A Balogh Rudolf-díjas, Príma díjas, Magyarország Érdemes Művésze díjjal kitüntetett, Magyar Művészeti Akadémiai tagsággal rendelkező és még mindig rendkívül aktív magyar fotóművész tavaly töltötte be nyolcvanadik életévét. Rá majdhogynem igaz, hogy az anyatejjel szívta magába a fotózást. Változatos életének alapos bemutatására nem vállalkozhatunk, hiszen az egy könyvet is kitesz (Bán András: Haris László – Részletekben az egész), ezért inkább minden évtizedéből kinagyítunk egy-egy fontosabb eseményt, amely jelentősen befolyásolta fotóművészi kibontakozását.
Az első kattintások (’40-es évek)
Az 1943. február 9-én született Haris László bevallása szerint a legkorábbi esemény, amire vissza tud emlékezni, az az, amikor édesapja három és fél éves szovjet hadifogságból 1947 júniusában hazaérkezett. Ebben az időszakban hat évvel idősebb bátyja volt az apapótlék, őt követte mindenben. Amikor bátyja egy barátjával együtt fényképezni kezdett, ő rögtön leutánozta őket: írni-olvasni ugyan még nem tudott, de filmet előhívni és kontaktolni már igen. Kisiskolásként, hogy tovább csiszolja tudását, Hevesy Iván A fényképezés technikája című könyvét olvasta rongyosra. Ebben az időszakban jellemzően barátait fotózta, néhány korai képe még mindig megvan.
13 évesen a forradalomban (’50-es évek)
Általános iskolásként osztályfőnöke gyakran vitte tanítványait kirándulásokra a környező Budai-hegyekbe. A kis Lacika ezeken az alkalmakon sem hagyta otthon a bátyjától kölcsönkért fényképezőgépet: osztálytársait fotózta, majd az előhívott képeket árusította is közöttük, darabját egy forintért. Már ekkor megtanulta, hogy mi kell ahhoz, hogy másoknak is tetsszenek a képei, és jól jött az így összegyűjtött pénz is, hogy újabb filmtekercseket vásárolhasson.
Még nagyobb fejlődési lehetőséget jelentett, amikor bátyja megvett egy Taxona kisfilmes fényképezőgépet. Nyolcadikos korában, az ’56-os forradalomban már ezzel fotózott. Akkoriban a 8. kerületi Szigetvári utcában laktak, és bár ott nem volt közvetlen lövöldözés, azért hallották a közeli eseményeket, amik a rádiónál, a Corvin közben vagy a Kilián laktanyánál folytak. Mivel az iskola bezárt, ő engedelmes gyerekként otthon dekkolt. Egészen november 2-ig, amikorra úgy tűnt, győzött a forradalom: megalakult a Nagy Imre-kormány, megszűntek a lövöldözések, és Budapestről kivonultak a szovjet csapatok. Ekkor kapott engedélyt arra, hogy kimenjen az utcára fotózni. A környéket járva megörökítette a feldúlt Köztársaság teret, a földig rombolt Otthon Áruházat, a Kilián laktanya előtti kiégett tankokat, a Blaha Lujza téren a Szabad Nép pártújság szétvert székházát is. Ennek részben levert feliratából csak annyi maradt: A NÉP. Ezt szimbolikusan a forradalmárok kézjegyének tekintette és persze le is fotózta. Amikor 1957 februárjában újra elkezdődött a tanítás, elkezdte árulni ezeket a képeket az osztályában. És milyen jól tette, hiszen évtizedekkel később csodálatos módon pont az egyik volt osztálytársától kerültek elő azok a képek, amelyekből aztán több nemzetközi kiállítás is születhetett.
Búvópatakok (’60-as évek)
De ahogy mondani szokták, addig még sok víz lefolyt a Dunán. Gimnazistaként egy illegális cserkészcsapat tagja lett, akikkel olyan szörnyen bűnös dolgokat követtek el, mint hogy kirándulni jártak a Vértesbe, meg táborozni a Bakonyba, néhányan vasárnaponként még templomba is jártak. Egy ideig radar alatt, mintegy búvópatakként létezhettek, de miután az ’56-os perek lefolytatása után, a ’60-as évek elejére a karhatalomnak már volt kapacitása kisebb ügyekkel is foglalkozni, elkezdték vegzálni a középiskolásokat, egyetemistákat is. Csapatvezetőket vittek el, házkutatásokat tartottak, ezért Haris László attól félve, hogy megtalálhatják az ’56-ban készített fotóit, az összes negatívot és a már előhívott képeket is elégette.
