Coubertin bárónak az volt a szándéka, hogy az olimpiai játékok a kiművelt test mellett a kiművelt elmét is ünnepeljék. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) és különböző művészeti szervezetek képviselői 1906 májusában találkoztak, ennek eredményeként elkezdődött az építészet, az irodalom, a zene, a festészet és szobrászat integrációja a programba azzal a kikötéssel, hogy az alkotások témáját a sportból kell meríteni a versenyzőknek.
A művészeti olimpiák története dióhéjban
Az 1908-as olimpiát eredetileg Rómában rendezték volna, a Vezúv azonban 1906-ban kitört, a károk helyreállítása pedig az olasz kormánynak jelentős anyagi terhet jelentett, így 1907-ben London ugrott be szervezőként. Az angolok túl rövidnek találták az időt, hogy meghirdessék a művészeti versenyeket, nem bíztak abban, hogy ez elégséges a megfelelő színvonalú alkotások elkészítésére, ezért először 1912-ben Stockholmban rendezték meg a művészeti olimpia versenyeit. Igaz, ezt a svédek sem támogatták feltétlenül, de végül beadták a derekukat. Összesen csupán 35-en neveztek, ám – ellentétben a későbbi olimpiákkal – mindegyik kategóriában kiosztották az aranyérmet, irodalomban épp Pierre de Frédynek, azaz De Coubertin bárónak az Óda a sporthoz című verséért.
Az antwerpeni eseményekről keveset tudunk, az olimpia hivatalos kiadványa csupán az érmesek nevét tartalmazta. Az sem segíti a történészeket, hogy 1920-ban nem rendeztek dedikált kiállítást, viszont volt két tárlat, az egyik az 1830 utáni, a másik pedig a kortárs belga képzőművészere koncentrált. Elképzelhető, hogy valamelyikhez kapcsolódott az olimpiai pályaművek kiállítása.
1924-ben Párizsban négy számban avattak bajnokot (a zenében nem osztottak díjakat), 193 nevezés érkezett, köztük három mű a Szovjetunióból, ami csak azért volt érdekes, mert az ország vezetése túlságosan burzsoá eseménynek ítélte az olimpiát, ezért sportolóikat nem indították. Ebben az évben már egy női érmes is volt: a brit Margaret Stuart ezüstérmet kapott Vívódalok című ciklusának egyik darabjáért.
1928-ra nagyon megnőtt a művészeti diszciplínák népszerűsége: Amszterdamban 1100-an mérettették meg magukat. A 18 országból beérkezett mintegy 1150 festményt és a szobrot a Stedelijk Múzeumban tekinthették meg az érdeklődők, míg az irodalomban tíz országból 40 mű, a zenében kilenc országból 22 kompozíció volt versenyben az összesen 13 alkategóriában. Amszterdamban három nő állt a képzeletbeli dobogón. Négy évvel később Los Angelesben hasonlóan nagy volt az érdeklődés mind a versenyzők, mind a múzeumlátogatók részéről. Az érmesek között két nő volt.
1936-ban Berlinben 22 országból 667 műalkotást állítottak ki, 12 országból érkeztek irodalmi, kilencből pedig zeneművek. Az öt kategórián belül több alkategóriát alakítottak ki, így összesen 15 aranyérmet oszthattak volna ki a döntnökök, de nem éltek minden esetben ezzel a lehetőséggel. Mi több, már a hivatalos éremtáblázat eredményébe sem számított bele az itt elért dicsőség.
Az utolsó szellemi olimpiai megmérettetést 1948-ban Londonban tartották, a beérkezett versenyműveket a Victoria and Albert Museumban tették közszemlére. A Berlinből megörökölt alkategorizálás megmaradt, négy női érmessel.
A NOB 1949-es közgyűlésén merült fel, hogy a művészeti versenyek kerüljenek ki az olimpiáról, ugyanis a sportolókkal ellentétben a művész nevezők mind profik voltak. Ez heves ellenérzéseket váltott ki a résztvevőkből, két évvel később ugyanakkor hiába döntöttek úgy, hogy visszakerülnek a programba a művészeti versenyszámok, a helsinki szervezők a rövid időre hivatkozva nem tettek közzé nevezési felhívást. 1954-ben a NOB úgy határozott, a jövőben versenyek helyett kiállításokat rendeznek.
Nem csupán a megnyitók koncepciójában – ahogyan idén Párizsban a kortárs mainstream mellett megjelent a francia irodalom, opera, balett, kabaré és sanzon, a képzőművészet, a film és a divat története is a műsorban –, de a sportversenyekkel párhuzamosan zajló művészeti eseményekben is. Idén erre egy magyar művészt hívtak meg. Göndör László Nagymamával álmodtam című előadása azt a 32 napos időszakot mutatja be, amelyben a főszereplő, Göndör László a pandémia és egy önismereti válság közepén összeköltözött akkor 97 éves holokauszttúlélő nagymamájával. Az előadás megmutatja a nagymama és unoka közti mély szeretetet és azt, hogyan próbálták megérteni egymás fájdalmait, traumáit.
A művészeti olimpiák magyar érmesei
1885. március 13-án született Pölöskefőn. Eredeti családneve Grünfeld, apja mészáros volt. Nagykanizsán, majd Zalaegerszegen járt gimnáziumba, ezt követően a budapesti tudományegyetemen szerzett diplomát latin és görög nyelvből. Tanított Rákospalotán, a Wágner-magángimnáziumban, majd Zalaszentgróton, a polgári fiúiskolában. Őt is behívták az első világháború alatt, 32 hónapot töltött a fronton. Leszerelése után Nagykanizsán, majd a budai Mátyás Gimnáziumban – itt a későbbi olimpiai bajnok vívó, Kárpáti Rudolf osztályfőnöke volt –, a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, majd a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban tanított. A katedrát részben megtartotta a Testnevelési Főiskola sporttörténettanáraként, részben íróasztalra cserélte a Közoktatási Minisztériumban. 1947-es megalakulása után a Magyar Olimpiai Bizottság ügyvezető alelnöke lett, egy évvel később a Nemzetközi Olimpiai Bizottság választotta tagjai közé. Mintegy negyven könyve és több száz sporttörténeti tanulmánya jelent meg. 1961. november 20-án halt meg.
Az olimpiai bajnoki címet Az olympiai játékok története című munkájával szerezte meg 1928-ban. Előzménye az öt évvel korábbi Az ókori olimpia volt, amelyhez tovább tanulmányozta az ókori írók, költők műveit, és így készült el egy nyolcvanoldalas munka. A kiadó csak képekkel dúsítva, ráadásul húzva jelentette volna meg a füzetet, ám tudomására jutott, hogy az olimpián művészeti versenyt is rendeznek irodalmi kategóriában. Egyetlen kikötés volt: a lírai, drámai és epikai művek nem haladhatják meg a 20 ezer szót. Jelentkezett az Országos Testnevelési Tanácshoz (OTT), de a terjedelem miatt három részre osztva adta be a tanulmányt, és mindhárom résszel versenyezni kívánt. Taktikai okokból – mivel más pályázó is volt – az OTT csak az első részt nevezte be, ám a másik két részt is elküldte Amszterdamba, hogy egészben lássa a nagy munkát a bírálóbizottság. A 15 beérkezett munka közül dr. Mező Ferenc alkotását ítélték a legjobbnak, a zsűri véleménye szerint ilyen alapos munkát addig még soha senki nem készített.
Dr. Mező Ferenc nem volt ott Amszterdamban, Esztergomban értesült a győzelemről. Ahogy a mű 1929-es, 121 képpel és 2 térképpel ellátott, az OTT Könyvtára sorozatban megjelent, Klebelsberg Kunó miniszteri ajánlásával ellátott kiadásának előszavában felidézi: „Isten segítségével győztem a versenyen. Aug. 1-én hirdették ki az eredményt a stadionban. A messze idegenben felszökött trikolórunk az árbócra és felharsant nemzeti zsolozsmánk: a Himnusz. Életem legszebb percei lehettek volna ezek, de a sors mostohaságából nem lehettem ott. (…) [B]oldoggá tesz az a tudat, hogy hazámnak is javára lehettem.”
Egy ezüstérem, ami akár arany is lehetne, hiszen első helyezést nem osztottak 1924-ben az építészet kategóriájában. Két sportoló-építész polihisztor osztozott rajta.
