A tánczmester cz-je finoman érzékelteti, hogy a Honvéd Táncszínház művészei az egykori, az 1900-as évek elejétől kezdve egyre nagyobb számban működő falusi tánciskolák egyedi atmoszféráját idézik meg előadásukban. Furcsa idegen érkezik a faluba, hogy megismertesse a divatos táncokkal a meglehetősen zabolátlan ifjúságot. A mester (Makovínyi Tibor) teljesen egyedül, gondterhelten üldögél a közösségi helyiség sarkában, körülötte sötétség: majd fokozatosan tűnik elő az egymás hegyén-hátán kívülről kukucskáló fiatalok sziluettje. (A különös, egyszerre autentikus és szuggesztív látvány Zeke Edit díszletének köszönhető.) Ez a megmosolyogtató jelenet határozottan megalapozza a későbbiek hangvételét: szavak helyett természetesen a néptánc önmagában is igen erőteljes, kifejező gesztusrendszere beszél, ám az egyes tételeket egy mindentudó, minden lében kanál narrátor (Chován Gábor) kommentárjai kötik össze. Helyenként már-már váteszi magaslatokba emelkedik a magyar tánc méltatásában: egyszerre próbálja a megfelelő útra terelni a fiatalok vad felszabadultságával szemben értetlenül álló mestert, és segítséget nyújtani a tanulók megzabolázásában. Ő mutat rá a magyar tánc belülről jövő, semmi mással össze nem hasonlítható esszenciájának lényegére is, amelynek ismeretében már maga a mester is megpróbál másképp közelíteni a gyerekekhez.
A fiatalok eleinte kevéssé tudják felvenni a mester ritmusát, a polka, majd a mazurka is fékevesztett magyar táncba torkollik, és bár a mester végül sikeresen átadja nekik a szükséges tudást, ő is tanul tőlük valamit: az önfeledt, mélyről jövő, szenvedélyes tánc miértjét. A magyar tánc igazi művészet, a valcer és a menüett gépi gyártmány - hangzik el Chován Gábor szájából, s a mester ettől kezdve a hamisítatlan, magyar "néptánc-lélek" nyelvén igyekszik megértetni magát - egyre nagyobb sikerrel.
Makovínyi Tibor elementáris erővel van jelen a színpadon, a mester szerepében egyszerre tekintélyt parancsoló és komikus figura: egy igazi maestro magabiztosságával lavíroz a különböző táncok között. A tanítványok szerepében látható művészek rendkívüli érzékkel jelenítik meg a tanulók kezdeti esetlenségét, az előadás legemlékezetesebb pillanatai azok az apró rezdülések, bakik, amelyeket a táncosok bájos természetességgel prezentálnak. A produkció íve éppen olyan fokozatosan rajzolódik ki a szemünk előtt, ahogyan a maga műfajában tehetséges táncos fiatalság magáévá teszi az új variációkat.
A mester a sikeres vizsgabál után - amely a valóságban az öt-hat hetes táncleckék végén kapott helyet - észrevétlenül oson ki az ajtón. Mint Mary Poppins, akinek - miután rendbe tette az általa istápolt gyerekek családi életét - egyszerűen nincs tovább maradása. Eleinte az az érzése az embernek, hogy a "megtettem, ami tőlem telt" jóleső érzésével távozik, ám a későbbiek tükrében inkább a lemondás vezérli. A táncos fiatalság ugyanis némán fordul utána, majd a mester sziluettjének eltűnését követően szó nélkül térnek vissza a csujogatós, a szív mélyéről jövő magyar tánchoz. A tánc élet, és lélek benne a dal - hangzik el a végszóban: a "kevés örömben és sok bánatban" megedződött lélek pedig mi másban lelhetné meg nyugalmát, mint a tánc sosem múló, velünk született szenvedélyében? Nincs változás, mégis így van ez jól. Foltin Jolán és Novák Eszter közös munkája szívet melengető, egyszerre humoros és szívfacsaró élmény, amely a Hegedős Együttes muzsikájával együtt igazán emlékezetes élménnyel ajándékozza meg a nézőt.
