Azt mondod, hogy ennek a kincsestárnak a főszereplője, mondhatni sztárja az idő. A rendben, tömött sorokban függő öltözékek között sok évtizedes darabokat is mutathatsz.

A régiek sok mindenhez értettek a háztartásban; a házasulandó lányok maguk készítették el a kelengyéjüket, az asszonyok az ünneplőruhájukat. A míves munkákat látva azt gondoljuk, az elkészítésük olyan rengeteg időt igényelt, amennyi a mostani életünkbe semmiképp sem férne bele. Ám az „időáldozatnak” volt ellentétele: a tartósság, a máig érvényes, tartós szépség. Ezek a holmik akár száz-százötven évet is kibírnak.

Egyiket-másikat most is ráadod a táncosokra?

Igen, de ritkán. Nagyon vigyázni kell a tisztításukkal, mert a modern vegyszerekkel el lehet vágni az életük fonalát. Amikor készültek, szappannal vagy hamuval mostak a hideg patak- vagy kútvízben. Más volt az életmód, mások az étkezési szokások; nem volt olyan erős a bőrön át a kiválasztás, nem párologtattak ki annyi méreganyagot a viselőik, mint ma. És ezeket a darabokat csak keveset használták: ünnepnapokon. Így lehetett épségben megőrizni őket.

Egyébként a készítésre szánt idő mentális terápiaként is bevált: például az úgynevezett nyargalásos hímzésnél a varrógép kattogásának monotóniája vagy a pliszírozott szoknyáknál az anyag aprólékos hajtogatása egyfajta meditatív hangulatot kölcsönzött a munkának. Az emberek életében ritmus volt.

Napjainkban némelyek Indiába mennek „lazulni”, gurut keresnek maguknak sok pénzért, de az eredmény nem jobb, nem több. Látom, hogy a gyerekeim és az unokáim számára mindenre milyen szűk az idő; folyton mérlegelniük kell, hogy mire jusson. A régiek azt mondták, hogy

a kukoricakapálásnál nem azt kell számolgatni, milyen sok lesz, hanem elkezdem az elején, és a végén felemelem a fejem.

Csaknem másfél évtizede vagy a Magyar Állami Népi Együttes jelmeztárosa.

Először védőnői diplomát szereztem, aztán megszületett a három gyermekem, a fő „szakterületem” a család volt. Közben elkezdtem a népi kultúrával foglalkozni, a kemencéslángos-sütéstől a népviseletekig sok mindent megtanultam. 2007-ben jöttem az együtteshez, a népművészet iránti elkötelezettségem itt teljesedett ki. A gyökere azonban sokkal régebbi.

Talán hatéves lehettem, a szőnyegen ülve játszottam. A hátam mögött a család, azt hiszem, az első Ki mit tud?-ot nézte, amelyen a Bartók Táncegyüttes egy szatmári tánccal mutatkozott be. Emlékszem, hátrafordultam, és magamban azt mondtam, „aha!”, aztán visszafordultam játszani. De ez az élmény az egész további életemet áthatotta.

Mi várt itt?

Becslésem szerint egy legalább húszezer ruhából álló és legfőképpen sokrétegű tár. Molnár István, Martin György, Pesovár Ernő és Rábai Miklós eljártak gyűjteni nemcsak a nevezetes hazai folklórtájakra, hanem amikor tehették, a Felvidékre, Erdélybe is. Rábai idején egy-egy műsor hosszú ideig, akár évekig ment azonos jelmezkészlettel. Találkoztam olyan ruhákkal, amiket évekig nem használtak. Csak egy-kettő képvisel muzeális értéket. Őrizzük őket, de a mi jelmeztárunk nem múzeum; ennyi helyünk van, több nem lesz. 

Rábai után fokról fokra gyorsabbá vált a programok forgása, diverzifikáltakká a koreográfusi, rendezői igények. Nemcsak egy-egy táj öltözékének karaktere vált fontossá, hanem azon belül az is, hogy időst vagy fiatalt, lányt vagy asszonyt alakít a táncos. Ma már ők is figyelnek rá, hogy mibe öltözzenek, az adott szám hitelességét figyelembe véve válogatnak a készletből. 

Azért ma is hoznak megvételre valódi, régi ruhákat?

Ritkán. Az úgynevezett „kivetkőzés” óta, amikor letették a viseletet, hosszú idő telt el. És nagyon meg kell gondolnunk, hogy mit adunk színpadra aszerint, hogy, mint említettem, hogyan és meddig bírja az igénybevételt. Inkább újra megcsináltatjuk a másolatokat, mint a muzsikusok a kópiahangszereket.

Találni olyan kézműveseket, akik képesek erre a munkára?

Ma még keveset, de örömmel mondom, hogy gyarapodik a számuk. Az álláspontom az, hogy aki ma nekiáll olyan tömör, sűrű hímzést készíteni, mint a matyó kötény vagy a kalotaszegi bunda, azt tisztességesen meg kell fizetni. Ha száz órát „belevarr” egy darabba, akkor az a száz óra fizetődjön ki neki, és ne hatszáz forintjával… Azt szeretném, hogy a munkájuk értéke megszilárduljon. Gyimesi bundát egy férfi készít Gyimesben, a lánya varrja ki. Groteszk eset történt velük kapcsolatban, ugyanis minden beszerzéshez három árajánlatot kötelező kérni. Külön meg kellett indokolnom, hogy ez lehetetlen, hiszen ő egyedül van nemcsak a Kárpát-medencében, de az egész világon! Ezért is nagyra tartom az Erdélyi Hagyományok Háza létrehozását, amely együttműködik a mi intézményünkkel. Ott padláson, ládákban még találni szabásrajzokat, -leírásokat, -mintákat. Jelenleg bujkakészítőt (a bujka rövid, hímzett férfi posztókabát) is csak kettőt ismerünk. Láttam, hogy a szatmárnémeti egyesület épp bujkahímző tanfolyamot indított fiataloknak, ezért remélhetjük, hogy nemsokára már nem csak ketten lesznek.

Hányféle lábbeliről kell gondoskodnod?

A lányok alap fellépőcipője a fekete karaktercipő; ma már nem ragaszkodnak a koreográfusok a spanglishoz: lehet sima, lehet fűzős, félcipőszerű. És természetesen van kemény szárú fekete csizmájuk, ahogy a fiúknak is. Azok közül az ötven-száz évvel ezelőtt készültek jobban bírják az igénybevételt, mert akkoriban az állatok bőre is más minőségű volt, hiszen másként tartották, takarmányozták a jószágokat. A táncosaink ugyan másképpen használják a csizmákat, mint anno, de a gyors öltözéseknél szinte kitépődik a bélés, amit nem lehet javítani. Az átizzadt csizma aztán kiszárad és megreped, ha nem vigyáznak rá. Használat után beléjük kellene tölteni négy-öt kiló hintőport, hogy felszívja a nedvességet.

Amikor Amerikában az utolsó fellépés után csak úgy, ahogy volt, bedobták őket a ládákba, a hosszú hajóúton néhány bepenészedett. Itthon nagyon gondosan tárolunk minden darabot, mert csizmakészítő is csak három és fél van – és ez nem tréfa. Néha a Felvidékről, Erdélyből is engem hívnak, hogy tudok-e jó csizmást…

A csizmakészítés azért is nehéz ügy, mert sok hely, idő és eszköz kell hozzá: külön kaptafa a lábfejnek és külön a szárnak, a három markáns mérettől: a láb hosszától, a rüszt magasságától és a vádli vastagságától függően. A lányoknak piros csizmájuk is van, és többféle színes lábbelijük, akár tíz-tizenöt pár is. Például virágokkal hímzett fekete bársony magas szárú cipő, valamint szegedi papucs, méghozzá a Rábai idejéből maradt készletből. Az egyik műsorszámhoz ketten modern, fűzős bakancsot kértek, a boka belső oldalán cipzárral. Csakhogy a cipzár nem ért le a talpig, nem lehetett átöltözésnél elég gyorsan lecserélni. Elvittem a készítőhöz, aki szétszedte, és másnap már hozhattam is a főpróbára.

Léteznek ilyen avatott mesterek?

Nem sokan. Gyönyörűen dolgozik egy cipész Gyomaendrődön és egy másik Tolnában, de ők messze vannak; ennyire gyorsan csak egy neves soroksári cipészdinasztia mindentudó tagja lehetett képes reagálni. Az édesapjától tanulta a mesterséget; örömmel látom, hogy a fiát is erre terelgeti. Több színháznak dolgozik, külföldi megrendeléseket teljesít. Bocskort, papucsot is készít számunkra.

