A napokban jelent meg a sorozat '80-as és '90-es éveket bemutató kalandozása az ősszel publikált első könyv után, amely a '60-as és a '70-es évek hőskorszakát mesélte el. Az új kötet bemutatója május 7-én volt a Magyar Zene Háza könyvtárában. A rock and rollt nem lehet elmesélni három akkordban, sem három képkockában, de szerencsére itt ez a két kifogástalan art direktori munkával közreadott kötet, amelyre, ha azt mondanánk, hogy tetszetős „könyvtárgy”, még nem sokat mondanánk. Mert igaz, hogy úgy vesszük kézbe, ahogy a hetvenes évek végén egy angol nyomású rocklemezt, de ez félre is vinne, mert itt a tartalmi együtthatók is rendben vannak.
A két kiadvány Futaki Attila (1984–2024) és Demeter Szilárd, a Petőfi Kulturális Ügynökség vezérigazgatójának együtt gondolkodásából született meg, mindketten olvasták, forgatták, szerették Serge Dutfoy, Dominique Farran és Michael Sadler Képregényes rocktörténet című képregényét. Érezték, hogy kéne itthon is valami hasonló, ami a magyar rock and rollt meséli el, és amihez dukálna egy idegenvezető, aki átvezeti az olvasót egyik kockából a másikba.
A főhősünk, Pallaghy Karcsi, az első kötetben megteremtett kis kaliberű rockzenész elszegődik a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egyik legfontosabb alakítójához, Erdős Péterhez. Karcsi lesz a tehetségek felhajtója, aki éppúgy kergeti a szerelmet, ahogy a potenciális sztárokat. Kántor Mihály volt az, aki a magyar rocktörténelmet történetekké, átélhető, személyes sorsokká alakította, azaz megírta a mesét, amelyet Futaki Attila kreatív irányításával ezúttal Haragos Péter ('80-as évek) és Felvidéki Miklós ('90-es évek) rajzoltak meg. Úgy, hogy egyszerre kapott az egész egy képregényes metateret, ugyanakkor egy sor mikrorealista motívumot is. Így aztán kinn is vagyunk és benn is vagyunk, ahogy az LGT énekelte az Első Magyar Óriáskislemezen. Sajnos a képregény rajzolói nem tudtak részt venni a bemutatón, mert mindketten külföldön tartózkodtak.
A Magyar Zene Házában tartott kötetbemutató olyan volt, mintha egy fesztivál backstage-ében lennénk, zenészek, szakmabeliek, újságírók jöttek össze, de nem egy zenekart ünnepeltek, hanem magát a több mint hatvanéves magyar popkultúrát. A sorvezetőt a Magyar Rocktörténet című kötetsorozat második kiadványa adta. A helyszín egyben kiállítási tér is volt: a fiatalon elhunyt, nemzetközi színtéren is magasan jegyzett Futaki Attila munkásságát bemutató kamarakiállítás is ezen a napon nyílt meg. Demeter Szilárd megemlítette, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumba egyetlen művész, Futaki Attila járt be bőrdzsekiben, és az ő tiszteletére vett fel a bemutatóra bőrdzsekit.
Éveken át beszélgettek a képregény szubkultúrájáról, közös gyerekkori élményük volt az amerikai Képregényes rocktörténet. Futaki akkor azt mondta, hogy ha van egy jó nyersanyag, abból a magyar rock and roll történetét is megrajzolhatják. Mivel ott voltak Jávorszky Béla Szilárd rockörténeti munkái, az alap megvolt. Ekkor jött képbe Kántor Mihály, aki elkészítette a storyline-t. Végezetül Demeter Szilárd azt mondta Futakiról: „Aki lapozgatja a könyvet, soha ne feledje el, hogy volt egy olyan rocker, aki világhírű képregényrajzolóként beletette a lelkét ebbe a kötetbe.”
Kántor Mihály tudta, hogy amikor a történet mesélésében a kilencvenes évekhez ér, már jobban kell szelektálnia, de mivel eleve a hangszeres rockzenét helyezte a fókuszba, probléma nélkül hagyta ki a dancefloor haknielőadóit. Megtudtuk azt is, hogy Karcsinak azért volt piros Wartburgja, mert annak idején Kántoréknak is Wartburgjuk volt, igaz, nekik barna jutott, és azért lett piros a keletnémet kocsi, mert a piros autók voltak a csajozós verdák. Karcsival megpróbált univerzális figurát teremteni, akihez az olvasó könnyen talál kapcsolódást, de felfestette magát a kort is, a kötelező valutakerettel, a kisstílű csempészésekkel, illetve ügyelt arra, hogy a főhős ne egy statikus figura legyen, hanem olyasvalaki, aki megpróbálta a rendszerváltáskor újból kitalálni magát.
A kötetek borítóit Cserkuti Dávid tervezte, aki nem akart egy-egy ismert rockhőst a címlapokra tenni, fontosabbnak tartotta, hogy inkább archetípusokkal (rockgitáros, punk basszusgitáros) idézze meg a korszakokat. Kiemelte, hogy Haragos Péter és Felvidéki Miklós a rajzolás közben arra is figyeltek, hogy érzékeltessék, miben különbözött a Hajógyári-szigeten egy 1980 körüli koncert a későbbi Diáksziget bulijaitól.
A moderátor Hegyi György a bemutató után Vincze Lillával, Kalapács Józseffel, Nagy Feróval és Müller Péter Sziámival (URH, Kontroll Csoport, Sziámi) idézte meg a nagy időket. Nagy Feró például elmesélte, hogy amikor a nyolcvanas években két dal között bekiabálta, hogy ideiglenesen ihaj-csuhaj, másnap bevitték a rendőrségre, mert az ideiglenesen itt tartózkodó szovjet hadsereget támadta. Nem értette azt sem, hogy Erdősnek miért voltak a Beatrice vonatkozásában fenntartásai a torzított gitárral szemben, mikor a Piramisnak szép sorban jelenhettek meg a lemezei. A rendszer – tette hozzá – nem volt következetes, mert ha a rádió engedélyezte egy daluk játszását, az nem jelentette, hogy átmegy a lemezgyári cenzúrán is, de ha megjelent egy lemez, attól még a Magyar Televízió bojkottálhatta azt. Ezt a következetlenséget visszaigazolta Kalapács József is, amikor arról mesélt, hogy a zenekar nevét viselő daluk klipjét leadta ugyan a Magyar Televízió, de csak egyszer, és utána még a kópia is eltűnt, a zenekar pedig azóta sem látta. Nagy Feró szerint felesleges azt firtatni, hogy mi lett volna, ha a nyolcvanas évek elején lehetőséget kap a Beatrice és az alternatív szcéna, de az biztos, hogy ha lemezeik jelenhettek volna meg, nem ott tartana a magyar popzene, ahol éppen tart.
Müller Péter Sziámi szerint az is mindegy, hogy okos vagy buta volt a cenzúra, mert alapvetően paranoiás volt. Amikor a Nagytestvér című számot műsorra tűzte az URH, azzal fenyegették meg Müllert a titkosszolgálat emberei, hogy elveszik a lakását. Hiába mondta, hogy a nagytestvér alatt a bátyjára gondolt, és nem a Szovjetunióra.
A kötet utolsó szóbuborékjában egy kérdés hangzik el: Esetleg akadna valami érdekes sztorija? Nos, éppenséggel akadt a könyvben néhány izgalmas történet az elmúlt hatvan évből.
Fotók: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu
