A teljes hazai rapvilágot megrázta Balázsovics Mihály „Tink” tavalyi tragédiája: a rapper élet és halál közti állapotban került kórházba, ahol aztán egy nyolcórás műtéten kapott új szívbillentyűt és esélyt az újrakezdésre. Új lemezén, a ONE-AB-vel közösen készített Folton és az Amiben című SV-trackben önreflexív módon tekint vissza az elmúlt időszakra.
Januárban jöttél ki a kórházból, milyen érzés
visszatekinteni az elmúlt egy évre?
Ha megpróbálom rekonstruálni a dolgokat, az felkavaró, de közben meg beépült a mindennapjaimba a történet. Már eltelt több hónap, az életem és a sorsom részévé vált a műtét, és a gyászfolyamaton is túllépek lassan. Elkezdtem változtatni az életemen, aminek része az is, hogy nem büntetésként gondolok az elmúlt egy év történéseire.
Eleinte annak élted meg?
Igen, büntetésnek éreztem, hogy sikeres kimenetelű lett a
műtét. Akkoriban depressziós voltam, és elhatároztam, hogy úgy ártok magamnak,
ahogy csak tudok, és ezt a feladatot szépen teljesítettem. Nem nevezném ezt
tudatos öngyilkossági kísérletnek, de tény és való, hogy meglegyintett a
változás szele, hogy véget érhet a szenvedés.
Miután kijöttem a kórházból, pontosan tudtam, hogy új életstruktúrát kell kialakítanom, és ezt nehéz volt elfogadni. Az éjszakai élet, a rigolyáim, a szokásaim mind az életem szerves részei voltak, és hozzátettek a személyiségemhez. Hogyan egyeztetem össze azt, ami anno volt azzal, ami most van? Minden nap egy harc.
Ezek szerint lehetett rá számítani, hogy előbb-utóbb
komoly egészségügyi problémáid lesznek?
Nem számítottam ilyesmire. Nincs szívbeteg a családban,
korábban nekem sem voltak ilyen problémáim, de tisztában voltam bele, hogy nem
jó irányba haladok se fizikálisan, se mentálisan. Ettől függetlenül nem írható
az életmódom számlájára az egész, nem használtam kemény drogokat, és a
vizsgálatok alapján az is kiderült, hogy probléma volt a szívbillentyűimmel –
ezért kaptam most újat.
A műtét időszakából nagyon kevésre emlékszem, olyan volt az egész, mintha álmodtam volna. Nem érzékeltem az idő múlását. Aztán amikor kijöttem, 180 fokos változás állt be az életemben. Az eredeti lakóhelyemről édesanyámék szomszédságába költöztem, a pesti infernóból a budai nyugalomba vonultam vissza. Persze a szokások megváltoztatása nehéz dolog. A szociális életem a nullára csökkent, volt, hogy napokig nem hagytam el a lakást.
Mentálisan vagy fizikailag volt ez megterhelőbb?
A fizikai terheltség mentálisan volt ijesztő. Újra kellett tanulnom járni, mozogni, aztán egyensúlyozni, lépcsőzni. Marha ijesztő, ha nem bírod el a saját testsúlyod. Elképesztő volt átélni, hogy azok az automatikus dolgok, mint a fogmosás, a beszélgetés, a kerti séta eleinte lehetetlenek voltak, aztán komoly kihívást jelentettek. És aztán jött az, hogy nem dohányozhatok és nem kábítószerezhetek, át kell strukturálnom a napjaimat.
Ha szerhasználó vagy, az alapjaiban határozza meg a baráti társaságodat, és csak addig vagy biztonságban, amíg nem élsz társasági életet.
Ez marha nehéz volt. Mintha a legjobb barátom vagy egy családtagom vesztettem volna el. Ez egy gyász, ami még mindig tart, de lassan felülírják az új szokások.
Aztán egy ponton megjelent bennem a hála érzete. Mióta megtörtént velem mindez, szociálisan érzékenyebb, empatikusabb lettem. Az ilyen sztorik mindig is elszomorítottak, de ha a saját bőrödön és lelkeden tapasztalod, az átalakít. Nagyon hálás vagyok a barátaimnak, a családomnak, a szcénán belüli és kívüli alkotótársaimnak, a hallgatóknak és a Roots Budapest közösségének, ők mind nemcsak lelkileg támogattak, de segítettek a költözésben is, és gyűjtést rendeztek nekem, amikor még a kórházban voltam. Azt hiszem, azzal tudom ezt viszonozni nekik, hogy egy beszámíthatóbb, megbízhatóbb Balázsovics Mihályt adok cserébe.
Egy korábbi interjúdban mondtad, hogy függő alkat vagy.
Hogy küzdesz meg most ezzel?
Nagyon oda kell figyelnem. Ez egy folyamatos harc, ami akkor a legnehezebb, ha társaságban vagyok, koncertezünk, bulizunk. Nem akarok hazudni, van már vaj a fülem mögött, de sokkal óvatosabb vagyok.
A rapzene kultúrájával mindig is összefonódott a
szerhasználat. Számodra különválasztható a kettő?
A rap mindig azt a témát veszi elő, ami a társadalomban jelen van. 1995-ben még egy spanglit is cenzúráztak a klipekben, ma meg már híres és nagynevű művészek adnak ki olyan számokat, mint az „I fell in love with the coco”. Divatos eleme a popkultúrának a drog, és ez egy társadalmi igényt szolgál ki. Emellett a zenének mindig is része volt a tudatmódosítás, már az ősközösségekben is: ahol hangszerek szólaltak meg, ott kábítószer is fogyott. Az alkohol, a cigaretta, a pénz, a kapitalizmus, az iPhone, a pláza és a Gucci táska ugyanúgy kábítószerek. Erősen jelen akarnak lenni az életünkben, alakítani akarják azt. Talán a lényeg az lehet, hogy tudjunk mértéket tartani, még akkor is, ha sóvárgunk.
Egyébként meg számtalan más témában írok dalokat, a korábbi, kábszeres élményeimről szóló számokat pedig továbbra is elő tudom adni hitelesen, hiszen – még ha most nem is része a mindennapjaimnak – az élményeim és a megéléseim az enyéim maradnak.
És hogy megy most az alkotás?
Mióta elteltek ezek a komor hónapok, nyugodtabb vagyok és racionálisabban gondolkodom. Tisztábban látom az életem, őszintén élvezem a jó dolgokat, rá tudok csodálkozni a mindennapok szépségére. Ráadásul van egy új párkapcsolatom, és sohasem éreztem magam ennyire természetesen, nyugodtan és őszintén valaki mellett. Sok szempontból azt érzem, hogy
szükségem volt erre a mélyrepülésre ahhoz, hogy valódi változásokat élhessek át.
Meg kellett halnom, hogy tudjak élni.
De eleinte nagyon nehezen ment az alkotás, mert a korábban bevált viselkedési formák, amiket a dalíráshoz használtam, most nem játszanak. Tudtam, hogy a zenét nem engedhetem el, hiszen az egyik legfontosabb dolog az életemben, amibe gyerekkorom óta rengeteg melót tettem. De ha éveken át csak cigi mellett írsz szöveget, nehéz eltérni ettől a mintától.
Úgy tűnik, végül mégis sikerült, hiszen az Amibent és a Folt legtöbb dalát az elmúlt hónapokban, tiszta fejjel írtad.
Igen, a Folt című lemezen két szám kivételével mindegyiket a műtét után írtam meg. Tudatosan nem ment volna, így próbáltam beidegződésből csinálni, előhívva a megszokott automatizmusokat. Hetek kellettek ahhoz, amíg valami átkapcsolt bennem. Aztán egyszer csak sikerült, először a szövegekkel zene nélkül, majd később már a zenével is.
Lelki szinteken a Folt lemez és a hozzá kapcsolódó kiállítás elkészítése volt az igazi rehabilitációm, nagyon fontos anyag ez számomra. Rengeteget tanultam a folyamat során, szellemi és szakmai dolgokat egyaránt. Barátommal, Slow Village-es és Sample Temple-ös csapattársammal, ONE-AB Andrissal csináltuk együtt a lemezt és trióban, a zseni Fork Imre testvérünkkel a lemez teljes arculatát és a hozzá kapcsolódó kiállítást. András portréfotót készített rólam, amikre rajzoltam, és ezekből alkotott Imre úgynevezett kiterjesztett valóságot vagy AR-animációt.
Ez annyit tesz, hogy egy app-on keresztül nézve a képek élete kelnek, animálódnak. Az album összes dalához és a borítójához készült ilyen animáció, tizenkét kép összesen. Ezeket egészítettük ki a szövegeimből és kézirataimból készített kollázsaimmal és egyéb képeimmel. Ezek együtt adták a kiállítás anyagát, ami egyben lemezmegmutató, dj-zős listening party is volt. Úgy érzem, hogy nem egy átlagos bulin, hanem egy unikális, rendhagyó művészi eseményen tudtuk megmutatni az albumot és annak a történetét.
Akárcsak az Amiben dal klipjét, melynek premierjéhez az Unmute Gallery adta az intim és letisztult környezetet. Itt intermediális kiállítást kapcsoltunk az amúgy is erős videó bemutatása mellé, rajzos performanszunk mellett dj-ztünk is Andrással, illetve a dal szövegét is előadtam. A kiállítás szerves része három nagyméretű, kollektívan elkészített kollázsfestmény, amit négyen alkottunk ONE-AB Andrissal, Regős Ábellel és Nagy Judit Borbála képzőművésszel.
Borbála készített egy kis fanzint is az eseményhez, ami a dal szövegét tartalmazza, a dal első versszakát pedig kiírtam a kiállítótér utcafronti hatalmas üvegtáblájára. Úgy vélem, ez sem egy általános rapbuli volt, ahol van sör meg valami graffiti egy molinón.
Az Amiben szövegvázlatát egyébként még a Szent Ferenc-kórházban kezdem el írni, majd az otthoni rehabilitációm alatt dolgoztam ki véglegesre. Nagyon boldog vagyok a hozzá alkotott kliptől, csodálatos filmet kapott a dal. Büszke vagyok rá, hogy a Rímsugárút videója után újra tudtunk Regős Ábellel együtt dolgozni. Ábelt annyira megfogta a dal, hogy ő keresett meg minket, hogy szeretné rá megcsinálni élete legjobb klipjét, és produceri szinteken is megmozgatni mindent. Igazi, nagy stáb bevonásával, professzionális stúdióban készített meló volt a forgatás, számomra életre szóló élmény. Ezúton is köszönet mindenkinek, aki támogatta és részt vett benne! Mind nagyon elégedettek vagyunk a végeredménnyel, szerintem képi világát és fogalmazásmódját tekintve új magasságokba emelte a szerzői rappet, igazi mai, kortárs cucc.
Közben Busa Pistával elkészült a közös számunk, illetve a Slow Village-es beatmaking dal Tibbah-ékkal. Felvettem a demóz & repppóz című mini mixtape-et, csináltam pár Sample Temple-adást és otthon rögzítettem néhány, még kiadatlan szólódalt is.
Akkor igencsak termékeny időszak áll mögötted! Szólóban vagy csapatban alkotsz szívesebben?
Mindkettő érdekel. Évekig vágytam rá, hogy legyen egy jó partnerem, akivel tudjuk egymást inspirálni és előrevinni. Ákos például ilyen, ő rappelt régen, de aztán a hangszerek és a dalszerzés felé fordult inkább. Nagyon szeretek az embereimmel együtt alkotni, százan ülni a szoba-konyhás stúdióban, de nagyon jó az is, ha egyedül csinálom a munkafolyamatot, mert úgy a teljes fókuszt a zene kapja. Mindkét típusú sessionre vágyom. Egyébként sok motiváló pályatársam volt. 11 éves korom óta rappelek, és most vagyok 36.
És mindig a rapben utaztál? Vagy voltak más zenei műfajok
is, amik érdekeltek?
Nem szívesen használom a fekete zene kifejezést, de mindig is ez mozgatott leginkább. Otthon is jazz, blues szólt, majd megismerkedtem az r’n’b-vel, a neosoullal és a soullal, aztán felfedeztem a dubot és a dubreagge-t, az utóbbi években meg az elektronikus zenét. Lee ’Scratch’ Perry a nagy feltaláló – ami tőle jön, az mindig beüt. Egyébként szeretek a hangommal és struktúrákkal kísérletezni, de bármit csináltam eddig, hiphopoid lett a vége.
Viszont érdekes, hogy ami a klasszikus rapbandák közé tartozik, az nekem valahogy mind kimaradt. Sosem voltam tupaces, Run D.M.C.-s, egyedül Ice-T-t kedveltem. Az intellektuálisabb zenei kifejezés és a suttyórap egyaránt bejön.
