Seymour Chatman Amire a regény képes, de a film nem (és fordítva) című tanulmányában a film és az írott szöveg közti viszonyokat vizsgálja, azt, hogy a leírás és a nézőpontok narratív technikája hogyan artikulálja a vizuális és a verbális médiumok közötti különbséget. Chatman azt állítja, a film nem tud leírni, olyan értelemben legalábbis nem, ahogyan azt a regény vagy novella teszi. Ennek két okát magyarázza a szerző, melyek a film médiumi sajátosságaira eredeztethetőek vissza: elsőként a film részletgazdagságát említi meg, ami a figyelem irányításának szempontjából azért fontos, mert a film képtelen adott paramétereket kiemelni és azon keresztül megjeleníteni egy tárgyat vagy a természetet. Tehát a kép bemutat, de nem állít, az ábrázolás módjában képes megjeleníteni. Persze Chatman bonyolultnak tűnő fejtegetései közül nekünk csak annyit kell megérteni: a film nem helyettesítheti a regényt, és a regény sem egyezik meg teljesen a belőle készült adaptációval. S hogy egyetérthetünk-e a film- és irodalomkritikussal? Ennek a kérdésnek a nyomán - keresve a hasonlóságokat és a különbségeket – válogattunk össze öt olyan magyar regényt, melyeknek tartalma a filmvászon is megjelenik.
Jókai Mór: Az arany ember
„Noémi!
E hívásra valaki közelített a kert belsejéből. Két sor sűrű magas málnabokor közül, mely mint zöld fal fölül szinte egymásba borult, jött ki egy fiatal leány. Gyermekarc, gyermekidomok a kifejlődés korszakában, fehér ing és szoknya rajta, a felső szoknyájának szélét felfogva tartja, s abban valami gyümölcsöt hoz, amit éppen a fáról szedett.
A zöld pagonyból előjövő alak olyan, mint egy idilli tünemény. Arcának finom incarnatja a fehér rózsa gyöngéd testszínét leste el, mikor komolyan néz, s a piros rózsáét veszi fel, mikor elpirul, s akkor aztán a homloka is elpirul. S az a gömbölyűen boltozott tiszta homlok kifejezése a jóság maga, összhangzó a finoman hajlott selyem szemöldökkel s a kifejezésteljes kék szemek ártatlan tekintetével, vékony ajkain figyelmezés és szemérmesség. Dús hajfonadékai az aranyozott diószín ritka pompájában természetes göndörséget árulnak el, s az egyik hátravetett fonadék a legparányibb kis fület engedi láttatni. Az egész arc kifejezése az öntudatlan szelídség. Talán az egyes vonások külön nem volnának a szobrász ideáljai, talán ha márványból volna, nem is találnák szépnek; de az egész főt és alakot, úgy, ahogy van, valami rokonszenves sugárzat derengi körül, mely első tekintetre megigéz, és mentől tovább nézik, annál jobban megnyer.
Egyik válláról le van csúszva az ing, de hogy az se maradjon fedetlen, egy fehér macska áll rajta, fejével odatörlészkedve a leány arcához.
A leány finom, kicsiny fehér lábai födetlenek; hiszen szőnyegen jár, a legpompásabb fejedelmi bársonyszőnyegen; az őszi pázsit ki van hímezve most kék veronikával és piros gerániummal.
Euthym, Timéa és Timár megálltak a málnalugas végén, hogy a közeledő alakot bevárják.
A gyermek azzal gondolta vendégeit legszívesebben üdvözölhetni, ha megkínálja őket az ölében hozott gyümölccsel. Szép piros csíkos bergamotte-körte volt az. Timárhoz fordult vele legelébb is.”
Az aranyember, 1962 (rendezte: Gertler Viktor)
Kertész Imre: Sorstalanság
„Így mentünk, mindenütt a kocsiúton, eléggé sokáig. Szép, tiszta nyári délután volt, az utcák telve tarka sokasággal, mint ezen az órán mindig; de én mindezt csak egy kicsit elmosódottan láttam. A tájékozódás fonalait is hamar elveszítettem, mivel többnyire oly utcákon s utakon vágtunk keresztül, amelyeket nem nagyon ismerek. S aztán az utcák mindegyre növekvő sokadalma, a forgalom, s főképp az a fajta nehézkesség, ami már ily körülmények közt egy zárt menetnek az előrehaladásával jár együtt, meglehetősen elfoglalta, s hamar ki is fárasztotta a figyelmemet. Az egész hosszú útból voltaképp csak a járdák közönségének a menetünk láttán való egy bizonyos sietős, habozó, már-már szinte lopott kíváncsiságára emlékszem (a dolog eleinte mulattatott, de idővel már nem nagyon ügyeltem erre), no meg egy későbbi, némileg zavaros pillanatra. Valami széles, roppant mozgalmas külvárosi úton jártunk éppen, köröttünk mindenütt a forgalom tülekvő, kibírhatatlanul lármás áradatával; nem tudom, egy ponton miként ékelődhetett a menetünkbe egy villamos, épp nem sokkal előttem. Kénytelenek voltunk megtorpanni, arra a pillanatra, amíg áthaladt – s ekkor lettem figyelmes egy sárga ruhadarab hirtelen villanására, elöl, a por, a zaj meg a járművek kipárolgásának a fellegeiben: az „Utas” volt. Egyetlen hosszú szökkenés, s már el is veszett, oldalt valahol a gépek s az emberek forgatagában. Egész elképedtem: mindez valahogy nem nagyon vágott össze a vámházbeli viselkedésével, úgy találtam. De mindeközben mást is éreztem még, valami jókedvű meglepődést, azt mondhatnám, egy tettnek az egyszerűségén: s csakugyan, láttam, hogy egy-két vállalkozó akkor mindjárt neki is iramodott még őutána, ott, elöl. Magam is körülnéztem, bár inkább csak, hogy úgy mondjam, a játék kedvéért – mert hisz egyéb okot nem láttam rá, hogy elinaljak –, s azt hiszem, még lett is volna időm: de hát aztán mégis, a becsület érzése bizonyult bennem az erősebbnek. Azután a rendőrök mindjárt intézkedtek, és a sor ismét összezárult körülöttem.”
