 |
Új játékhelyként hirdetik a Nemzeti Színház hatodik emeletén lévő nagy festőműhelyt, amelynek közepén elterülő zöld műfűszőnyegen megtömött terményzsákok sokasága fogadja a nézőt. Ezek szolgálnak ülőhelyül, de el is lehet heveredni a földön, s úgy végignézni a terem minden zugát betöltő játékot.
Nem első eset, hogy rendezők olyan játékteret alakíttatnak ki, amelyben színész és néző közvetlen közelbe kerül, s a cselekmény fizikailag is közöttünk játszódik. Lassan harminchárom éve annak, hogy ilyennel itthon először találkoztunk a Stúdió ?K? Woyzeckjében.
Bár a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból legtöbb jelenete a falak mentén berendezett helyszíneken zajlik, a szereplők az egyes színhelyek között többnyire a földön kuporgó és a szimultán eseményeket tekintetükkel befogni igyekvő emberek között közlekednek. Akár tetszik, akár nem, igencsak benne vagyunk az alsó-bajorországi kis falu nekünk is nagyon ismerős mindennapjaiban.
A II. világháború után nehéz az élet, a férfiak többsége eltűnt, meghalt, aki túlélte és hazatért, az testileg-lelkileg megnyomorodott. Nők dolgoznak a földeken, köztük Barbara, az idős napszámos asszony, akinek börtönből szabadult fiáról hírek terjengenek: a férfiakat szereti. De nem ő az egyetlen, akit másnak, a normáktól eltérőnek ítél a többség: a Sziléziából menekült nő eleve idegen, tehát kiközösítendő, a fiatal cselédlányt, Tonkát kurvának tekintik, akárcsak Máriát, a megözvegyült asszonyt, aki férfiakat tart a házánál, a háborútól, az apátlanságtól, az anyja durvaságától, szeretettelenségétől és kapcsolataitól neurotikussá vált Rovót, a fiát meg intézetbe zárandó bolondnak. Ezekkel szemben ott az ?egészséges? közösség a frusztrált, kielégítetlen nőkkel, a korrupt polgármesterrel és pappal, no, meg a sírásóval és a polgármester mindenesével, a falu hangadójával.
A megérkező Abramot azonnal kikezdik, holott igyekszik beilleszkedni a közösségbe, még arra is hajlandó lenne, hogy összekösse életét Tonkával. De nem tud hazudni. Se Tonkának szerelmet, se a többieknek az életéről. Ő az egyetlen, aki emberszámba veszi Rovót, aki a kelleténél jobban megszereti, s ez végképp megpecsételi Abram sorsát. Szinte törvényszerű, hogy az Abramot bekerítő pszichés bántalmak tragédiába torkolljanak, s ezt a tényleges hajtóvadászat kövesse, amelynek során a 2500 márkás nyomravezetői díj a falu népét maradék emberségéből is kivetkőzteti. Miután helyreállt a normálisok rendje, jöhet az ünneplés, a fúvószene, a polgármesteri kortes beszéd, a sör, a fasírt ? amelyből a közönségnek is bőségesen jut.
A magyar néző a történettel nem először találkozhatott, hiszen Peter Fleischmann
1969-es filmje nálunk is ment, és nagyon megosztotta a közönséget. A három évvel korábban született színdarab berlini bemutatóján a szerző, aki színész is, Rovót játszotta, a filmen pedig magát a főszereplőt olyan partnerek mellett, mint Angela Winkler vagy Hanna Schygulla.
Alföldi Róbert rendezése is erősen filmes hatású. Nemcsak a gyors, szinte snittelt jelenetváltások vagy a jelenetátúsztatások jelzik ezt a törekvést, hanem egyfajta plánozás is. Attól függően, hogy ki hol telepedett le a térben, egyik vagy másik helyszín, ezzel együtt az ott ?élő? szereplők kerülnek hozzá igen közel. Őket minden rezdülésükkel, önkéntelen vagy tudatos gesztusukkal együtt premier plánban látjuk, más jeleneteket, amelyek a terem többi szegmenseiben játszódnak, viszont szekondban vagy kistotálban. Amikor a színészek bemenekülnek a közönség közé, s ott állnak vagy ülnek közvetlenül mellettünk, szuperközelibe kerülnek, s persze felerősödik a nézőben az az érzés is, amelyet az előadás egésze sugall: ez a történet nem(csak) bajor, hanem magyar, ez a mentalitás nem a háború utáni múlt sajátja, hanem máig virulens, mindehhez mindenkinek köze van, mindez közöttünk történik nap mint nap.
 |
Menczel Róbert maximálisan kihasználta a terem adottságait, az egyetlen nagy falfelületet őz- és szarvasagancsok tömege borítja, az egyik sarokban farakás, a másikban terményzsákoló, a harmadikban hentesbolt, a negyedikben Mária kredenccel, asztallal és egy ággyal jelzett lakása látható. Vaslépcsők, tűzoltó létrák, galériák törik meg a teret, ezeket mind használja a tervező és a rendező. Daróczi Sándor ruhái önmagukban is jellemzik a figurákat.
A színészeknek ebben a közegben egyszerre kell filmes és teátrális eszközökkel élniük, az alakítások hitelessége e két technika arányain múlik. Van, akinél erősebbek a színházi gesztusok, s van, aki a natúr létezés erejével képes hatni, de összességében mintaszerű együttesjátékot láthatunk.
Az előadás kulcskérdése, hogy ki a másságot leginkább képviselő Abram, illetve a rendezés miképpen, milyen összetetten értelmezi a másságot. Alföldi Stohl Andrásra bízta a szerepet, aki válaszút előtt álló, de önmagát vállalni akaró embert mutat. Férfivonzódása miatt már egyszer megbüntették, hisz börtönre ítélték, most a falu közössége is büntetné. Kérdés: vállalja-e önmagát, vagy rejtőzködjön és igazodjon a falkához. Az utóbbira nem képes, nem is adnak rá esélyt a többiek, az előbbi tragédiához vezet. Stohl ezt a vívódást, ezt a drámai és feloldhatatlan csapdahelyzetet tökéletesen ábrázolja. Gyönyörű és finom jelenet, ahogy Tonka (a nagyszerű Tompos Kátya) és Abram ül a padon, fogják egymás kezét, a lány őszinte vonzalma egy pillanatra megérinti a férfit, akiben aztán szinte szótlanul, lejátszódik az őszinte együttélés lehetetlenségének felismerése, a lélekben történő eltávolodás folyamata, még mielőtt mindennek fizikai jelei is megmutatkoznak. Nem kevésbe erős az erős felindulásból elkövetett gyilkosságot megelőző veszekedésük jelenete.
Két napon belül két németajkú szerző kemény szövegét-darabját láthattam: Elfriede Jelinek Kézimunkáját és a Vadászjeleneteket. Megállapíthatom: a németekhez kell fordulnunk, ha a magunk bajairól szóló színházat akarunk csinálni-látni.