Mi az, ami miatt igazán beleszerettél ebbe a műfajba?
Hogy grafitceruzával és radírral is képes lehetsz a festésre. Hogy bárhogy limitáljanak, korlátozzanak, a tehetség utat tör magának. Nem kellenek ide kurátorok, hogy eladd a „festményed”, mert ha összefújod a metrókocsikat, az egész környék rólad beszél majd. A rap utcai költészet, olyan, mint Villon: urbánus népművészet minden része. Senki nem kérte arra az afroamerikaikat, hogy csinálják, mégis saját akaratukból, önerőből, mindenféle szabályozás és elnyomás ellenére, képzettség nélkül ki tudtak alakítani egy olyan mozgás-, beszéd- és írásstílust, amit ma hiphopnak nevezünk. És ezek nélkül nem létezhetne ma a popkultúra.
De ez ugyanúgy ott volt a bluesban és a jazzben is, öröklődött unokákról unokákra, szociális határok nélkül.
A rap polírozatlan és retusálatlan, és ugyanúgy beszél az örömről, mint a csalódásról – rendkívül őszintén.
Ha mostanában írsz, milyen témák foglalkoztatnak?
Az élet-halál kérdése, az emberi kapcsolatok, az érzelmek és az egzisztenciális kérdések mindig is érdekeltek. Korábban sokat írtam a kábítószer-használatról és a hatása alatt látott víziókról is, valamint magáról a rapről. De nem vagyok az a történetmesélős alkat, inkább hangulatok érdekelnek, amiket lefesthetek. Szeretek a szeme, a szája lenni annak az éjszakai szörnynek, amiben egyesülnek az érzelmek. Emellett szeretem a rap-elemibb, szójátékos, fifikás szövegeket is.
Úgy érzem, már lecsengőben van az, ami az elmúlt időszakban történt velem, már nem szeretnék többet írni róla. A szövegeim elsősorban saját magamnak, másodsorban a hozzám közel álló embereknek írom, és persze az is fontos, hogy megszólítsam a hallgatót. Szerintem azért érdekes zenésznek lenni, mert egyszerre vagy alkotó- és előadóművész.
Mindkettővel tudsz azonosulni?
A lelki habitusom miatt közelebb áll hozzám az
alkotóművészet, mindig is a csendes, ismeretlen hős karakterével
szimpatizáltam. Sosem vágytam a csinnadrattára, de az évek folyamán
beletanultam abba is, és megszerettem azt a nagyfokú energiát, amit egy koncert
ad. Mindkettő én vagyok: felszabadulttá tesz a közönség, de ügyelek rá, hogy a
szöveggel megmutassam a mindennapi énem is. Sokat gondolkodtam rajta, mennyire
azonos ez, de összetett személyiségek vagyunk, nekem mindkettő részem.
A karanténidőszak végével pedig nyilván az előadói oldal
került a középpontba: végre újra koncertezhetünk, DJ-zem, beindultak azok a
dolgok, amiket igazán vártunk, de most már arra is figyelek, hogy legyen olyan
nap a héten, amikor egyáltalán nem dolgozom. Korábban linkóci voltam, most
próbálok sokkal jobban jelen lenni az életemben, és nagyon örülök mindennek,
ami elkészült és sikerélményt hozott.
Milyen terveid vannak még az idei évre?
Szeptemberben szeretnék új lemezt készíteni a Mulató
Aztékokkal, amire régebben felvett, de ki nem adott dalok is kerülnek majd,
emellett tavaly elkezdtem dolgozni Faktorral, akinek a zenéjére több szöveget
is felvettem otthon, a Slow Village-dzsel pedig kislemezt szeretnénk kiadni.
A közeljövőben mindkét csapatommal sok koncert és egyéb esemény is várható, illetve Hanzee barátommal van két kis presszódiszkó sorozatunk, a Nemdebárban két hetente jelentkező Brooklyn Bar és a TELEPen havi egy hétfői estén érkező Detroit Dojo. Mindezek mellett gőzerővel belevetettem magamat a Tilos Rádión fogható Sample Temple-adások szerkesztésébe, ahol további izgalmas dolgok, vendégek, mixek várhatók idén is.
Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