A Hagyományok Háza bőrös tanfolyamot szervezett, az egyik táncosunk elvégezte. Már csinált nekünk gyimesi férfiviselethez szíjukat, vagyis jellegzetes széles bőröveket, szegett és javított gyimesi bundákat, és a bocskorai is szépek. Végre egy fiatalember, aki beletanult a finom bőrmunkákba!

A fejrevalókról még nem beszéltél.

Egy-két olyan kalapos műhely működik Budapesten, amelyekre számíthatunk, mert a munkájuk megfelel a mi igényeinknek: olyan anyagot szereznek be, amiből formatartó kalap készül. Távolabb még akadnak rutinos mesterek, vásárokban lehet velük találkozni. A széles karimájú csikóskalapokat már csak ők tudják megcsinálni. A lányok díszes pártái általában időtállók, de ha a műsor megkívánja, csináltatunk valami különlegeset.

Nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékokon mutattuk be a Tánc-Ünnep című antológiánkat, amelyben az egyik szám a Román népi táncok, Bartók zenéje volt. A rendező kívánsága az volt, hogy olyan legyen az öltözet, amilyet elvben Bartók is láthatott. Keresgéltünk, és Denis Galloway skót etnofotós és festő könyvében találtunk egy csodálatos és különösen nagy méretű kalotaszegi román pártát. (Galloway 1926 és 1950 között főként Kolozsváron élt, és néhány évig az Erdélyi Néprajzi Múzeumnál dolgozott.) Amikor kifotóztuk és felnagyítottuk a képet, elámultunk, mert a párta felső koszorújába sugarasan pávatollakat foglaltak. Úgy nézett ki, mint egy kalotaszegi és egy sárközi párta ötvözete.

Szerencsére ismerünk Bátaszéken két asszonyt, anyát és lányát, akik behatóan foglalkoznak a környék hagyományaival. A lány megcsinálta nekünk ezt a páratlan fejdíszt. Tőlük tudom, hogy a sárközi menyasszony mindig bársony homlokpántot kapott a pártája alá, mert egy csíkban leborotválták a lányhaját; bizonyára eltették emlékbe. A hiányt úgy kompenzálták, hogy a párta két végére, mint valami fülbevalót, gyöngyből két függőt illesztettek, amit a Sárközben úgy hívnak: csilimpestű. Még annyi a felfedezni való a múlt kincseiben – engem lelkesít ez.

Hogyan készültök egy új produkcióra?

Nagyjából úgy, ahogy minden színházban. A látvány- és jelmeztervezőt a rendező hívja meg. Az előadás témájától függ, hogy olyasvalakit, aki az autentikus stílus értője vagy olyat, aki inkább a modern táncszínházi irányt képviseli. Aztán bővül az induló stáb. Ha például padok lesznek a színen, tudnom kell, hogy csak ülni vagy táncolni fognak rajtuk, mert aszerint adok cipőt, hogy kényelmes legyen föl- és leugrani. Lényeges kérdés, hogy milyen tájegységet jelenít meg a műsor. Ismernem kell a szereposztást, mert lehet olyan összeállítás, amelyiknek az egyik jelenetében az egyik lány, a másikban egy másik viseli ugyanazt a kalotaszegi szoknyát. A műsorszámok idejére, sorrendjére is figyelni kell. És csak két öltöztetőnk van húsz-huszonkét táncoshoz. A jelmezcsoportok összeválogatása olyan áttekintő képességet igényel, hogy az egy logisztikai szakembernek is becsületére válna.

A legutóbbi bemutató igazi táncszínházi előadás volt; Tamási Áron színműve, az Énekes madár alapján készült Idesereglik, ami tovatűnt  – Óda az énekes madárhoz címmel.

Szerintem nagyon magas lépcsőfokot ugrott meg vele az együttes: az autentikus folklór kortársszínházi játékstílusban került színpadra. Jó példa ez a darab az én szempontomból is. A jelmezekre a hiteles kalotaszegi írásos mintát gondoltuk újra, nem hímezve, hanem modern technikával az anyagokra nyomtatva.

A Liszt-mozaikoknál kottákat nyomtattattunk a szoknyákra, kabátokra. Ma már mindent lehet: ami a világban van, az Magyarországon is elérhető. Ha mégsem, segítségül hívjuk az internetet. A régi technikákat azonban őriznünk kell. Azt remélem, hogy a szakmánként működő egy-két mester hinti a magokat maga körül, és azok, amikor eljön az idő, kivirágzanak majd.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu