Említette, hogy épp kertészkedésből jött. Milyen gyakran űzi ezt a tevékenységet?
Amikor csak tehetem. Fontosnak tartom, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljek az anyatermészettel, érezzem az éltető erejét, ezért szeretem kesztyű nélkül turkálni a földet. Van egy kis terapikus kertem. Jó dolog megfigyelni, hogy mi lesz az elvetett magból. Most is, ahogy kinézek az ablakomon, látom, hogy a fa rózsaszín virágba borult. Gyönyörű látvány.
Mit ültetett?
Virágvasárnapra árvácskákat, most pedig néhány fűszernövényt: bazsalikomot és petrezselymet palántáltam, és magot is vetettem. Egy elszáradt jácintot szintén kiültettem, jövő ilyenkor szépen díszíti majd a kertet.
Csendben van, amikor kertészkedik, vagy énekelni is szokott közben?
Kizárólag csendben. A madarak énekelnek, imádom őket hallgatni. Egyébként is szeretek csendben lenni. Sokat vagyok a természetben, járom az erdőt, a mezőt, és hallgatom a természet csendjét és hangjait.
Olvastam, hogy gyermekkorában az édesanyja tanította meg önnek a nagykunsági énekeket, és akkor alakult ki a népdal és a népművészet iránti szenvedélye. Később a Siófoki Zeneiskolába járt, onnan pedig a szegedi egyetemre vezette az útja. Egyetemistaként álruhában archaikus népdalokat gyűjtő kutatóútra ment Moldvába, ahol bújtatni kellett. Nagy elszántság lehetett önben. Nem félt?
Dehogynem, rettenetesen féltem, és nagyon sokszor kerültem nehéz helyzetbe. Tudni kell, hogy a Ceaușescu-diktatúra idején a Romániában élő magyarok akár az életükkel játszottak, ha anyaországiakkal tartották a kapcsolatot. Nem lehetett háznál aludni, sőt még beszélgetni sem egymással. Sok faluban erős besúgóhálózat működött, mindenki mindenkit ismert, és hamar kiszúrtak egy idegent. Hozzáteszem, már a határátkelés is nagy traumával járt, mivel a vámosokkal meg kellett küzdeni.
Mindent átjárt a korrupció: volt, akit szappannal, mást Marlbolo cigivel lehetett lefizetni.
Mindent megtettem, hogy elvegyüljek a tömegben. Édesanyám rendszeresen küldte nekem a pénzt jogosítványra, de az összeget rendre a moldvai utakra költöttem el. Pedig mindig felhívta rá a figyelmemet, hogy „lányom, most már tényleg csináld meg a jogosítványt!”. Ám én ehelyett a szegedi piacon az álruhám kellékeit vagy a néniknek szép kendőket, gyógyszert vásároltam. Szegény anyám mindig csak utólag tudta meg, hogy mire ment el az általa küldött pénz. Én pedig csak évekkel az egyetem elvégzése után, saját költségemre szereztem meg a jogsit.
A vonaton milyen kellemetlen helyzetekbe keveredett?
Kérdéseket tettek fel, és akár le is szállíthatták az embert. A visszaúton pedig elvehették a gyűjtéseimet: a magnókazettákat vagy a fényképeket, hogy megsemmisítsék.
Történt ilyen?
A kép- és hangfelvételeimet és a tárgyi gyűjtéseimet is sikerült ügyesen átcsempésznem. A katrincát, ami moldvai lapszoknya, takarónak használva hoztam át. Azt hitték, hogy a plédem. Mindig nehéz volt, ezért óvatosnak kellett lennem.
Ravasz és leleményes volt.
Abszolút, és mint említette: elszánt. Visszatekintve tisztelem a fiatal lányt, egykori önmagamat, mert nem ész nélkül akarta teletömni a tarisznyáját, és mert 19-20 évesen is felfogta, hogy magát és másokat is veszélybe sodorhat. De közben azért fontosnak tartotta, hogy megkapja azt, amiért útnak indult: élményeket, tapasztalatokat, ismereteket és, ha szerencséje van, a gyűjtéseit.
Akkoriban több látványos, „magyarkodós” megmozdulással igyekezték provokálni az ottani rendszert, de azokat messziről elkerültem. Ehelyett minden alkalommal diszkréten, csendben, botrány nélkül igyekeztem eljárni. El akartam vegyülni, ezért indulás előtt román nyelvleckéket vettem, hogy ha a kalauz megkérdezi, hova megyek, meg tudjam neki mondani. De mivel nem szerettem az ilyen helyzeteket, például a pünkösdi búcsúban helyi emberekhez csapódtam, akik helyettem válaszoltak: „Ő az én kis csíkszeredai unokahúgom, együtt megyünk haza!”
Ott ismerte meg őket?
Igen.
És ennyire jóindulatúak voltak?
Az antropológusvénám sokat segített a kapcsolatteremtésben. Olyan embereket kerestem, akik elég intelligensek, körültekintőek, és a parasztemberek között lehetett ilyeneket találni. Persze felmerült a kérdés, hogy kijátszanak-e, de a Jóisten velünk volt. Nem ártottunk egymásnak, ők pedig kézről kézre adtak engem. Egyedül sehova se mentem a faluban. Valaki mindig velem tartott, hogy véletlenül se kerüljek olyan szituációba, amikor külön megszólíthatnak. Egyszóval védtek.
Milyen nehéz helyzeteket élt meg?
Egyszer egy moldvai falusi templom karzatában állva majdnem elájultam, mikor megláttam a ravatalra kiterített halottat. Mivel már harmadik hete zsíros puliszkán éltem, ami eléggé megfeküdte a gyomromat, elkapott a rosszullét. Szerencsére velem volt egy helyi csángó fiatalember, aki lesegített a karzatról, majd a szomszéd kertjében meghempergetett a hóban. Észrevétlenül távoztunk, így nem buktunk le.
Egy másik alkalommal, mielőtt templomba mentünk, kaptam egy helyi viseletet. Azt mondták, megtarthatom. Megköszöntem, de hozzátettem: „Ha lehet, akkor választanék egy másikat.” És az új stílusú, nagy színes virágos helyett, ami nagyon tetszett a házigazdáimnak, egy ott már divatjamúlt, de nekem szép, archaikus, fekete mintás darabot vettem magamhoz. Megkérdezték, hogy fiatal lány létemre tényleg azt akarom-e. „Igen, ne egye meg a moly, ha ilyen sok van belőle” – feleltem. Akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy ott mindennek: a mintáknak, a hímzés színének jelentése van, és a helyiek tudnak belőlük olvasni. A választott ruhában egyből kitűntem a tömegből, és az emberek azt kérdezgették: „Ez a fiatal lány vajon kit gyászol?” Én pedig rögtön tudtam, hogy rossz ötlet volt azt választanom.
Megvannak még ezek a ruhák?
Persze.
Mai fejjel is útnak indulna?
Igen, minden nehézség ellenére. Ami a lebukást illeti, többször pengeélen táncoltam, de egyszer sem kerültem olyan helyzetbe, amellyel a magam és mások testi épségét vagy életét veszélyeztettem volna.
Hogyan fedezte fel az énekhang gyógyító erejét?
2001-ben nehéz magánéleti krízisen mentem keresztül. Nagy igazságtalanság, csalódás és trauma ért. Az egész életem darabokra hullott, és a cserepekből kellett összeraknom újra önmagamat. Mindenfélébe belekezdtem, hogy a testem és a lelkem is felépüljön. Jógáztam, tajcsiztam, léleképítő, harmonizáló testgyakorlatokat végeztem és gyógyfürdőbe jártam. Meg akartam gyógyulni. A Lukács fürdő ódon kupolája alatt egy nap megvilágosodásszerű élmény ért, miután a víz alatt énekelni kezdtem. Pontosabban az orrom a víz fölött, míg a szám a víz alatt volt. Zengettem a hangomat, energizáltam, és közben megéreztem a befogadó, félgömb alakú tér segítő erejét. Voltaképp a négy természeti elem: a víz, a tűz, a föld és a levegő erejét éreztem meg.
Miközben gregoriánszerű dallamokat dúdolva improvizáltam, figyelmes lettem arra, hogy az emberek arca megszépül, kisimul, és keresik a titkos hang forrását. Vagyis nemcsak rám, hanem a többi emberre is jó hatással volt az énekem.
Később is kipróbálta ezt?
Igen, ezt követően hetente többször is visszajártam. Ezek voltaképpen hangterápiás kísérletek voltak. Az egyik alkalommal a hideg medencéből a szaunába tartottam, amikor odalépett hozzám egy furcsa ember. Kövér és csúnya volt, és sok nagy aranylánc lógott rajta. Úgy gondoltam, hogy magamtól az életben nem beszélnék vele, de megszólított. Azt kérdezte: „Ne haragudjon, maga volt az, aki gregoriánokat énekelt az előbb?” Elállt a lélegzetem és kikerekedett a szemem. „Igen, én voltam” – hebegtem, mire ő: „Olyan szép, relaxáló volt! Mikor jön legközelebb?”
Ekkor rájöttem, hogy itt az ideje félretenni az előítéleteket, ugyanis fogalmam sincs arról, hogy kire milyen hatással van a hangom.
És kezdtem felfogni, hogy óriási felelősség, mit kezdek vele. Ebből az élményből lett később a Gyógyító hangok sorozat, amelynek első hangja az Égi hang, a második a Belső hang, a harmadik pedig a Női hang. A Belső hang című lemezen a négy természeti őselem energiáit szólaltatom meg magyar népdalok segítségével. A borítón szereplő mandala álmomban jelent meg. Egy négyzetet belül érintő kör, amelyet kereszt oszt négy részre, és mind a négy közepében egy-egy karika van. Elkezdtem a jelentése után kutatni, és arra jutottam, hogy a négy kör a négy lemezt szimbolizálja. Eltöprengtem, hogy mivel van dolgom, és rájöttem, hogy a szakrális kommunikációval, amellyel már addig is foglalkoztam: a négy természeti őselem gyógyító erejével, a nőiséggel és azzal, hogyan lehet gyógyítani a magyar népdallal.
Már korábban is kapott visszajelzéseket?
Az 1990-es évek végén egy németországi fesztiválon léptem fel. A koncert végén odajött hozzám egy fiú, és adott egy almát. Azért jött el a koncertre, hogy köszönetet mondjon, a Világfa című lemezem kinti kiadása ugyanis megváltoztatta az életét. Még a szobáját is átfestette az album hatására, tette hozzá. Ezután egy német nő hívott fel, hogy elmondja: a férje a halálos ágyán azt kérte, hogy az én dalaim szóljanak, amikor elhagyja a földi világot. Megköszönte, hogy segítettem a férjén az utolsó óráiban. Az első perctől éreztem, hogy ez nem rólam szól, e különös hatások oka nem bennem és nem az én hangomban van, hanem mindez az archaikus magyar népdal elemi erejének és az őszinte emberi hangnak köszönhető. Az ilyen helyzetek a felelősségemre döbbentettek rá. Egyáltalán nem mindegy, hogy mit és hogyan énekelek. Mihelyst tárgyiasul a hangom, nem tudhatom, hogy ki mire használja és miképpen hat. Japántól kezdve Honoluluig a zenéimre szülhetnek, temethetnek, ezért nagy felelősséggel jár, hogy mi és hogyan kerül fel a lemezeimre.
A tudomány és a művészet mellett mekkora kihívást jelentett, jelent önnek az anyaság? Hogyan találta meg az egyensúlyt?
Ez mind belefér egy életbe, egy test – egy lélekbe. Nagy tisztelet illeti a három gyermekemet, mert elviselték, hogy az anyjuk folyamatosan ment, dolgozott, koncertezett, kutatott, utazott. Édesanyám pedig mindvégig mellettem állt, és vigyázott rájuk a „menőkéim” közben.
Emlékszem, amikor az ikrek hat hónaposak voltak, és még szoptattam őket, felhívott a Párizsi Magyar Intézet igazgatója, és felkért, hogy utazzam oda a zene napjára fellépni Snétberger Ferenccel együtt. Az ikerszülés után ez lett volna az első külföldi utam. Ekkor már volt egy hároméves kisfiam is, ezért nemet mondtam. Ezt elmeséltem a gyerekorvosomnak, aki így reagált: „Anyuka, maga már csont és bőr, míg a gyerekek kicsattannak az egészségtől. Amúgy meg teljesen leszívják az életerejét. Menjen csak el Párizsba pár napra, és énekeljen egy jót!”
Mivel még mindig vonakodtam, megnyugtatott, hogy a „szoptatás” is megoldható a távollétemben: előre le kell fejni a tejet, és a nagymama majd ügyesen adagolja. Így is történt, bár az ottlétem alatt megéltem néhány nehezebb pillanatot. Koncert előtt és után ugyanis legalább fél óra kellett a fejéshez, ezért nem tudtam rögtön a vacsorákra, fogadásokra menni, meg kellett várakoztatnom az impresszáriókat, a német és francia kiadókat. Ám míg én fizikailag is szenvedtem ezektől a szituációktól, a lányaimnak meg se kottyant a távollétem: jól elvoltak a nagymamájukkal és a lefejt anyatejjel. Mire aggódva, meggyötörten hazaértem, megtanultak felállni, és vidáman fogadtak. De ez még csak a kezdet volt. Három év múlva jöttek sorban az igazán nehéz élethelyzetek.
Azt mondják, egy olyan anya, aki egyedül nevelt fel három gyermeket, már eleve megérdemelne egy komoly kitüntetést.
Idén megkapta a Kossuth-díjat. Kik támogatták a pályáján?
Visszatekintve látom, hogy mint a népmesében, kik voltak a kis kondás segítői és akadályozói. És most tartok ott, hogy az életem minden szereplőjének köszönetet tudok mondani. A támogatóim mellett azoknak is, akik akadályoztak, megcsaltak, kirúgtak vagy elhagytak, elgáncsoltak, mert tudom:
ez vezetett oda, hogy a széttört darabjaim összerakása révén újraértelmezzem önmagamat.
Ennek nyomán született meg a Belső hang című albumom is. Köszönet illeti a dalos kedvű csodálatos édesanyámat, édesapámat és minden ősömet. Hálás vagyok a parasztasszonyoknak, tanáraimnak, mestereimnek, elődeimnek, kiadóimnak és a zenésztársaimnak is. Köztük Hortobágyi Lászlónak, aki az első lemezemet, a Világfa albumot a magyar népdalok bátor beágyazásával olyan útra kanyarította, hogy nemzetközileg is sikeres lett. A teljesség igénye nélkül említhetem még Mizsei Zoltánt, Horváth Kornélt, Snétberger Ferencet, Lukács Miklóst, Szabó Zsoltot, Győri Istvánt, Balázs Gergelyt, Ágoston Bélát, Lőrinczy Attilát, Kónya Istvánt, a Téka és a Makám együttest. Valamennyiükkel más-más zenei világokat fedezhettem fel, más zenei kalandot élhettem át, más zenei szöveteket szőhettem, különféle utakat járhattam be. Köszönöm nekik.
Mit jelent önnek a Kossuth-díj? Egyáltalán sikerült-e már igazán feldolgoznia, hogy megkapta?
Még mindig nehéz felfogni, pedig már eltelt néhány hét. Olyan megközelíthetetlennek tűnő művészemberek mellé került a nevem, akikre felnézek. Egyelőre nem tudom, hogy megérdemlem-e, de Erdélyi Zsuzsanna néprajzos mesterem szavaival élve ezt majd az idő kipörgeti. Felelősséget érzek azért, hogy megfeleljek az elvárásnak és a bizalomnak, amit ez a díj jelent. Közben pedig remélem, hogy még nincs vége az útnak. „Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van…” – gyakran hallottam drága édesanyámtól egyik kedvenc énekét. Hálás vagyok a Gondviselésnek.
Nyitókép: Szerelmes virág lemezbemutató, MOM, 2009
