 |
A néhol kicsit poposabb, néhol inkább romantikus sötétségbe hajló számok szépen felépítve követik egymást, általuk egy olyan karakteres lemez bontakozik ki, amibe elég nehéz belekötni. A hallgató folyamatos bombázása idővel azonban már fárasztó és az album felénél eszünkbe juthat, hogy milyen jó lenne 3 perc csönd. Vagy ha nem is csönd, de néhány olyan rész, amikor Florence nem üvölti le (egyébként roppant profin) a fejünket, valamint nem robban be sem valami focihimnuszt idéző dobtéma, sem pedig egy giccs határán táncoló hárfafutam. A stiláris sokszínűség és a többször feltűnő, a '80-as évekből kölcsönzött újromantikus és dark hangulat sokszor nem fér össze azzal a megalomán zenével, ami bár jól passzol Florence hangjához, de az említett okok miatt mégis furcsán hat olykor. Az az érzésünk támadhat, hogy a Florence and the Machine ezzel a lemezzel két szék között a földre esik. Sajnos nagyon kevés előadónak sikerül csak az a fajta fúzió, ami egyszerre tesz valakit rommá játszott mainstream előadóvá és az undergroundban is elismert zenésszé. Reméljük, Florence és csapata a harmadik lemezre eldönti, hogy mit is akar, mert sajnos a lehengerlő tehetség, a jól felépített számok és szuperszonikus megszólalás sem tudja pótolni a tudatosságot és a slágereket. Utóbbiakkal pedig egyértelműen sehol sem találkozunk a Ceremonials hallgatásakor. Hiába lélekemelő az Only For A Night, vagy okoz libabőrözést a Shake It Out, nincs olyan eltalált pillanat, amelyben ne maradna valamilyen téren hiányérzetünk. Néhány, a többitől bizonyos mértékben elütő darabot is találhatunk a lemezen, s ez kifejezetten üdítően hat. Ilyen például a Breaking Down, amely kicsit kevésbé veszi magát zeneileg komolyan, bár szövege ugyanazt a pánikszerű hullaszagot árasztja, mint a többi szám.
