- Jelenleg elsősorban politikai újságírással foglalkozol, most mégis egy gyerekeknek szóló verseskönyvvel rukkoltál elő. Melyik volt előbb: az újságírás, vagy a költészet?
- Már ötödikes koromban úgy kezdtem, hogy csináltam egy újságot és egy versesfüzetet. Ezeket édesanyám stencilezte otthon, amiket aztán a gyerekek közt osztogattam. Vuk volt a címe, ami rendkívül nagy fantáziáról tanúskodott (nevet), a külön kis füzetbe pedig gyerekverseket írtam. A kilencvenes években szintén egyszerre kezdődött minden: ekkor kezdtem el újságíróskodni, emellett pedig verseket írogattam, amelyek közül a felnőttversek a Hitelben, a gyerekversek pedig a Dörmögő Dömötörben jelentek meg. Aztán amikor egyre jobban belemártottam magam az újságírásba, ezek háttérbe szorultak. Ez akkor támadt fel bennem újra egy rövid időre, amikor megszületett a lányom.
- Ez ihlette a most megjelent verseskötetedet is.
- Igen, ekkor megígértem az akkor még pólyás kislányomnak, hogy írok neki egy könyvet, amit majd tud olvasgatni, de valahogy mégsem sikerült betartani az ígéretet. Amikor a kislányom 18 éves lett, elhatároztam, hogy most, az utolsó pillanatban ezt be kell fejezni, az ígéret szép szó. A lányom Luca, és jellemző, hogy ez a könyv is olyan gyorsan készült el, mint a Luca széke (nevet).
- Mit szól a kötethez a 18 éves "kislányod"?
- A régi verseket már kiskorában hallotta, most ez egy furcsa történet, mert egy 18 éves lány kicsi gyerekeknek szóló verseket annyira persze nem értékel, de nagyon tetszik neki.
- Kezdettől verses formában gondolkodtál, vagy a gyerekkönyv tervéhez ez a megszólalási mód illett a legjobban?
- Abban gondolkodtam, hogy minél több ritmus legyen benne, hogy változatos legyen. A saját lányomon is megtapasztaltam, hogy egy kisgyerek nem is mindig a szavak értelmét figyeli, hanem hogy milyen a zenéje a versnek, mennyire játékos az a mondóka. Azért is van a kötet borítóján egy gramofon - bár nem beszéltünk össze a Marival (Takács Mari, a könyv illusztrátora) -, mert ő is azt vette észre, hogy ezek inkább dalok, mondókák, amelyeknek a zeneiségét akarta hangsúlyozni.
- Takács Marival hogyan találtatok egymásra?
- Már korábban is nagyon tetszettek a képei, a kiadó pedig két illusztrátort ajánlott, ő volt az egyikük. Elmeséltem neki, hogy ez egy régi adósságnak a törlesztése. Nem az én kérésemre, de ennek a történetnek a tudatában néhány rajzon, például a fogkefén, vagy a porszívón elrejtette a lányom nevét.
- Mennyire összeegyeztethető számodra az újságírás és az irodalom?
- Bár nem vagyok annyira idős, és lehet, hogy ez nagyképűen hangzik, de sokszor úgy érzem magam, mintha a harmincas években élnék. Parlamenti tudósító is voltam, parlamenti tárcákat is írtam. Valamennyire mindig is az irodalom és a napi újságírás határán mozogtam: mint a régi újságírók, mindennel foglalkozhattam, a tárcáktól kezdve a novellákon keresztül a politikai interjúkig mindent írhattam. Próbáltam arra törekedni, hogy ne szakadjak el az irodalomtól, szerintem a kettő nincs távol egymástól.