Sorstalanság, 2005 (rendezte: Koltai Lajos)
Krúdy Gyula: Szindbád
„Minden embernek van valami titka, amelyről sohasem beszél életében. Régen elmúlt dolgok, szégyenek, kalandok, szívfájások és lelkipofonok. Az volna a legérdekesebb olvasmány, amelyet a halálos ágyán mondana el valaki őszintén, igazán: a titokról, amelyről az életen át hallgatott. Szindbád titka – miután a hajós már úgyis régesrégen meghalt, és ha látni vélték is őt némelyek tegnap vagy tegnapelőtt a korcsmában borozgatva vagy éjjel az utcán bandukolva, azok nem az igazi Szindbádot látták, csak kísérő szellemét –, Szindbád titka a következő volt:
Szindbád egy téli estén, egy régi estvén egy országúti csárdában üldögélt a Kárpátok között, százezer mérföldnyire Budapesttől. A hajós elrejtett kincsek felfedezésére utazott erre a tájra. Egy régi imakönyv borítékában találta – vagy talán csak álmodta –, hogy e tájon, amelyet nyilak, karikák, görbe vonalak és titokzatos pontozások jelölnek, a pohárral jelzett helyen vasláda van a földbe ásva – harminchárom katonalépést téve északi irányban az ódon kolostortól. A matrózkés, főzőkanál, törött lánc és női ing - amely dolgok a térképen helyet foglaltak, mind valamely titokzatos irányítói a kincses láda rejtekhelyének, hűségesen elvezették Szindbádot a Kárpátok között...”
Szindbád, 1971 (rendezte: Huszárik Zoltán)
Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk
„– Fiúk! Már olvashattátok a kiáltványban is, hogy milyen veszedelem fenyeget bennünket. Kémeink az ellentáborban jártak, és megtudták, hogy a vörösingesek holnapra tervezik a támadást.
Nagy moraj lett erre. Azt senki se várta, hogy már holnap kitör a háború.
– Igen, holnap – folytatta Boka –, és így mától kezdve kihirdetem az ostromállapotot. Följebbvalójának mindenki föltétlen engedelmességgel tartozik, s a tisztek valamennyien nekem tartoznak engedelmeskedni. Ne higgyétek azonban, hogy ez valami gyerekjáték lesz. A vörösingesek erős fiúk, és sokan vannak. A küzdelem nagyon heves lesz. Senkit se akarunk azonban kényszeríteni, és ezért még most kijelentem, hogy aki nem akar a harcban részt venni, az jelentkezzék.
Nagy csönd lett erre. Senki sem jelentkezett. Boka megismételte a felszólítást:
– Aki nem akar részt venni a háborúban, az álljon elő! Nem áll elő senki?
Egyszerre kiáltottak mind:
– Senki!
– Akkor valamennyien adjátok szavatokat, hogy holnap két órakor itt lesztek.
Sorra mindenki Boka elé járult, és Boka mindeniktől a szavát vette, hogy holnap eljön.
Mikor rendre mindenkivel kezet fogott, emelt hangon így szólt:
– Aki pedig holnap nem lesz itt, az becstelen szószegő, és az be ne tegye ide többé a lábát, mert bottal verjük ki.
Leszik kilépett a sorból.
– Elnök úr – mondta –, mind itt vagyunk, csak Geréb nincs itt.”
A Pál utcai fiúk, 1969 (rendezte: Fábri Zoltán)
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
„– No Ábel - mondtam –, rendele fegyvert a mennyei Atya! A kicsi fejszével feszegetni kezdtem az első ládikót, s ügyesen fel is bontottam. Hát bizony nem arany volt benne, hanem élelmiszer a puska számára. Pléhrekeszekben ötösével voltak a golyós töltények, s a másik négy ládikóban is mind az volt. Ellenben a hosszú nagy láda olyan leckét adott nekem, amit nem egyhamar tudtam felmondani. Ugyanis tizenkét rekeszében tizenkét óriás vaskörte kuporgott, mintha meg lettek volna ott ültetve, mint a kotlóstyúkok. 24 Feketék voltak és hasasok, akár az ülő purdékölykek, akik felpuffadtak a sok megevett szilvától; a nyakuk vékony s fülük hét is volt, de körben a hasukon. Valami irtó gyártmány fog lenni, annyit megállapítottam. De hogy mire s hogyan kell használni, azt valaki háborús ember tudta volna csak megmondani. Az egyiket megfogtam a nyakánál fogva, de erős vigyázattal, nehogy széjjelvesse magát, vagy éppenséggel úgy szembe köpjön, hogy a fejem nélkül maradjak. Olyan nehéz volt az a vaskörbe, hogy két kézzel kellett hozzálátnom. De kiemeltem mégis, és letettem szépen a földre. Akkora volt, mint egy disznónak való jó nagy tök, s úgy ült a hasas fenekén, mintha hallgatózott volna.”
Ábel a rengetegben, 1993 (rendezte: Mihályfy Sándor)
