hogy még a budapesti gimnáziumban a barátai Cápának szólították a nagy szája és rámenős természete miatt. A fotográfus az első komolyabb megbízását 1936-ban kapta a Vu magazintól, a spanyol polgárháborút Taróval és további fotóriporterekkel fotózták. Capa ezekkel a képekkel vált világhírűvé, és itt készült az ikonikussá vált A milicista halála című képe, amelynek autentikussága később komoly viták tárgya lett. Gerda Taro ezen a kiküldetésen vesztette életét, amikor egy tank tetején ülve a jármű alá esett.
Huszonöt éves volt, amikor 11 oldalon keresztül publikálták a háborúban készült képeit „a világ legjobb háborús fotográfusa” szalagcímmel a Picture Post nevű brit magazinban. 1938-ban pedig ő volt a világon az első, aki színes háborús fényképeket készített a vuhani csatában. Ezután végigfotózta a II. világháborút Olaszországtól Franciaországig, de fotózott az első arab–izraeli háborúban és Franciaország indokínai háborújában is: „A békeszeretet valójában mit sem jelent, ha nem ismerjük a háború borzalmait” – mondta egyszer.
„Tudom, hogy a haditudósító több alkoholt, több lányt, több pénzt és nagyobb szabadságot kap, mint a katona. A véres játék minden stádiumában maga választja meg a helyét, és gyáva lehet anélkül, hogy ezért kivégeznék. Önmaga gondoskodik gyötrelmeiről. A haditudósítónak saját kezében a tétje: az élete. Felteheti erre a lóra is, meg arra is, és akár az utolsó pillanatban is meggondolhatja magát. Én játékos vagyok” – írta Kissé elmosódva című könyvében a normandiai partraszállásra visszaemlékezve.
Capa minden műfajban szeretett kockáztatni: kártyázott, lóversenyre járt, hajtotta a nőket, és szívesen fotózott híres embereket is, amikor éppen nem egy lövészárokban bújt meg, például a tengerparton bolondozó, idősödő Picassót. Robert Capa Taro halála után sosem nősült meg, leghíresebb szerelme Ingrid Bergman volt – Alfred Hitchcock Hátsó ablak című filmjének történetét állítólag éppen az ő kapcsolatuk ihlette.
Nagyobb szabadság
A spanyol polgárháború után Capa a Life magazin munkatársa lett az Egyesült Államokban. Az újság tudósítójaként számolt be a japán–kínai háborúról, az amerikai hadsereg második világháborús észak-afrikai harcairól, az olaszországi csatákról, és később az első rohamcsónakok egyikén ért partra az Omaha Beachen, az amerikai hadsereg normandiai partraszállásakor 1944-ben. Az ő képei ihlették Steven Spielberg megrendítő nyitó képsorait a Ryan közlegény megmentésében is.
A háború után alapította meg a független Magnum Photost, amely ma már a világ egyik leghíresebb és legnagyobb presztízsű fotóügynöksége. Az ügynökség névválasztása állítólag onnan ered, hogy Capa nagy pezsgőrajongó volt, és ambiciózusan tekintett a projekt nagyságára – hiszen a másfél literes pezsgőspalackot hívják magnumnak. Ez volt az első ügynökség, amelyet független fotósok csoportja szövetkezet módjára alapított, és ahol minden tag egyenlő jogú részvényes. Azt is elhatározták, hogy a szerzői jogot a képek szerzői, azaz a fotográfusok birtokolják, ezáltal pedig egy képet többször is értékesíthetnek. A gyakorlat révén nagyobb szabadsághoz jutnak, és kikerülnek a magazinok nyomása alól.
A Magnum két markáns irányt képvisel: az egyik a fotóriporteri, amelyet Capa testesített meg, illetve a művészibb vonal, amely a kezdetekkor leginkább Henri Cartier-Bressonra volt jellemző. A különféle hátterű, gondolkodású és eltérő műfajban, stílusban alkotó fotográfusokat három dolog tartja össze közösségként: a képalkotás fontosságába vetett hit, az egyéni látásmód tisztelete, továbbá a folyamatos párbeszéd a fotográfia társadalmi szerepéről.
Cartier-Bresson egyszer úgy fogalmazott, hogy ők egyfajta „etikus kalandorok” – ez a leírás pedig tökéletesen passzol Capához, aki ráadásul nem csupán szerette a nőket, de szakmailag is hitt bennük. Az ötvenes évek elején egy nőnek Amerikában még nem lehetett saját bankszámlája egy férfi aláírása nélkül, de a Magnumhoz már csatlakozhattak fotográfusként. Capa egyik alapítótársa is nő volt Maria Eisner személyében, de a Magnum Photos vezetését is egy nőre bízták, Rita Vandivertre.
1954. május 25-én egy konvojjal haladt a laoszi határ közelében, amikor az alakulat parancsnokának figyelmeztetése dacára előresietett, hogy fotózzon. Ezúttal azonban tényleg túl közel ment: taposóaknára lépett. Mindössze negyvenegy éves volt.
Robert Capa gigászi hatást gyakorolt a fotóriporteri szakmára és a háborús fotózásra, munkássága és elhivatottsága pedig nemzedékeknek nyújtott és nyújt inspirációt:
Négy kontinens 23 országában a 20. század meghatározó történelmi eseményeinek volt hírvivője, és bármilyen szörnyűségeket is látott munkája során, mindvégig vallotta, hogy a fotográfia univerzális nyelve képes változásokat előidézni. Meglátta azt, amit mások nem: nem csupán jelen volt, de gondolkodott is, miközben újraalkotta a harctéri fényképezés módszertanát. Hitt a képek világjobbító erejében.
