Marton László Távolodó: Egyedül az számított, hogy ki az, aki megindított, aki felkavart

Mindenkinél meghatározó, hogy milyen családi, kulturális környezetből érkezett, milyen eredők formálták azzá, amivé. Rólad mit érdemes tudni, mielőtt 1978-ban a Bessenyei György Tanárképző Főiskolára jelentkeztél?

Azon túl, hogy az anyukám rengeteget olvasott és az apukám operaáriákat hallgatott, nem sok kulturális befolyás ért a családban. A házasságuk nem úgy alakult, ahogy szerették volna, és emiatt meglehetősen nyomasztó hangulat uralkodott otthon. Ha csak tehettem, menekültem hazulról. A felszabadultság iránti vágyamat a zenehallgatásban éltem ki, tizenhárom éves koromban már Scampolo-klubtagságom volt, később az Illés-klubba jártam. Majd jött a Mini, a Syrius és közben a Budai Ifjúsági Park. 1972-ben belecsöppentem az amatőr színházi mozgalomba, és ott nagyon sokat tanultam az irodalomról. De az eszembe sem jutott, hogy jelentkezzek a színművészetire. Inkább csavarogni, sodródni akartam. Az érettségi után hamarosan elköltöztem hazulról, albérletről albérletre vándoroltam, és 1977-ben, miközben lakást kerestem, egyik ismerősöm javasolta, hogy menjek vidékre képesítés nélküli tanárnak, ott kapok hozzá szolgálatit. Így kerültem a Megyaszói Nevelőotthonba, csak hát ez azzal járt, hogy jelentkeznem kellett a Megyaszóhoz közeli nyíregyházi főiskolára. 

Magyar–történelem szakon végeztél 1984-ben. A többség mégis a Magyar Narancs újságírójaként ismert meg. Hogyan keveredtél erre a pályára?

A hetvenes években az újvidéki Új Symposion jelentette számomra az ideális folyóiratot, de csak a nyolcvanas évek közepén kerültem kapcsolatba a szerkesztőséggel. Akkor már vadul írtam, és néhány rangosabb publikáción is túlestem. Egy alkalommal, amikor Újvidéken jártam, megismerkedtem Fenyvesi Ottó költővel, a Képes Ifjúság akkori zenei szerkesztőjével, közös volt az ízlésünk, és megbeszéltük, hogy írok a rovatába. Ami aztán egészen a jugoszláviai háború kitöréséig tartott. Így némi ismertséget szereztem az alternatív rock kedvelőinek a körében, és amikor az induló Magyar Narancsba zenei szerkesztőt kerestek, engem ajánlottak. Miközben már régóta tanítottam egy rákospalotai iskolában.

Mini – Kereszteslovag (1973)

1990-ben Krízis-Rock címmel magánkiadásban jelentetted meg zenei írásaidat az underground/alternatív/punkos/új hullámos szcéna közel harminc, számodra fontos előadójáról. Ahogy megfogalmaztad, a kibukottakról. Főként amerikaiakról, kisebb részben britekről, de vannak köztük németek, sőt egy szlovén előadó is. Miért őket gondoltad akkor a legfontosabbaknak?

Engem soha nem az érdekelt, hogy ki fontos, és ki nem, egyedül az számított, hogy ki az, aki mélyen beleavatkozott az életembe. Aki megindított, aki felkavart. És mivel meglehetősen értelmetlennek találtam a világot és az életemet, azok foglalkoztattak, akikkel rokonságot éreztem. A zenéről írni és közben magamról írni – mindig is ez volt számomra a pálya.  

Hét évvel később Pécsi szál címmel a tízezreket vonzó, de a médiában csak elvétve beengedett Kispál és a Borzról publikáltál könyvet. Miért pont róluk?

A Sziget Fesztivált alapító Gerendai Károly felkérésére csatlakoztam a Wantedot vezető Uj Péterhez (a Népszabadság és az Index volt munkatársa, 2013 óta a 444.hu főszerkesztője – a szerk.), és összehoztunk egy jó kis szerkesztőséget. Hamarosan felmerült, hogy indítsunk könyvsorozatot is. Ehhez persze olyan előadókat kellett párosítani, akik passzolnak a magazin profiljához, ugyanakkor könyv gyanánt is eladhatók. Nekem akkor nagyon tetszett a Kispál, és úgy gondolta mindenki, hogy jó dobás lehet. 

