Rijeka, azaz Fiume 2020-ban Európa kulturális fővárosa volt. Sajnos az időpont éppen egybeesett a világot lebénító Covid járvánnyal, így viszonylag kevés kultúrfővárosi program híre jutott el Magyarországig, pedig a város egyébként fontos helyet foglal el nemzeti emlékezetünkben, és mint az ország egykori tengeri kapuja, ma is kiemelt figyelem irányul felé a magyar közönség részéről. A legjobban várt események közé tartozott a frissen felújított „Cukor palotában” 2020 őszén megnyitott, nagyszabású várostörténeti kiállítás.
Tulajdonképpen a XVIII. században alapított egykori fiumei cukorgyár, a későbbi dohánygyár főépületéről beszélünk, amely szinte szemben található a város sokak által ismert régi vasúti pályaudvarával. Az épület egy hajdani ipari tömb része, ahol ugyanaz történik, mint a világon oly sokfelé, ahol a városok régi, nagy ipari épületeit kulturális céllal hasznosítják: hasonlót láthattunk például Budapesten a Ganz helyén létesített Millenárison vagy Ózdon, a kohászati művek megmaradt üzemcsarnokaiban. Itt, Fiuméban nemcsak a cukorgyár XVIII. századi főépülete esett át megújuláson, de a mellette lévő, pirosra festett XIX. századi gyárcsarnok is, ahol már 2020 elején megnyílt a Modern és Kortárs Művészet Múzeuma, majd 2021 tavaszán a mögötte elhelyezkedő Gyermekek Háza nevű létesítményt adták át, egy XIX. századi dohánygyári raktárból kialakítva. És a megújulás épületről épületre ma is folytatódik.
De maradjunk a „Cukor palotánál” és a várostörténeti kiállításnál, amely nemcsak látványában remek néznivaló, hanem számos magyar vonatkozása miatt is – amellett, hogy horvát szemszögből is érdekes olvasni a történéseket.
Nem akartam cikket írni a kiállításról, turistaként érkeztem márciusban a városba néhány napra. Megnéztem az egykori magyar kormányzói palotában berendezett tengerészeti múzeumot és benéztem a várostörténeti múzeum mellette álló, hetvenes években épült, modern épületébe is, de ott éppen egy időszaki kiállítás volt csak az Alga nevű, nagy múltú helyi csodaszerről. Ott ajánlotta egy muzeológus hölgy, hogy ha a város történetéről akarok kiállítást látni, ne hagyjam ki a cukorgyárat, ahol még Klimt-képek is láthatók. Megfogadtam a tanácsát, és nem bántam meg.
A hatalmas palota két emeletén, harmincegy teremben rendezték be a tárlatot. Mindezt végigjárni többórás, labirintusszerű kaland. A kronológiát lazán követik a látnivalók. Történelemről koncentráltan csak néhány teremben van szó, a többiben ipartörténeti, kultúrtörténeti, társadalomtörténeti érdekességeket emelnek ki látványosan, olyanokat például, mint a torpedó, a cukor vagy a kivándorlás. Közéjük ékelődnek a palota dísztermei, amelyek önmagukban jelentenek látványosságot.
Fiume történetének három színes évszázadán, a 18., a 19. és a 20. századon kalandozhatunk végig. Magyarként természetesen arra voltam kíváncsi, hogy mi maradt meg a város magyar múltjából az aktuális horvát narratívában.
II. József, Mária Terézia, Majláth József, Josip Jellasics, Deák Ferenc ismerősként jelenik meg a kiállításban a magyar látogató számára is. Ők Fiume életében is kiemelt szereplők voltak.
József császár, a későbbi II. József magyar király 1775 májusában járt Fiuméban, ahol meglátogatta a mostani kiállításnak helyet adó cukorgyárat. Elégedett volt ugyan, de – mint a leírásban olvassuk – további két üzemet is felkeresve végső soron azzal a tapasztalattal távozott, hogy Fiume nem fejlődik eléggé. Visszatérve Bécsbe, az anyakirálynőnek, Mária Teréziának azt javasolta, hogy Fiumét válasszák el Ausztriától és csatolják azt – ahogy a kiállítás felirata fogalmaz – a „Horvát–Magyar Királysághoz”. Ez fejlődést jelentene a városnak, amely így a hatalmas ország tengeri kapujává válna.
Mária Terézia a következő évben, 1776-ban választotta le a várost a trieszti kormányzóságról és Ausztriáról, majd alapította meg a fiumei kormányzóságot, amelynek élére Majláth Józsefet állította – ismerteti a kiállítás szövege. Hozzáteszi: a város önálló adminisztrációval rendelkezett és lényegében különálló egységként illeszkedett a „magyar korona országainak rendszerébe”.
Egy tárlóban képeslapnyi másolatban láthatjuk a Fiume visszacsatolása a magyar szent koronához című képet is Dudits Andortól 1895-ből, amely ezt az 1776-os visszacsatolást örökíti meg allegorikusan. Egyébként a festmény nagy méretű eredetije a volt kormányzói palota, a mai tengerészeti múzeum rekonstruált enteriőrjeiben látható. Itt a várostörténeti kiállításban Josip Jelačićot és Deák Ferencet ábrázolja valódi festmény. Jellasics (ahogy magyarosan írjuk, és akit a többségében olasz fiumeiek nem Josipnak, hanem Giuseppének neveztek) 1848 augusztusában elfoglalta seregeivel a várost, amely ezt követően horvát irányítás alatt állt húsz évig, a magyar–horvát kiegyezésig. Csak ekkor, 1868-ban vált ismét Magyarország részévé „corpus separatum”-ként, külön testként. Visszatérhettek a magyar kormányzók és Magyarország végre megindíthatta áruit a város és azon keresztül a világ felé. Soha nem látott fejlődés és jólét köszöntött Fiuméra, ami ugyan a kiállításban nincs hangsúlyosan a magyar állam hatalmas erőfeszítéseihez és fejlesztéseihez kötve, de elhallgatva sincs, mert végül is előfordul a tablók szövegeiben a „Hungarian–Rijeka idyll”, és a „greatest economic boom” kifejezés a 19. század utolsó három évtizedére vonatkoztatva. Deák Ferenc pedig azért látható itt egy jelentős méretű festményen – amelyet örömmel fedezünk fel –, mert a kiegyezés tető alá hozójaként a „fiumeiek számára a város Magyarországhoz való visszacsatolásának szimbóluma lett”. Ennek köszönhetően az egyik legfontosabb utcát, a Corsia Deákot is róla nevezték el.
A 19. század végi nagy gazdasági robbanás bemutatásában egy igazi „boomra”, a torpedó sztorira helyeződik a fő hangsúly. Az élménycentrikus bemutatás szempontjából jó érzékkel.
A torpedót ugyanis itt találták fel, Fiuméban, és ez most a városi sztoritelling egyik legerősebb eleme.
A közelmúltban külön torpedómúzeum is nyílt az egykori közraktárakban, és manapság ez Rijeka egyik legérdekesebb új látnivalója. De csak májustól, a turistaszezon kezdetétől tart nyitva. Sebaj, hisz itt, a Cukor palotában, a várostörténeti kiállításban is hatalmas és látványos installációt kap a torpedó. A The First Torpedo in the World című teremben mintha egy csatahajó géptermében lennénk. Egy nagy, szürke páncélfalat látunk, amelyben különböző kaliberű löveglyukaknak tűnő fachok találhatók, és ezekben tűnik fel egy-egy Fiuméban készült régi torpedóalkatrész, hadiipari gyártmány. És itt látható az egyik „löveglyuk fülkében” a fiumei születésű Giovanni Biagio Luppis (Ivan Blaž Vukić) haditengerész kapitány mellszobra, akinek a fejéből az 1860-as években kipattant a torpedó ötlete. Az ideát aztán a helyi Whitehead gyár és annak angol tulajdonosa, Robert Whitehead fejlesztette világszabadalommá és világszerte elterjedt hadiipari termékké. Itt, Fiuméban.
A város másik nagy, ipari sikertörténete az 1870-ben alapított kőolajfinomító tablókon látható. Ha nem is világelső, de minden esetre úttörő jelentőségű üzem volt. Olyannyira, hogy amikor 1918-ban olasz kézbe kerül a város, az addig olajiparral nem rendelkező Olaszország átvette, továbbfejlesztette és innen indult az olasz nemzeti olajvállalat, az AGIP története. Az üzem alapítója egyébként Fiume olasz származású, híres nagyvállalkozója, Luigi Ossoinac, avagy magyarosan Ossoinac Lajos volt. Róla is látunk egy olajfestményt. Ahogy az első fiumei tankerről, az Etelka nevű gőzhajóról is.
Ezután kellemesebb matériák következnek: csoki, kakaó, rizs, hajlított bútor. Színre lépnek az elefántok – a kedves ormányos volt a védjegye a Fiumei Cacao- és Csokoládégyárnak és az Első Magyar Rizshántoló és Rizskeményítő Gyárnak. Korabeli plakátok, elefántos kakaótartók és egy régi rizskeményítő-reklámlegyező köszönnek ránk a múltból, még magyarul.
Politikatörténetileg érdekes az a terem, ahol a városban ható mozgalmakat és népcsoportokat mutatják be az 1918-as hatalomváltáshoz vezető úton. Itt külön tablót kapnak a magyarok: The Hungarians and the Hungarophiles címmel. A rövid tablószöveg a tengeri kijárat régi magyar álmáról szól, amely 1776-tól valósult meg, de néhány évre megszakították a napóleoni háborúk, amikor francia uralom alá került a város. Felidéződik Kossuth jelszava: Tengerhez magyar, el a tengerhez! Majd a már említett „Hungarian–Rijeka idyll” és a gazdasági robbanás korszaka kerül szóba 1868-tól. E korszak legdinamikusabb évtizedei pedig egybeesnek a magyarbarát Giovanni Ciotta 1872–1896 közötti polgármesterségével. Róla megemlítik, hogy nagy szerepe volt a város 19. század végi modernizációjában. Ciotta olasz származású volt, mint ahogy olasz származásúak voltak azok az autonomisták is, akik kezdetben még nem Fiume Magyaroroszágtól való elszakítása, hanem a város valamelyes önállósága és a fokozódó magyarosítás ellen léptek fel. Közéjük tartozott Ossoinack Lajos is, de a leghíresebb képviselője Riccardo Zanella volt, akiről nem rég teret is elneveztek a városban.
Ez azt jelzi, hogy az autonomista gondolat ma is tovább él és fontos eleme a fiumei lokálpatriotizmusnak.
Zanella 1905 és 1910 között országgyűlési képviselő lett a magyar parlamentben, majd 1922-ben a rövid életű fiumei szabadállam vezetőjévé választották. A horvátok, a századfordulós Fiume második legnagyobb népcsoportja érdekeinek vezető helyi képviselője pedig Erazmo Barčić ügyvéd volt, aki az 1860-ban megjelent Egy patrióta hangja című könyvecskéjével adott irányt a kevésbé hungarofil horvát politikai aktivitásnak.
Mielőtt azonban túlságosan belemélyednénk a politikai irányzatokba, két szárnyas lényre figyelünk fel. Az egyikből csak a két lába maradt: ő a város 1659-ben, I. Lipót császártól kapott címermadara, a kétfejű sas, amely mindmáig megmaradt Fiume jelképének. 1906-ban fémszobra a város híres óratornyára is felkerült. Az I. világháború után, az olasz megszállás idején azonban a bukott monarchiára emlékeztető jelképet megcsonkították, majd eltávolították a toronyról. Itt, a kiállításban láthatunk egy archív fotósorozatot a torony tetejére felmászó csonkítókról, és megszemlélhetjük a madár eredetiben megmaradt két fémlábát a tárlóban. Megintcsak az erősödő fiumei lokálpatriotizmusra utal, hogy a fémmadár másolata 2017-ben visszakerült az óratoronyra.
A másik szárnyas lény, amellyel találkozunk, egy denevér, mégpedig egy kőfaragványon. Mint megtudjuk, az óváros legkeskenyebb sikátorából, az ulica Šišmišából, azaz a Denevér utcából került ide, ahol egy régi palota homlokzatának díszítménye volt. (A kis sikátorban ma is látható a másolata.) Magyar vonatkozása pedig annyi, hogy a legenda szerint ez alatt gyülekeztek a 19. század végén a magyar érzelmű fiumeiek.
A következő látványos és magyar szempontból is fontos terem az első világháború előtti kivándorlás nagy csomópontjáról mesél: az útrakelés kikötőjéről. Bőrönd- és hajóláda-hegyek, hajóablak mögött hullámzó, mozgó tenger, kikötői nyüzsgés zaja idézi szinte átélhetően az Amerika felé induló egykori hatalmas tömeget. Fiuméból elsősorban Magyarország területéről származó emberek indultak a tengerentúlra, a horvátok például más kikötőkből hajóztak át Amerikába.