De mégsem mindet. A kétezres évek táján megtalált három darabot ebből a sorozatból, amiből egy kisebb szenzáció is lett, még a Népszabadságban is megjelent róla egy cikk. Később egy volt osztálytársától további képek is előkerültek, amelyeket Washingtonban, Helsinkiben, Bécsben is kiállítottak.
A hatalom lusta és buta (’70-es évek)
Némi csúszás után – mert túlságosan elvarázsolta az Egyetemi Színpad, a francia újhullámos filmek és a japán mozik világa –, 1968-ban végzett a műszaki egyetemen, ekkor kötött házasságot is. Bár mérnökként kezdett el dolgozni, nem szakított a művészettel sem: 1970 nyarán megalapították a Balatonboglári Kápolna Tárlat Alkotó Csoportját. Ennek mozgatórugója Galántai György képzőművész volt, aki az egyháztól kibérelt egy elhagyatott balatonboglári kápolnát, hogy művészeti teret hozzon létre. Csáji Attila, Balogh Ferenc, Magyar József, Molnár V. József, Tóth József képzőművészek vettek még részt a csoport munkájában, valamint Haris László egyedüli fotóművészként. A rövid életű Kápolnaműterem a ’70-es évek neoavantgárd művészeinek legismertebb kiállítóhelye lett, ahol előadásokat, koncerteket, filmvetítéseket, alternatív performanszokat is előadtak.
Hogy a hatalom lusta és buta, azt ennek a helynek a története is jól mutatja. Az első évben még méltató kritikák jelentek meg róla, de miután 1971-ben Horányi Barna cikke Törvénytelen úton néhány avantgard címmel megjelent a Somogyi Néplapban, elkezdődtek a támadások. Végül ez a cikk adta az ihletet Haris László egyik legismertebb fotójához, a Törvénytelen avantgardhoz: az újságlapot összegyűrte, majd azt Molnár V. József szájába tömte és úgy fotózta le. Bár évről évre egyre többen akartak kiállítani Balatonbogláron, 1973-ban egy igen szürreális jelenettel végleg vége lett a jó világnak. Egy augusztusi napon éppen színielőadás zajlott, amikor két teherautó érkezett a kápolnához. Az egyikről gépfegyverekkel felszerelkezett katonák ugráltak le, akik kérdezés nélkül kiterelték a látogatókat és fellépőket az épületből. A másik teherautó funkciója is gyorsan világossá vált: ezen szállították az építőanyagot, amellyel a szintén odaszállított munkások azonnal befalazták a kápolna bejáratát, így több műalkotás és személyes tárgyak is bennragadtak az épületben. A kápolnát később kerékpárzománccal fényes kékre festették, több felújítási kör után ma is kiállítási térként működik.
Ah, Amerika (’80-as évek)
A nyolcvanas évek nyugodt alkotói korszakot biztosított számára. Ekkor lett a Pannónia Filmstúdió standfotósa: filmekhez szükséges fotókat, promóciós képeket és portrékat készített. De filmek létrehozásában is közreműködött, például a századforduló környékén Amerikába kivándorló magyarokról szóló Ah, Amerika című, dokumentumlegendának aposztrofált alkotást Orosz Istvánnal együtt készítették. Ehhez egy nagyszerű innovációt fejlesztett ki, a fotóanimációt, viszont a nem sokkal később a filmgyártásban is megjelenő számítógépek gyorsan elavulttá tették a találmányt.
A filmgyáras munkái mellett saját fotós projektjeire is maradt ideje, például arra a sorozatra, amelyben festmények kis, absztrakt részleteinek kiemelésével külön világokat hozott létre. Ezeket a fényképeket sokszor szokatlanul nagy méretben, 1x2 méteresre nagyította fel, önálló művészeti alkotásokat hozva így létre.
Tudomány és művészet határán (’90-es évek)
Mindig jól megfért benne a reál és humán érdeklődés, a mérnöki és művészi én. Nem véletlen, hogy az 1996-ban létrejött Nemzetközi Kepes Társaságnak is alapító tagja lett. A társaság fő célja, hogy a tudományos és művészeti értékeket összehangolja, a két terület közötti távolságot áthidalja. Nevét Kepes György magyar származású festőművészről kapta, aki az amerikai MIT-n lett professzor, ott futott be tudományos karriert. A társasággal több nemzetközi kiállítást szerveztek már, amelyben tudósok és képzőművészek mellett egyedüli fotóművészként ő is részt vett.
Digitális támadás (2000-es évek)
A fotósok nagy részével ellentétben – akik a fotográfia elleni támadásnak érzékelték – Haris László hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a digitális fényképezésbe. Ekkorra érte el a digitális technológia az analóg szintjét, mára pedig messze meghaladta azt. Ez idő tájt kezdett el kísérletezni olyan panorámaképekkel, amelyeket korábban nem lehetett volna elkészíteni. Az első ilyen fotóinak egyike a torockószentgyörgyi várat ábrázolja, amit egy dombról, 360 fokban örökített meg. Ezen már nem lehet megállapítani, hol kezdődik az egyik kép és hol végződik a másik, hiszen úgy egymáshoz tudta illeszteni a fényképeket, hogy azt a legigényesebb szem is egynek látja. Tény, hogy egy ilyen fotó befogadásához hozzá kell szokni, hiszen olyanokat lát rajta az ember, amit egyébként nem: a kép egyik felén egy irányból süt a nap, a másikon meg ellentétesen, de egyszerre lehet rajta látni az elöl és hátul lévő tereptárgyakat is.
Történetek és koreográfiák (2010-es évek)
Tovább kísérletezett a digitális lehetőségekkel, például hogy a képek összenyomásával vagy széthúzásával miként tud játszani a térérzettel, mélységekkel, magasságokkal. Közben rájött arra is, hogy hogyan tudja úgy megkoreográfiálni a panorámaképeket, hogy azokkal történeteket építhessen fel. Ebben az időszakban sok önarcképet készített – így spórolva a modellköltségen –, de számos különleges történetet is elmesélt kamerájával, például a homoródkarácsonyfalvi templomról vagy a csíkszentdomokosi búzaszentelésről.
Remake (2020-as évek)
Még 1975. június 5-én készített egy különleges fotósorozatot, amely 24 órában, 3 percenként rögzítve mutatja be a Mázsa tér történéseit. Az így létrejött 480 fotóból aztán egy montázst állított össze, amely később több kiállításon is látható volt, majd a Nemzeti Galéria gyűjteményébe került.
A Covid alatti lezárásokat ennek a sorozatnak a digitális felújításával töltötte. A Remake elkészítéséhez mind a 480 képet beszkennelte, retusálta, majd egy 1,6x2,5 méteres montázst készített belőlük. Ezzel együtt elkészítette az Árnyak című sorozat is, amelybe olyan képeket válogatott be, amelyeknél a hosszabb expozíciók miatt a mozgó járművek, emberek egyáltalán nem vagy csak homályosan látszanak, miközben a mozdulatlan részek – például az éppen földet érő cipő – élesek, így hozva létre sejtelmes kompozíciókat. De ennél a projektnél sem maradhatott el az apró részletek felnagyítása, amellyel egészen a digitális fényképezés határáig jutott el, ahol már csak a pixelek látszanak és adnak ki egy képet. Ebből állt össze a Pixelek sorozat, amelyből még további verziókat is tervez.
Már ha marad energiája és ideje a sok MMA-s feladata mellett. Immár negyedik éve tagja a nyolc tagú elnökségnek, és a film- és fotóművészeti szekció egyik vezetőjeként részt vesz az ösztöndíjasok mentorálásában is. Az egyik ösztöndíjas éppen Belicza László, aki ennek a cikknek is a portréfotósa és aki minden bizonnyal nagyon boldog, hogy ilyen sokrétű és tapasztalt mestere lehet.
