Szép ajándékot kapott a kassai Thália Színház ötvenedik születésnapjára: augusztus 19-én a budapesti Országházban Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért díjban részesült. Az elismeréssel azokat jutalmazzák, akik a maguk területén sokat tettek a magyarság megmaradásáért. Ennek apropóján beszélgetett B. Vida Júlia Czajlik József igazgatóval, aki már nyolc éve áll a színház élén.

Mit érzett, amikor megtudta, hogy a Thália Színház kapja a Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért díjat?

Az idén ez már a második rangos elismerésünk. Kaptunk egy Madách-díjat, amit Balassagyarmaton a salgótarjáni megyei önkormányzat adott át nekünk. Ez pedig egy új díj, és nagy megtiszteltetés, hogy elsőként kaphattuk meg és a magyar állam ezzel elismerte azt a munkát, amit színházunk immár hosszú évtizedek óta végez. Boldogság, hogy nekünk ítélték.

Európa legészakibb magyar színházaként határozzák meg magukat, és valóban, a keleti végeken talán az egyik legnagyobb magyarságmegtartó erőnek, bástyának számít a Thália. Hogyan határozná meg az alapküldetését?

Az alapító okiratunkban az áll, hogy színházi tevékenységet végzünk, magyar nyelven, mégpedig Szlovákia-szerte. Különleges helyzetben vagyunk abban a tekintetben, hogy nincs hozzánk hasonló színház, még szlovák nyelvű sem. Senki sem tájol, vagy csak alig mozdul ki a kőszínházból, inkább más európai színházak között találni hozzánk hasonlókat. Nekünk egy-egy előadás tervezésétől a bemutatóig abban kell gondolkodnunk, hogyan és hová fogjuk utaztatni a darabot. Ez a társulattól is rendkívüli rugalmasságot igényel, hiszen az előadásaink legalább 60 százaléka Kassán kívül van. Szerencsére a népszerű zenés darabokra Kassán is mindig megtelik a nézőtér. Nagy kihívás azonban számunkra, hogyan szólítsuk meg az egyre fogyó kassai magyarságot, hogyan érjük el azokat a magyarokat, akikről még nem tudunk.

Az idén ötvenéves a színház. Terveznek-e valami rendkívülit a kerek évfordulóra? Honnan indult és hová érkezett meg a kassai Thália?

Megpróbálunk egy keresztmetszetet adni az ötven évről. A négy színházi premierünk mellé egy-egy kísérőrendezvényt is szervezünk. A jövő évad különleges lesz abból a szempontból is, hogy csak magyar szerzőktől játszunk darabokat. Kezdünk egy kassai szerzővel, Márai Sándorral, akinek Kaland című művét a legidősebb rendezőgenerációt képviselő, nyolcvanéves Beke Sándor fogja színpadra álmodni. Ez egyúttal hiánypótló előadás is lesz, hiszen ezt a darabot eddig még Kassán nem mutatta be senki.

A második előadásunk a Malina Hedvig projekt, ezt én rendezem. Forgács Miklós írja a szövegkönyvét és Faragó Béla, a kortárs magyar zeneművészet egyik meghatározó alakja szerzi a zenéjét. Az első része opera, a második operett, a harmadik oratórium lesz, a negyedik pedig egy fórum a nézőkkel. Nem a magyar–szlovák ellentét hangsúlyozására lesz kiélezve a darab, hanem inkább a kisember és a hatalom közti küzdelem kerül előtérbe.

Harmadikként a Noszty fiú esete Tóth Marival átiratát mutatjuk be, amit László Sándor vajdasági színészpedagógus és rendező állít színpadra. A negyedik bemutatónk Pintér Béla Parasztopera című műve lesz, amely népi környezetben játszódó családi történet, rengeteg humorral, úgyhogy igazán szórakoztató darabnak ígérkezik. Ezt Rédli Károly rendezi, aki a legfiatalabb rendezőgeneráció tagja, nemrég végzett a főiskolán.

Ön 2011-től vezeti a színházat, ami nem könnyű feladat, hiszen az intézmény jóformán a megalakulása óta anyagi problémákkal küszködik. Van valamilyen megnyugtató megoldás az anyagiak biztosítására?

Mindig sikerül valahogy kihoznunk az évadot, és már volt olyan évünk is, amikor pozitív volt a gazdasági mérlegünk, ami azért a közintézményeknél ritkaságszámba megy. Szerencsés vagyok, mert van egy olyan csapat mögöttem, amelyik hallja a mai kor hangját, és pénzügyi-gazdasági téren is képes gondolkozni. Fenntartónk, a megye a reális költségeink 60 százalékát biztosítja. Ez az alapbérekre és némi működési költségre elegendő, és ebből a pénzből egy darabot tudunk színpadra állítani. Valóban szűkös keret, de arra elegendő, hogy tartani tudjuk a munkatársainkat, ugyanakkor a létezésünkhöz további forrásokra van szükségünk. A többi pénzt folyamatos pályázásokkal teremtjük elő, ami rengeteg pluszmunkát jelent. Nemrégiben szó volt arról, hogy a színházak esetleg átkerülnek a kulturális minisztérium hatáskörébe, ami esetünkben pozitívum lenne: teljesen más besorolást, helyzetet és jóval több pénzt is jelentene, nemcsak a színház működését és a gazdag repertoár biztosítását illetően, hanem a színészek is több pénzt vihetnének haza.

Az, hogy ön nemcsak vezeti a színházat, hanem rendez is, kettős teher vagy kettős öröm?

Most éppen igazgató vagyok, de a szakmám a rendezés. Ezt az oldalamat, amikor használhatom, kiélhetem (és szerencsére kapok felkéréseket), és itt, a színházban is évente rendezek egy-egy darabot, az felüdülés az igazgatáshoz képest. Az első négy évben nem rendeztem, hiszen a színházvezetést is meg kellett tanulni, ami nem könnyű dolog, hullámhegyek és -völgyek váltják egymást. Külső és belső egyensúlyra kell törekedni, ami néha-néha megbillen. Felelős vagyok egy egész társulatért, a színház minden dolgozójáért. Folyamatosan helyzeteket kell megoldani, úgy, hogy a nézők ebből semmit se vegyenek észre. Ugyanakkor öröm, hogy nemcsak hazai, hanem külföldi felkéréseket is kap a színházunk, szakmai téren is jegyeznek bennünket, színházi fesztiválokon is megjelenünk egy-egy előadással.

Milyennek képzeli a színházat öt-tíz év múlva?

Nagyon örülnék, ha kiegyensúlyozottabb gazdasági helyzetben lenne, és ezáltal még jobb minőségben tudná teljesíteni a küldetését. Továbbra is tájoló színházat látok, de annak is egy magasabb színvonalát, jól megfizetett munkatársakkal és színészekkel. Ez ideális helyzet lenne.

A teljes interjú a ma7.sk-n olvasható.

Fotók: Rozsár Vince