A második emelet teremsorai nem tartalmaznak ilyen sok magyar vonatkozást, de néhány látványosságot kiemelnénk. XVIII. századi, rekonstruált falfestményei miatt a reprezentatív helyiségekről mindenképp szólni kell: ezek pedig a Vénusz szalon, a Veduták szobája és a díszterem, melyek közül az antik tájképekkel díszített Veduták terme a legpazarabb látvány. És nem hagyhatjuk említés nélkül a tárlat egyik leglátványosabb installációját, a cukorsüvegek termét, amely tulajdonképpen kis „szentély” az épület egykori funkciójának szentelve. Hajdan ugyanis süveg alakú formákban került forgalomba az itt gyártott cukor, ezt idézi vissza a több száz újragyártott cukorsüveg. Üvegfal mögött katonásan sorakozva mind látványukban, mind téralakításukkal szinte rabul ejtik a látogatót.
Végül megtaláljuk a beszámolónk elején már emlegetett Klimt-festményeket is. Igen, valódi Klimt-képek, de még a Klimt előtti Klimttől. Ez is megérne egy külön cikket. Arról van szó, hogy Gustav Klimt, valamint testvére, Ernst és jó barátjuk, Franz Matsch 1883 körül elvégezvén képzőművészeti tanulmányaikat, közös műhelyt nyitottak Bécsben. Egyebek mellett épületek dekorációs festményeinek elkészítését is vállalták, így például a fiumei színház mennyezeti pannóinak megfestését 1885-ben. Mindegyikük három-három táblaképet készített, allegorikus, mitológiai és történelmi jeleneteket a kor szimbolista romantikus hangvételében, még távol a szecesszió formavilágától. A pannókat a közelmúltban leemelték eredeti helyükről, és most itt állítják ki, három teremben. Gustav Klimt festette Antonius és Kleopátra, Orpheus és Eurüdiké, valamint az orgonán játszó Szent Cecília jelenetét. Ha a szecessziós Klimt-képek előjeleit keresnénk rajtuk, talán a Cecília fölött lebegő angyal arcában már felfedezhetünk valamit a szecesszió árnyékos szemű, halálvirág-asszonyaiból.
A kétemeletnyi várostörténeti tárlat gyártörténeti termekkel végződik. Az egyik az 1851-től 1949-ig, tehát majdnem száz évig itt működött dohánygyár emlékét villantja fel, egyebek mellett régi, magyar nyelvű szivardobozokkal. Mint a feliratokból megtudjuk, az első világháború előtt 2500 alkalmazottal (több mint 90%-ban női munkaerővel) dolgozott a gyár, és a régi Magyarország legnagyobb dohánygyára volt, nagyobb a budapestinél és a temesvárinál is. A két háború között az olaszok tovább működtették, de a második világháborúban megsérült és a jugoszláv időkben a Rikard Benčić gépipari gyár került ide (erről szól az utolsó terem), ám ennek már nem voltak kiemelt magyar kapcsolódásai.
Visszatekintve a tárlatra, bőven értek meglepetések, főleg pozitív értelemben. Magyarként ugynakkor volt hiányérzetem is, olykor másképp fogalmaztam volna, és többször éreztem, hogy a feliratok mintha kerülnék Magyarország és a magyarok említését. Ha jól emlékszem, Baross Gábor portréjával vagy a Ganz-Danubius hajógyár történetével nem találkoztam. Mi, magyarok, nyilván máshova helyeztük volna a hangsúlyokat. Igaz, hogy a magyar narratíva is megjelenhetett a közelmúltban a városban, hiszen tavaly bemutatták Rijekában a budapesti Vendéglátóipari Múzeum és a Közlekedési Múzeum A modern Fiume születése, 1868–1918 című közös kiállítását is egy másik épületben. A múzeum shopban pedig kapható Pelles Márton és Zsigmond Gábor nemrég megjelent A fiumei magyar kereskedelmi tengerészet története című remek munkája. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy a „Cukor palotában” összességében egy eleven, érdekes és ami számunkra fontos, korrekt várostörténeti kiállítást láttam. Fiume a miénk, magyaroké is, főleg a múltja révén. És ezt igazolva láthatjuk a tárlaton, ahol nem kell idegennek éreznünk magunkat.
Cs. L.
Fotók: Rijekai Városi Múzeum/Petar Fabijan
