1987-ben végezted a képzőművészeti egyetemet Kolozsváron, majd Dicsőszentmártonba helyeztek ki, az üveggyárba. Innen kerültél vissza Marosvásárhelyre, ahol korábban a képzőművészeti líceumot végezted. Milyen művészeti szcénát találtál itt?

Marosvásárhelyen az 1980-as években volt egy exodus, ami a fiatal képzőművészeti élet majdnem teljes kiüresedését hozta maga után. Korábban volt egy erős, egygenerációs csapat, a Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ), de 35-40-es tagsága 3-4 főre csökkent az 1980-as évek végére. Ezt az űrt próbáltam én pótolni Erdei Zoltán kollégámmal.

1989 áprilisában szerveztünk egy nagyszabású országos kiállítást, amit nem nyitottunk meg, ugyanis a párt és a kormány által delegált kultúrkommiszár kulturális prostitúciónak nevezte, és egy fél napot adott, hogy leszedjük és elvigyük a munkákat a kiállítótérből. Aztán jött a „nagy verekedés” ’89-ben, és akkor ’90-ben ott voltunk, hogy mindent lehet.

Marosvásárhelyi 35-ös műhely, 1989
Fotó: Bartha József

Merre próbáltatok lépni?

1990-ben elkezdtem külföldön rezidensprogramokban részt venni Észtországban, Olaszországban, Amerikában, Svájcban, Dél-Koreában, de közben itthon elkezdtünk szervezni egy pár kiállítást. Ezek közül kiemelném a Füge című kiállítást, amellyel felavattunk egy új galériát.

Füge (1993)
Forrás: arteast.ro

A Hattyúk dala című kiállítást a szentendrei Vajda Lajos Stúdió által működtetett Vajda Pincében szerveztünk.

Ez volt ez első eset, hogy erdélyi magyar fiatal művészek a rendszerváltás utáni Magyarországon jelentkeztek egy kiállítással.

A kiállítás a budapesti Fiatal Művészek Klubjában is megtekinthető volt még ugyanabban az évben.

A Vajda Lajos Stúdió pinceműhely bejárata, Szentendre, 1991.
Forrás: arteast.ro

’96-ban több időt töltöttem Amerikában, és amikor hazajöttem, elhatároztuk, hogy csinálunk egy kis forradalmat. Meg is csináltuk, nem volt véres. Meggyőztünk pár idősebb képzőművészt, és megválasztottak minket a Képzőművészek Szövetségének Maros megyei vezetőségébe. Megpróbáltunk kiállításokat szervezni, de nagyon nehézkes volt, mivel akkor még a Képzőművészek Országos Szövetsége egy piramidális szervezet volt bukaresti központtal. ’99 végére beírattam az ARTeast Alapítványt.

Marosvásárhely, kiállításmegnyitó 1996-ban

A rezidensprogramok alatt az nem merült fel, hogy családostól kint keress egzisztenciát?

Laktunk a ’90-es években majdnem másfél évet Budapesten, ahol nagyon sok embert ismertem meg. Amerikában ArtsLink-ösztöndíjjal voltam, előadást is tartottam a Buffalói Egyetemen, és volt egy ajánlatom egy ottani galériától, de öt perc elég volt, hogy nemet mondjak. A honvággyal nincs problémám, de rájöttem, hogy nekem nem működik az emigráns lét, mert akkor nincs motivációm.

Hogy indult el az ARTeast Alapítvány pályázati tapasztalat nélkül?

Akkor még nem tudtuk, hogy hogyan kell pályázni. Mint a hályogkovácsok, megpályáztuk az EuroArt-támogatást, és benne voltunk az első tízben majdnem száz pályázó között. Meg is ijedtünk egy kicsit, én legalábbis, mert én inkább a lassú építkezésben hiszek… Akkor elkezdtünk megtanulni pályázni. Évente 3-4 kiállítást szerveztünk, ezek inkább low budget és no budget kiállítások voltak, de egyet mindig megpályáztunk, és valahogy a pályázataink 90 százalékban nyertek. Tavaly, a bezártság idején archiválással foglalkoztunk, és meg tudtuk számolni az általam szervezett programokban megfordult művészeket, kurátorokat, teoretikusokat, szervezőket és önkénteseket. 30 év alatt 358 embert tudtunk összeszámolni.

Szabó Zoltán (Judóka): A múlt kertje, 1997, kiállításmegnyitó performance, Present kiállítás

Milyen kurátori szempontokkal indult ennek a művészhálózatnak a kiépítése?

Marosvásárhelynek a ’60-as években volt egy nagyon erős művészeti korszaka, amikor Nagy Pál és az akkori fiatalok visszaérkeztek Kolozsvárról Marosvásárhelyre, és a szocialista realizmus utáni energiákat használták ki. Aztán Nagy Pál tanítványaiból lett a ’70-es évek marosvásárhelyi neoavantgárd csapata, akik nagyon fontos szerepet játszottak az egész erdélyi és romániai neoavantgárd kultúrában. Ugyanis a ’68-as nyitás után egészen a ’80-as évekig volt egy 10-15 éves időszak, amikor ez nagyon erősen tudott virágozni. A bezárásánál nagyon sokan elmentek, jelenleg Magyarországon, Németországban, Franciaországban és Izraelben vannak a MAMŰ egykori tagjai. Nekem egyik fontos célom az volt, hogy Marosvásárhely visszakerüljön nemcsak a romániai, hanem a nemzetközi szcéna térképére is.