Kispál és a Borz – Zsákmányállat (1993)

A kilencvenes években jött az életedbe a sorsfordító szerelem, a világzene. A Magyar Narancsban egyre több ilyen előadóról, lemezről írtál. Közben 2000-től a Sziget Fesztivál Világzenei Nagyszínpadának a művészeti vezetője lettél. Sőt, 2005 és 2009 között a Művészetek Palotája világzenei tanácsadója. Mi több, 2001-ben Érintés címmel könyvben megírtad a világzene történetét. 

A világzene számomra több volt, mint szerelem: mondhatni, megváltoztatta a világnézetem. Ami szilánkokra tört a Krízis-Rock kapcsán, az most összeilleszthető lett az Érintésben. Szerencsémre, azokban az években világszerte hódított a műfaj, talán ez volt a legéletképesebb alternatívája a mainstream popnak. Igazi sztárokkal, mint például Cesária Évora, Salif Keita, Baaba Maal, Klezmatics, Khaled vagy a Buena Vista Social Club, akikre tódultak a tömegek a Szigetre.  

2006-ban voltaképpen megmondóember lettél: bekerültél a Nemzeti Kulturális Alap Zenei Kuratóriumába. Hogyan élted ezt meg?

Bozóki András akkori kulturális miniszter kért fel, kezdetben kollégák voltunk a Narancsban. Engem a pozíciók sosem izgattak, az NKA-ban az volt az egyedüli szempontom – és szerencsére ez érvényes volt a kuratórium egészére –, hogy segíthessünk azokon, akik nehezen boldogulnak piaci alapon. A politika szóba se került. Egyedül az, hogy támogassuk, aki arra méltó. És ez, azt hiszem, sikerült is. Szóval öröm és büszkeség, hogy ott lehettem.

Cesária Évora – Sodade (1992)

Mindig is kerülted a kliséket, mondhatni, zenében és szépirodalomban gondolkodtál, a könyveid, a cikkeid is ezt erősítik. A kétezer-tízes évektől viszont sorra jelentetted meg a populáris zenét csak áttételesen érintő könyveidet. Aztán 2022-ben Hallgatás címmel mégis visszatértél. Hogy is van ez?

1976-ban, amikor először jelentek meg anyagaim a Mozgó Világban, az egyik versemben Miles Davisről írtam. Vagyis kezdettől fogva összefonódott a zene és a szépirodalom. Az arányok persze változhattak, hol az egyik, hol a másik irányba furakodva. Nincs olyan szépirodalminak tekinthető könyvem, amiben ne játszana döntő szerepet a zene. És nincs olyan zenei, amit ne szőne át az irodalmi hangoltság – bár ugye mindennek a megítélésére nem én vagyok hivatott. Nagy szóval: ez a védjegyem.

A kilencvenes években Zuglóban laktál, aztán Szurdokpüspökibe költöztél, jó tíz éve meg a Budapesttől 40 kilométerre lévő faluban, Szomoron telepedtél le. És a kutyáidról posztolsz a Facebookon. Miközben hetvenévesen egy általános iskolában tanítasz.

Úgy hozta a sors, hogy kikoptam – és kikoptattak – a zenei életből. Már nincs rám szükség. A vidéki életmód nagyon közel áll hozzám, és imádom a kutyákat, a kutyáimat, egyáltalán, az állatvilágot. Miután meghalt az anyukám, és már nem kellett segítenem neki, újra teljes állásban kezdhettem dolgozni, úgyhogy visszatértem a kaptafához, a vértesboglári általános iskolában nyolc éve magyart és történelmet tanítok. Végszónak is megteheti: bezárult a kör.  

Marton László Távolodó művei:
Krízis-Rock (1990), Pécsi szál – Kispál-könyv (1997), Érintés – Világzeném (2001), Folyamatos múlt (2008), Mindig régen van (2010), Az utolsó funky (2011), Bakelitszomj (2013), Senkiföldje (2016), Alulnézet (2019), Érintés II (2021), Hallgatás (2022) 
Címlapfotó: Marton László Távolodó költő, író, újságíró Déri Miklós: Arcok című könyvében. Fotó: Déri Miklós/Wikipédia