A Ferenciek terén vagyunk, és az egyik kávézóban állunk sorba. Te választottad ezt helyet. Fontos számodra?

Igen. A Hát, ha van is, én még nem találtam meg című darab próbái előtt, után vagy közben mindig kijöttünk ide, mert csupán néhány méternyire van a Kamrától. Szép emlékek kötnek ehhez a helyhez.

„A szüleim mindig azt mondják, minél több színt csempészel az életedbe, annál gazdagabb vagy”, nyilatkoztad. Mit jelent ez számodra? (Időközben leültünk az egyik szabad asztalhoz a teraszon.)

Nagyon sokat. Minél több dolgot elsajátítok, annál több lehetőségem lesz az életben. Ezért fontos számomra a sport és a színészet is. Főleg az utóbbi, ami szerintem a világ legszínesebb szakmája. Olyan színes, mint a szivárvány.

Ha jól tudom, táncolsz is.

Sok mindent kipróbáltam, többek között a hiphopot, a szteppet, a balettot, a modernt, a kortárst, a lyricalt, a musicalt, és a néptáncot is. Ezek közül sokáig csak a musical érdekelt. A prózai színház gondolata azért sem foglalkoztatott, mert azt hittem, hogy ebben a műfajban nem vagyok elég jó. De ez az utóbbi hónapokban megváltozott: most már érzem magamban a szikrát.

Hogyan írnád le ezt az érzést?

Meztelenül őszinte varázs. A Hát, ha van is… azért is fontos számomra, mert olyan élettanításokat adott, amelyeket máshonnan nem kaphattam volna meg.

Melyik a legfontosabb?

Önmagam elfogadása. Az első próbán arról a jelenetről is beszélgettünk, amikor fehérneműben állok a színpadon. Ijesztő volt. Fogalmam sem volt, hogyan fogom megcsinálni. Fejes Vera rendezőasszisztens egyből odajött hozzám, és tolmácsolta Máté Gábor szavait: „Nem kell csinálnod, ha nem szeretnéd.” Ott álltam 15 évesen, a rózsaszín köddel elfedett álomvilágomban, mégis úgy éreztem, hogy lépnem kell, és ezáltal új úton indultam el. Egyszer csak elkezdtem pozitívan gondolkodni önmagamról, és a stílusom is megváltozott. A bennem dúló önértékelési háború elkezdett önbizalommá és szeretetté átformálódni.

Mennyit számíthatott ebben az, hogy „semmi sem volt kötelező”, vagyis nem akartak kényelmetlen helyzetbe hozni?

Nagyon sokat! Folyamatosan kikérték a véleményemet, és azt mondták: csak akkor csináljam, ha szeretném, és úgy érzem, hogy jó úgy. Remek volt, hogy a testemet és a lelkemet is tiszteletben tartották. A próbafolyamatok alatt szépen terelgettek. Ha valami nem működött, másik megoldást javasoltak. Sok mindent kipróbáltunk, és olyasvalami állt össze bennem a szerep kapcsán, amit egyelőre nem tudok megnevezni, mert még mindig fejlődésben van.

Mészáros Béla azt mondta rólad egy interjúban, hogy sokat tanult tőled.

Tényleg?

„Szonjával nekem sok jelenetem van, szerintem abszolút profi, és nagyon jó meglátásai, gondolatai vannak. Volt olyan is, hogy az én karakterem esetében világított rá olyan dolgokra, amik bennem akkor még nem merültek fel”, mondta.

Igen, emlékszem: voltak olyan pillanatok, amikor a saját karakterem szemszögéből próbáltam leírni az övét. És olyat is beleláttam, amit addig ő nem.

Az imént elsétált mellettünk Máté Gábor, a darab rendezője, a Katona József Színház igazgatója. Látom, hogy fülig ér a szád.

Imádom ezt az embert! Zseniális! A három hónapos próbafolyamat alatt és az előadások során is rengeteget tanultam tőle. Szakmailag és emberileg is sokat köszönhetek neki. Remélem, hogy dolgozhatunk még együtt. Az én érdekeimet is nézte a közös munka során. Hálás vagyok neki mindenért.

Hogyan keresett meg?

11 éve járok Földessy Margit színjáték- és drámastúdiójába, félévente vannak gálaműsorok, amelyeken énekelek, táncolok, verseket mondok. Az egyik ilyet Horváth Lili színművésznő is megnézte, észrevett engem, majd felhívta Máté Gábort, hogy itt van Mayer Szonja. Az igazgató úr ezután felhívta anyukámat, majd elküldte nekünk a darab szinopszisát. Bőgtem, miután elolvastam, mert sok mindenben tudtam azonosulni a karakterrel. Az alkatom miatt engem is sokat bántottak. Ugyanakkor a gondolkodásmódunk különböző: ő zárkózott lány, míg én nyitottnak tartom magamat. Anyával visszahívtuk Máté Gábort, és örömmel mondtam igent a felkérésre.

Milyen volt először találkozni a Katona színészeivel, csapatával?