Hajós Alfréd (született Guttmann Arnold, 1878–1955), a magyar sport első olimpiai bajnoka – az 1896-os athéni olimpián első lett a 100 és 1200 méteres gyorsúszásban – az egyetlen, aki sport- és művészeti versenyeken is érmet szerzett. Hajós az úszás mellett más sportágakkal is foglalkozott: szép sikereket ért el atlétikában és tornában, de a legjelentősebb a labdarúgás magyarországi meghonosításában és elterjesztésében játszott szerepe. Részt vett az első hazai mérkőzésen, majd az első Budapesten megrendezett nemzetközi mérkőzésen, a magyar labdarúgó-válogatott első meccsén, Bécsben pedig csatárként szerepelt. Aktív sportpályafutását ugyan 1904-ben befejezte be, ám volt a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, majd játékvezető és szakosztályvezető, a Magyar Labdarúgó Szövetség és a Magyar Úszó Szövetség alelnöke, a Magyar Olimpiai Társaság ügyvezető elnöke.
Hajós Alfréd 1899-ben fejezte be műegyetemi tanulmányait, és műépítészi, azaz építészmérnöki oklevelet szerzett. 1899-től Alpár Ignác, majd Lechner Ödön építészeti irodájában dolgozott. 1904-ben Villányi Jánossal társult, akivel egészen az első világháborúig dolgozott együtt. Önálló építészeti irodájában 1948-ig magántervezőként dolgozott. 1948-tól tanácsadó, majd a háborúban megsérült Vajdahunyadvár és a Tőzsdepalota helyreállításával foglalkozott. 1950-től haláláig a Mezőterv tervezője volt.
Olyan sportépületeket jegyzett, mint a Megyeri úti UTE-stadion, az első hazai vasbeton lelátós stadion, a Margitszigeti Nemzeti Sportuszoda, a győri versenyuszoda, a miskolci és még jó néhány sportfürdő, részt vett a Millenáris átépítésében, a Császár fürdő korszerűsítésében és kibővítésében, valamint külső szakértőként a Népstadion tervezésében is. De nem csupán sportban utazott. Legismertebb „civil” épülete a debreceni Aranybika szálló, mellette többek között a kőszegi bencés gimnázium, Budapesten a Református Egyház székháza, a Miskolci Takarékpénztár, a kolozsvári Vakok Intézete, a lőcsei római katolikus gimnázium, a Magyar Általános Hitelbank szabadkai fiókintézete, a pozsonyi felsőbb leányiskola, a szegedi Gyógypedagógiai Intézet készült az ő tervezőasztalán.
A pécsi születésű Lauber Dezső (1879–1966) több évtizeden át versenyzett mint tornász, vívó, kerékpáros, labdarúgó, rövid- és hosszútávfutó, távolugró, gátfutó, magasugró, úszó, síelő, korcsolyázó, jéghokizó, teniszező, bobversenyző és golfozó, később sportvezető, versenybíró, labdarúgó-játékvezető. 1904 és 1909 között a Magyar Atlétikai Club, 1903-tól 1915-ig a Magyar Olimpiai Bizottság titkára, élete utolsó éveiben a sportpályák felügyelője volt.
Az 1906-os, nem hivatalos athéni olimpián, a II. Pánhellén Játékokon a zsűri tagja volt. Az 1908-as londoni olimpia tenisz számaiban kiírt válogatón egyéniben kiharcolta az indulási jogot, de az első fordulóban kiesett. 1912-ben Stockholmban mint a csapat egyik vezetője vett részt.
A pécsi sportcsarnokot róla nevezték el, de nem csupán sportteljesítményéért. A Műegyetemen szerzett építészdiplomát, saját tervezőirodája volt először szülővárosában, majd Budapesten a fővárosi építési osztályon dolgozott. Az Országos Építő Rt. műszaki igazgatójaként a Duna-Gőzhajózási Társaság nagyobb építkezéseit és a főváros csatornázását vezette. Ő jegyezte a tátralomnici bob- és golfpályát, illetve a sashegyi golfpályát.
Hajós Alfréd és Lauber Dezső egy stadion tervével indultak. Ahogy Lauber visszaemlékezett: „A tervpályázatot közösen készítettük, de ezüstérmet csak Hajós Alfréd barátom kapott. A bizottsághoz elküldött pályázatunkról – külföldi tartózkodásom miatt – hiányzott az aláírásom. Munkámért emlékérmet kaptam.” Később a terv alapján épült fel a Pécsi Sport Club sporttelepe.
