Miért érdemes Márai művét színpadra állítani, amikor ez az arisztokratikus, szentenciákkal teleszőtt, polgári színházi forma legtöbbször recseg-ropog a színpadon?

A közepén kezdem, számomra óriási rácsodálkozást hozott a Kalanddal való találkozás. Többször láttam a darabot színpadon, filmen, és mindig úgy éreztem, hogy ezek szépen lebonyolított, poros történetek. Az a fajta verbális, „mesélős” színház, amely fölött már eljárt az idő. A dolgok közben széttöredeztek, felbomlottak, a határok és a kontúrok megszűntek, az a világ elsüllyedt. De valamiféle nosztalgiából mégis újra meg újra feltámasztjuk, mondván, hogy „az alapértékek ma is érvényesek, itt vannak velünk”. Ez véleményem szerint nem igaz, inkább az elvesztett alapértékek iránti sóvárgásunkból fakad.

A felkérés maga is „kalandos” volt. A Veszedelmes viszonyok bemutatója után hívott fel Nemcsák Károly, a József Attila Színház igazgatója, hogy látta az operettszínházi előadást – és hogy lenne-e kedvem megrendezni náluk a Márai-darabot. A Kalandot. A villamoson álltam, még szerencse, hogy kapaszkodtam… Elolvasom, mondtam, beszéljünk utána. A nagy rácsodálkozás akkor történt, amikor elolvastam a darabot – a fentebb említett gyanakvással. Kiderült számomra, hogy a színen lebonyolított ismert történet mögött meghúzódik egy sokkal erősebb második sík, amely izgalmas és korszerű, mint egy jól megírt és jól játszható lelki krimi, csakhogy az első verbális sík ezt teljesen elfödi.

A darab olvasópróbája

A szerelmi háromszög történetet nevezed első síknak?

Igen. Ez valójában egy meg nem írt szerelem, egy helyzetek és részletek nélküli szenvedély. Egy séma. Mindenki beleütközik ebbe a színpadra állításkor. Igyekeztem minél jobban elmélyülni a darabban, mert nem rendezői koncepciót kerestem a saját rendezésemhez, hanem magából Máraiból próbáltam megérteni a Kalandot. Vajon mit akarhatott azzal, hogy ezt a szerelmi háromszöget csak jelezte, de nem írta meg. Úgy is mondhatnám, hogy a Kalandban nincs jelen a szerelem. Sem érzelmileg, sem testiségében, sem szenvedélyességében. Csak beszélnek róla. Becsület van és hűség, ígéret és szorongás – de játszható, élő szerelem egy gramm sem.

Lassan kezdtem rájönni, hogy persze, hiszen Márai nem egy szerelmi háromszögről akart beszélni, hanem a végleges szakítás okozta önvizsgálatról, a szembesülésekről, a „miről szólt az életünk” kérdésről. Az elszámolásról. Végső soron az emberi élet értelmes vagy értelmetlen voltáról. És ezen a ponton beleszerettem a darabba – élvezet volt a titkos szálakat, a rejtett dialógusokat megfejteni, színpadra képzelni.

A történet szerint a híres rákspecialista Kádár professzor tíz éve együtt él Annával – egy gyönyörű, fiatal nővel, akinek anyagilag, társadalmilag mindent megad. Kapcsolatukban nincsenek konfliktusok, békésen élnek egymás mellett. Mondhatni: normális, boldog házasságban. A nő azonban váratlanul gondol egyet, és férje legközvetlenebb munkatársával, dr. Zoltán tanársegéddel szökni készül Párizsba, hogy ott új életet kezdjenek. A hálókocsijegyet is megrendelte aznap éjszakára. De a különös az, hogy a színpadon semmilyen készülődésnek, csomagolásnak nincs nyoma – a nő pont úgy viselkedik, mint egy asszony, aki valójában nem akar elmenni. Aki sokkal inkább arra kíváncsi, hogy a férje mit szólna ahhoz, ha elmenne. A szembesülésük, egymással való küzdelmük a darab története – ez az új helyzet, amit a szakítás, a végleges elválás hoz. Márai zseniális húzása, hogy ezt a szembesülést a darab mind a hat szereplőjére átviszi – mindenki szembenéz eddigi életével, találkozik önmagával.

A szembesüléstörténet meg van írva?

Szerintem gyönyörűen. Igazából ez van megírva. Mintha egy bergmani forgatókönyv lenne. Az elválás mint váratlan esemény új helyzetbe hozza a szereplőket, és elkezdenek másként nézni egymásra. Erről a „másságról” szól ez a darab. Márai újraosztja közöttük a lapokat, és mindenki rácsodálkozik: „Eddig milyen játékot játszottunk? Kik vagyunk?” Ez lenyűgözően izgalmas, a kései Ibsenek – a Solness építőmester, a John Gabriel Borkman – is erről szólnak: a szembenézésről, az illúziók kiürüléséről.

A nézővel játszott lélektani krimi húzódik meg a történetben, amiben nem a gyilkos személye a kérdés, hanem hogy „ki is vagyok én?”. Márai ezt kétféle módszerrel teszi színpadilag is izgalmassá. Az egyik: lassan adagolja a titkokat. Három-négy percenként jön egy újabb információ, ami a korábbiak teljes újragondolására késztet. Lépésről lépésre veszi el a biztonságunkat, pont úgy, mint egy krimi. A másik, hogy olyan súlyos lokális konfliktusokat, árulásokat, hazugságokat sző a történetbe, amelyek a néző számára izgalmasak és átélhetők. Hirtelen felforrósodik a színpad, erős érzelmi pillanatok születnek. Majd egy új titok felülírja az egészet. Különleges, eredeti dramaturgia.

A te értelmezésedben ez elsősorban Kádár orvosprofesszor története?

Valamennyiüké, de elsősorban két emberé – a főorvosé és a feleségéé. Ebben a világban mindenki Kádár professzortól függ, az ő szellemi-érzelmi energiájából táplálkozik. Ő a Napja ennek a rendszernek. Ez kérdőjeleződik meg a szakítással. Megrendítő pillanat, amikor elválásuk előtt Anna azt kéri a férjétől, hogy csak annyit mondjon: „Maradj… és én maradok.” Szerintem az a nő, aki egy új szerelem vágyával él, ezt a mondatot nem mondja ki. Anna számára a férje viszonyulása az új helyzethez izgalmasabb, mint az utazás a tanársegéddel Párizsba. Az új kapcsolat lehetősége felrázza a régit, és visszahozza a hiányzó szenvedélyt. A nő számára lenyűgöző látni férjét, a bálványt, ahogy elveszti lába alól a talajt, és kérni kezd. Egy beszélgetés erejéig megújul a kapcsolatuk. Ebbe a lezárhatatlan viszonyba hozza be Márai a nő halálos betegségét.

Kiss Csaba rendező

Vagyis a szembesülés már nem ad lehetőséget arra, hogy másként folytassák az életüket.

Márai szkeptikus ebben az újrakezdésben, elvágja ezt a dialóguskezdeményt. A mély kapcsolatok nem megújíthatók.

Nem ez teszi éppen tét nélkülivé a történetet?

Nem. Számomra épp ettől valóságos. Az a tétje, hogy nincs második esély. Ebben a befejezésben Márai vallomását is érzem. Elengedi a halálra szánt nőt, és a megcsalt-csalódott férfival való együttérzést választja. Anna kilép a képből – ott áll Kádár egy kiüresedett élettel, amelyben semminek nincs már értelme. Visszaadja a klinikáját, elküldi a betegeit, és ül a megsemmisülés szélén. Elképesztően gyönyörű ívet ír le a történet, ami valójában nem a történetiségében izgalmas.

Színpadra lehet vinni anélkül, hogy szentimentális lenne?

Igen, mert Márai roppant izgalmas, feszült dramaturgiával dolgozik, csak néha túlírja, túlbeszéli a jeleneteket. Minden egyes replikát bevezet, kifejt, majd következik egy morális konklúzió. Ez statikussá és modorossá teszi a beszélgetéseket. De ez valójában korának a nyelve, a mai színházi dialógusok már szenvedélyesebbek, szabálytalanabbak. Nem használunk kerek mondatokat, belevágunk, elhallgatunk.

A húzás a megoldás?

Igen. Márai drámát is prózaíróként ír, nála a mondat alapszentség. Színpadon viszont az érzés az alapszentség. Ki kellett szabadítani a szándékokat a szóképek fogságából. Szokolai Brigitta dramaturggal ennek szellemében dolgoztunk a szövegen.

Mitől lesz mégis márais?

Meggyőződésem, hogy ez az igazi Márai. A szembenézés feszültsége. Bízom benne, hogy a József Attila Színház előadásában új oldaláról ismerjük meg őt is, a Kalandot is. Nem a lezárt, hanem a születő történetet keressük. Amikor a szereplők még nem ismerik a választ a kérdéseikre.

Fotók: József Attila Színház/Kállai-Tóth Anett