Másik fontos cél volt normalizálni ezt a máig ránk nyomasztóan ható, aberrált helyzetet, hogy van egy város, ahol van két külön kultúra, amelyek párhuzamosan léteznek. Fontosnak tartottam, hogy legyen egy olyan hely Marosvásárhelyen, ahol nem párhuzamos román–magyar élet zajlik, és erre a vizuális művészetek nagyon jók. És ez még a 90-es években volt, amikor mindenki nagyon furcsán nézett a dologra, ma se teljesen „normális”, de azért nem néznek furcsán.

A harmadik dolog, ez már személyes, hogy az ember szereti jól érezni magát a környezetében. Cél volt olyan közeget teremteni, ahol a vizuális művészetek kapcsán kialakulhatnak olyan diskurzusok, amik normálissá teszik a helyzetet.

A negyedik szempont az volt, hogy a közönségből közösség legyen: erősíteni a vásárhelyi lét közösségi érzetét. Ez nagyon nehéz, mert tudjuk, hogy több olyan pontja volt a vásárhelyi történelemnek, amikor valakik megpróbálták ezt megakadályozni.

Utaltál rá, hogy a helyzet mára sem „normalizálódott” teljesen Marosvásárhelyen, ami a művészeti szcénát illeti. „Kitartás a kultúrában” a neve annak a díjnak, amit megkaptatok. Mit értél el ezzel a több mint húszéves „kitartással”?

Az In Situ 2 kiállításra (2017–2018) egy munkát csináltam Exodus címmel.

Bartha József: Exodus 2006–2017, installáció

Ebben arra a levélre reagáltam, amit 2006-ban küldtem a városi tanácsnak, és úgy kaptam én is választ rá, mint ahogy te… Ebben leírtam, hogy mit kellene csinálni, mert ’90-ben megint elkezdődött egy exodus Vásárhelyen, a fekete márciusi események után, úgy nézett ki, hogy megint kiürül a képzőművészeti szcéna. A város nagyon nehezen tudta megtartani az embereit. Marosvásárhely az a hely, ahol mindig máshova tették a hangsúlyokat, mint ahová kellene.

A 2007-ben létrehoztam a B5 Stúdiót, és akkor lett egy terünk. De az még mindig az én saját műtermem, tehát minden közköltséget saját magam fizetek.

Bekapcsoltan – kikapcsoltan 1 című kiállítás a B5 Stúdióban
Forrás: arteast.ro

Kialakítottunk egy rezidenshelyet is, ahol minden feltétel megvan arra, hogy a művész itt-tartózkodása alatt alkosson, és részt vegyen az alapítvány valamelyik projektjében, ami lehet egyéni vagy csoportos kiállítás. Ezt megcsináltam a saját műtermemben, miután nem kaptam erre semmilyen ígéretet. Van egy kortárs művészeti könyvtárunk is, amit az elhunyt kollegánkról, Irsai Zsoltról neveztünk el. Létrehoztunk egy olyan médiaművészeti gépparkot, ami több kamerából, lejátszóból, különböző technikai felszerelésekből áll. Amit 2006-ban leírtam javaslatként, azt 90 százalékban megvalósítottuk. Kutathatóvá tettük az archívumunkat, rezidensprogramot hoztunk létre. Itt meg is kell említenem, hogy mindez nem jöhetett volna létre Albert Attila és az alapítvány fő támogatója, a Bioeel nélkül.

Mennyire sikerült kiépíteni a kortárs művészet iránt érdeklődő közösséget Marosvásárhelyen?

50-100 ember érdeklődik az olyan kortárs művészeti rendezvények iránt, amilyeneket mi szervezünk, ami szerintem nagyon jó szám.

Mit lehetne tenni azért, hogy a marosvásárhelyi közösség inkább magáénak érezze ezt a kezdeményezést? Hogy a város is lássa, hogy jobban alá kell nyúlni?

Mi már nagyon sokat tettünk ezért, most ők kell tegyenek. Én azt kérem mindig, hogy ha nem segítenek, jó, csak ne akadályozzanak. Most vannak jelek, hogy a nem akadályozáson kívül valamilyen szinten támogatnak. A közönséggel mi elbírunk, egyre többen vannak.

A kelet-európai társadalmak jelenleg nagyon erősen kontraszelektív építkezésben vannak. A városban például vannak fiatal művészek, de azok, akiket én szívesen kiállítanék a B5 Stúdióban, azok nem Marosvásárhelyen vannak, akkor sem, ha marosvásárhelyiek, nem jöttek vissza, mert nem láttak jövőképet az itteni művészeti létben. A műtermek közül legalább négyet-ötöt fel kellene szabadítani, most is van, amiben nem dolgoznak, és odaadni ösztöndíjként egy évre, két évre, három évre azoknak, akik megpályázzák. A végzetteknek nagyon fontos a Communitas Alapítvány, azért is vállaltam tagságot az ösztöndíjbizottságban, hogy valaki legyen, aki támogatja ezt a progresszív, kísérletező vonalat.

A B5 Stúdió rezidensprogramjának első résztvevői

A mai napig optimista vagyok. Ha nem lennék, beszüntetném az ARTeast Alapítványt, a B5 Stúdiót, és befejezném a tanítást is az egyetemen. Még mindig hiszek abban, hogy a művészet, ha jól csináljuk, használ a társadalomnak, és az emberi létünk egyik legfontosabb része.

A teljes interjú a Maszol.ro oldalán olvasható.

A nyitóképen Bartha József. Fotó: Boda L. Gergely