A pancsovai születésű, görög családból származó Manno Miltiades századosra (1897–1935) igazán áll a reneszánsz ember jelző. Tehetséges szobrász, festő, grafikus és karikaturista, sőt költő, komoly eredményeket ért el futóként, az első két labdarúgó-bajnokságban ő volt a gólkirály, természetesen a válogatottat is erősítette. Megnyerte a kor legjelentősebb hazai, Siófok és Budapest közötti kerékpárversenyét, felállította az első gyorskorcsolyarekordokat, kétszeres Európa-bajnoki ezüst-, világbajnoki bronzérmes volt ebben a sportágban. Evezésben hazai és nemzetközi vizeken is gyűjtött kupákat és serlegeket.
Münchenben tanult a képzőművészeti akadémián, alkotásainak témája többnyire a sport volt. Az első világháborúban többször megsebesült, a Gorondok melletti vesztes ütközetről több képet készített. E terve alapján mintázta meg később Nemes György azt a lovasrohamot ábrázoló, bronzból öntött emléktáblát, amelyet az egykori Kerepesi úti huszárlaktanya bejáratánál helyeztek el. Püspöknádasdon, Pápán, Debrecenben szintén találhatunk általa készített világháborús emlékműveket.
Két olimpián vett részt. 1912-ben az evezős nyolcas tagjaként helyezetlen maradt, az 1932-es Los Angeles-i művészeti versenyeken öt versenyszámban indult, Birkózók című szobrával ezüstérmes lett. A 8 Órai Újság szerint „Manno munkáját az amerikai sajtó teljesen egyenrangúnak tartja a győztes művével”.
Földes Éva (1878–1955) sport- és neveléstörténész a Pázmány Péter Tudományegyetemen 1937-ben szerzett francia–olasz–latin középiskolai tanári oklevelet, és bölcsészdoktorátust szerzett. Állást nem kaphatott zsidó származása miatt, magántanítványokat vállalt, és különféle lapok újságíró munkatársa lett. Már ebben az időben sporttörténeti kutatásokat folytatott. 1941-ben zsidó származása miatt eltiltották az újságírástól. 1944-ben deportálták, a mauthauseni koncentrációs táborból 1945-ben szabadult. Visszatért az újságíráshoz, 1949-ig a Jövendő és az Asszonyok című lapok munkatársa volt.
Ezt követően sport- és neveléstörténetet tanított a Testnevelési Főiskolán, volt a Sport Lap- és Könyvkiadó Vállalat lektora. Oktatott a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán és a József Attila Tudományegyetemen, 1972-től az MTA Pedagógiai Kutatócsoportjának tudományos tanácsadójaként, a Magyar Pedagógia című folyóirat szerkesztőbizottságának tagjaként dolgozott. Tagja volt a Magyar Pedagógiai Társaság elnökségének, az MTA Pedagógiai Bizottságának és Neveléstörténeti Albizottságának, a Tudományos Minősítő Bizottság Pedagógiai Szakbizottságának, valamint a Magyar Olimpiai Bizottságnak, tiszteletbeli tagsággal rendelkezett a Nemzetközi Olimpiai Akadémiában.
Földes Éva maga is sportolt, hobbiszinten úszott és pingpongozott, és nagy szerepe volt az Atalante SE, az első női sportegyesület megalakításában.
1948-ban A fiatalság forrása – A női sport története 1600-ig című művével ért el harmadik helyezést. A munka alapötletét a holland Cranach azonos című festménye után vette, ám a korszakhatár oka elsősorban a terjedelem volt, ugyanis itt is húszezer szó terjedelemben dolgozhattak a pályázók. „Eredeti latin görög szövegből írtam meg a női sport történetét Egyiptomtól kezdve, Görögországon és Rómán, a középkoron keresztül 1600-ig. A munka mellé ötven illusztrációt mellékeltem, egyiptomi sírkamráktól kezdve, úszó nőkig és komoly festményekig. Az egészet magyar nyelven írva küldtem el Londonba, és melléje fele terjedelemben ugyancsak én írtam meg kivonatosan angolul” – nyilatkozott a londoni olimpia első magyar pontszerzője, aki egyébként a magyar csapat egyik tolmácsaként utazott a brit fővárosba.
Vízi balesetben vesztette életét.