Nagyon féltem, kialvatlanul és gyűrött arccal jelentem meg. Az előző éjszaka ugyanis szemhunyásnyit sem tudtam aludni az izgalomtól. Ráadásul aznap negyven fok volt. A lábaim remegtek, amikor beléptem az ajtón. Köszöntem: „Mayer Szonja vagyok, sziasztok!” Aztán kiderült, hogy ismernek, mert az igazgató már beszélt rólam nekik. Ezen meglepődtem. Ahogy azon is, hogy volt, aki 18 évesnek gondolt, miközben 15 voltam. Ezt követően Máté Gábor felolvasta a darabot, a következő alkalommal pedig mi tettük ugyanezt. Nem szeretem felidézni, hogy miként ment az olvasás, azt viszont rögtön tudtam, hogy gyorsan meg kell tanulnom a szöveget.

Mennyire mertél segítséget, instrukciót kérni a próbák alatt?

Eleinte féltem, de két hét elteltével minden természetessé vált. Máté Gábortól mindig megtudtam, mit szeretne látni, de ha nem ment, a többiek rendre odajöttek hozzám, és elmondták, mit tennének a helyemben. Fullajtár Andrea, Mészáros Béla és Kocsis Gergely is rendkívül segítőkész volt, sokat adtak hozzá a karakteremhez. Nagyon precíz emberek. A próbafolyamat vége felé már bátran kértem tőlük tanácsot, ha egy-egy mondat elemzésével vagy a hangsúlyozással kapcsolatban bizonytalan voltam.

Még most is kint van a Kamra előtt a darab plakátja, amelyen Mészáros Bélával szerepelsz.

Nagyon hiányzik, de remek látni, hogy még mindig kint van. Amikor ránézek, újra átjár az a fajta adrenalin, amilyet a bemutató előtt éreztem.

Mikor játszhatjátok ismét a darabot?

Június 2-án, 4-én és 9-én.

Említetted, hogy immáron 11 éve jársz Földessy Margit színjáték- és drámastúdiójába. Mit jelent ő számodra?

Ő az első mentorom a színházi világban, és mindig fel fogok rá nézni. Hetente egyszer találkozunk, és olyan feladatokat kapok tőle, amelyek az egész hetemre kihatnak. Folyamatos gondolkodásra késztetnek.

Melyik volt a legemlékezetesebb ilyen feladat?

A legutóbbi. Február végén eljátszott egy olyan jelenetet, amelynek főhőse nevelőintézetbe került tizenéves lány, aki előtte az édesanyjával és a nevelőapjával élt. Az utóbbi molesztálta. Ezt elmondta az anyjának, aki azonban nem hitt neki. Legszívesebben megölné a férfit, de az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatja. Margit azt kérte, hogy írjak ebből jelenetet, amelyben a lány elmondja az anyjának, hogy a nevelőapja mit tett vele.

A családodban van még olyan, aki szintén kötődik a színpadhoz?

Annak idején a nálam három évvel fiatalabb öcsémmel együtt kezdtünk el Margithoz járni. Eleinte ugyanazokban a darabokban játszottunk, de mindig ő kapta a nagyobb szerepeket. Azt mondogattam: „Biztos csak azért, mert ő fiú.” Persze ez nem igaz, hiszen nagyon tehetséges volt. De már abbahagyta a színészetet, és jégkorongozik, mint anno a szüleim. Amúgy én is hokiztam, ahogy a két másik kisebb testvérem, a hatéves ikrek is. Az egyik fiú, a másik lány. Mindketten igazolt sportolók. Nagyon cukik, ahogy mennek és gázolnak.

Az osztálytársaid mit szólnak ahhoz, hogy színészettel is foglalkozol? Támogatnak?

Abszolút! A darabot is megnézték, ami meglepett, és megmelengette a szívemet.

Hogyan képzeled el magad tíz év múlva?

Megfogtál.

Az hittem, egyből a színészetet mondod majd.

Sok tervem van, amelyek közül a színészet kiemelkedik, de ha valami miatt nem jönne össze, akkor tolmács vagy fordító lennék, mivel orosz–spanyol szakon tanulok a Xántus János Két Tanítási Nyelvű Gimnáziumban. Jó tanuló vagyok, angol nyelvből már a felsőfokú nyelvvizsgát is megszereztem. Meglátjuk, mit hoz a jövő, nyitott vagyok mindenre.

A sok teendő mellett mennyire tudsz megmaradni gyereknek?

Anyukám kezdetben tökéletesen beosztotta az időmet, ezt azonban már átvettem tőle. Magamnak szervezem a szinkronjaimat, és mindenhova egyedül járok. A gyermeki énemet pedig a barátnőimmel élem ki. A velük töltött idő alatt, amikor megiszunk egy kávét, sétálunk, beszélgetünk vagy nosztalgiázunk, újra a gyerekkori testemben érzem magam. Úgy vélem, sosem fogok igazán felnőni, a halálomig gyerek leszek. Szükségem van a gyermeki őszinteségre. Megjegyzem, sokszor mondják rám, hogy koravén, koraérett vagyok, de ezt bóknak veszem. Szerintem arra utalnak vele, hogy felnőttként tudnak kezelni.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu