Maczelka Csabának a Napkút Kiadó UniText sorozatában megjelent tudós munkáját kérdőjeles kettősségek jellemzik. Sajátos például, hogy hőséről csak a kötetvégi életrajzi vázlatban „említi meg”: kivégzés vetett véget az életének. Noha amúgy igyekszik minél több mikroinformációval (köztük életrajziakkal is) ellátni olvasóit, erre az „apróságra” korábban csak homályosan utal itt-ott – talán szemérmességből? A tudományos korrektséghez a végsőkig ragaszkodó szerző úgy vélheti, a bulvárnak és a „szóbeszédnek” engedne teret, ha bármit is leírna, amit nem tud azonnal megerősítő adatokkal, főleg More szövegeiből származókkal alátámasztani és körülbástyázni. Elhatárolódik a legendától, és az életmű (egyes részleteinek) bemutatására szorítkozik.

Mintha a „minden egész eltörött” szemlélete jellemezné, és emiatt óvakodna annak határozott állításától, hogy valóban létezett egy Morus Tamás/Thomas More nevű irodalmár, humanista, diplomata, aki hosszú időn át VIII. Henrik legfőbb bizalmasa volt, majd kegyvesztett lett, és hosszas bebörtönzés után már csak a vesztőhelyre vezethetett az útja. Hogy egy ilyen ember létezett, nem kizárható ugyan, de tényszerűen bizonyítani is bajos volna. Ezért sokkal helyesebb, ha csupán nyomokat gyűjtünk róla és legendájáról, értelmezzük őket, és mindig csak annyit állítunk, amennyire az aktuális nyomok felhatalmaznak. Maczelka az előszóban utal az életrajzot jellemző ellenmondásokra, majd leszögezi: „Az említett ellentmondásokat ez a kötet, célkitűzései miatt nem kívánja és nem is tudja feloldani. Az életrajzi vitába sem kíván belefolyni.” Később pedig még hozzáteszi, hogy „az életrajz bármilyen szempontú ismertetését sem tartja elsődleges feladatának”. Ez így rendben is volna, ám egy kérdésünk azért még marad:

akkor mi a munka elsődleges célja, és mi a viszonya a címben megjelölt személyhez?

Mi – belátom, ez gyengeség – a legendát akarjuk. Nem is tagadhatjuk bulvár által fertőzött hozzáállásunkat. Mi azt szeretnénk, hogy sok száz év távolságát legyőzve eljuthassunk a hús-vér Morus Tamáshoz. Ám ehhez képest valami nagyon posztmodernbe kerülünk bele, körülbelül ahhoz hasonlóan, mintha valaki úgy írna krimit, hogy az első és az utolsó húsz oldalt, mint feleslegesnek ítéltet, elhagyná. Elég, ha azt tudjuk: ezek az oldalak léteznek, de hogy mi szerepel bennük, azt jobb, ha se pro, se kontra nem vesszük számításba, mert még elhinnénk, hogy van a bűnténynek megoldása. Pedig jobb lett volna már a kezdet kezdetén leszámolnunk a logikával.

Maczelka több helyütt hangsúlyozza, hogy More korszakhatáron, középkor és reneszánsz határán álló személyiség, ez az összefüggés is kettősségek jelenlétével szembesít vele kapcsolatban. Kettős már a neve, egyszerre teológus és humanista, angol és általában európai, latinul és angolul egyaránt ír, szorosan kötődik az egyházhoz, de függetlenségére kényes világi, a tudománynak és az irodalomnak élő értelmiségi, ám politikus, hatalmi tényező is. Az Egy ember az örökkévalóságnak olvasói mintha valamiféle csiki-csuki játék áldozatai lennének: amikor a művekről támadnak kérdéseik, életrajzi válaszokat kapnak, és fordítva: az életrajz kérdőjeleire mindig egyes művek bizonyos részleteivel válaszol a szerző.

E ponton hadd hívjam fel a figyelmet a könyv címe – Egy ember az örökkévalóságnak – és alcíme – Az Utópia előzményei és közege – közötti feszültségre, kettősségre, nehezen feloldható ellentétre. Az alcím mintha azonnal megpróbálná visszavenni, amit a cím ad. Az alcím mintha csak a mű „lehetőségi feltételeként” tekintene a szerzőre. A cím magasztosságából azonban ez mit sem von le, hiszen valami páratlanra és megismételhetetlenre utal.

A halhatatlanságra, amely méltán lett Morus Tamás osztályrésze.

És akkor most az Utópiáról, amelyet More legfontosabb művének nevez a szerző. Megtudjuk róla, hogy nyomokban tulajdonképpen már ott van a korábbi művekben is, és hogy arról tanúskodik: More-t egész életében semmi sem foglalkoztatta erősebben, mint a hatalom kérdése, meg az, hogy abban milyen szerepet kaphatnak, kellene kapniuk az értelmiségieknek. (Talán mondanom sem kell, hogy arra jutott: meghatározót.) A nagy mű előszavában azt ígéri olvasóinak, hogy a legjobb államformát megvalósító Utópiáról fogja őket ellátni információkkal. Játékosan mindvégig azt sugallja, hogy létező helyről van szó, csak senki sem tudja, hol van, de közben újra meg újra el is táncol ettől az állítástól, és kételyeket ébreszt az ország valóságos létezésében. Nagyon jellemző volt rá az efféle kettősség, kettős beszéd, akárcsak a komoly tartalmak és az irónia, csúfondárosság néha nehezen követhető vegyítése.

„(L)ehet-e, és hogyan lehet valaki jó humanista és jó keresztény, ha közben világi karriert folytat, és belefolyik az udvarok és a politika korrupt világába? El tudjuk-e kerülni egy ilyen közegben önmagunk romlását? Szabad-e, kell-e feladnunk a saját szabadságunkat azért, hogy tehessünk a köz javáért? Nemcsak More, hanem az északi humanizmus átfogó alapdilemmái ezek, amelyek, ahogy azt More karrierje is példázza, nem oldhatók fel” – summázza a szerző.

És itt a végállomás. „A világ van, rossz és irreális, Isten nincs, jó és reális” –  ez a Simone Weil-idézet Morus Tamás és Utópiája kapcsán is balzsam lelkünknek. Utópia, ahogyan szeretnénk, nincs és nem lehet. De mint Sehol-sziget ott kell, hogy legyen a térképünkön, és újra meg újra meg kell próbálnunk az irányába hajózni. Morus Tamás életét mintha valósággal darabjaira szaggatnák a belső ellentmondásai. Jellemző, hogy az Utópia egyik fontos hőse egy „hajósgazda”, aki nagyon nem illik a városi közegbe. Ruhája, karaktere, mentalitása egyaránt más tájak, kultúrák, szokások ismeretét és ebből fakadó bölcsességet, elkülönülést jeleznek. Mindig úton van, életformája a hajótöröttség. Hiszen ahová ő tart, az Sehol. Boldogabb föld, de elérhetetlen.

A nyitókép a Libertine könyvesboltban készült. Fotó: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert

#olvasósarok