A Macskajáték népszerű, sokat játszott darab: hogy esett most erre a választása?

Vidnyánszy Attilával beszélgettünk, mit rendeznék szívesen, és ő kérdezte: Macskajáték? Gondolkodtam vagy öt másodpercig, és azt mondtam, hogy igen. Nagy színészek vannak a Nemzetiben, és számomra fontos, hogy velük dolgozhassak. Ez egy adósság nekem az életben. Nagyon vártam a közös munkát, ez az előadás erősen a színészekre épül.

Udvaros Dorottya és Bánsági Ildikó számtalan nagy szerepet játszott már. Érdekes, hogy olyan történetben találkozik velük, amely időskori érzelmekről szól.

Ez a fantasztikus, hogy pont abban a korban vannak, amikor talán nekik is szükségük van arra, hogy beszéljenek ezekről a változásokról, és úgy látom, akarnak is beszélni róla. Egyáltalán nem kell, hogy az előadásban idősebbek legyenek a saját koruknál, de fiatalabbak se. Vannak előképek a Macskajátékról: Sulyok Mária Székely Gábor rendezésében vagy Dajka Margit Makk Károly filmjében önmaguknál idősebb nőket alakítottak.

Udvaros Dorottya és Bánsági Ildikó

Egyértelmű volt, hogy Udvaros Dorottya legyen Orbánné, és Bánsági Ildikó játssza Gizát? A két színésznő temperamentumából ítélve fordítva is el lehetne ezt képzelni.

Attól, hogy valaki tolószékben van, mint a Nyugat-Németországban élő Gizus, még nem szűnik meg az az akarat, hogy repüljön és táncoljon. Bánsági Ildikó nem egy sorsába beletörődő asszonyt alakít, nagy nyugtalanság van benne. Ez hatalmas energia, ami – ha egy székhez van láncolva – csodákat tud előhozni.

Orbánné sem fogadja el a sorsát. Ez szánalomra vagy inkább tiszteletre méltó?

Nem törődnek bele sem a korukba, sem az élethelyzetükbe. Egyik sem.

De jó az, hogy nem tudják elfogadni a sorsukat?

Persze, hogy jó. Csodálatos! Ha az ember mindig beletörődne abba az élethelyzetbe, amiben van, és megelégedne vele, akkor semmi nem változna, és nem is hinne abban, hogy változhat még az élete. Ez fontos. A darab szerint megéri nyugtalannak lenni és nem elfogadni a dolgokat. Legfeljebb eljön a kijózanodás pillanata ebben az őrült versenyfutásban. Orbánné folyton rohan, és a végére bizony elfárad. Rá kell jönnie: lehet, hogy ez volt az utolsó esélye az életben, hogy még egyszer valami fontos történjen vele.

Blaskó Péter és Udvaros Dorottya

A társadalomban talán elindult valami változás: beszélni kell arról is, hogy mi történik az emberrel a kor előrehaladtával. Ön is így érzi?

Egyáltalán nem. A mai társadalom inkább a Taigetoszról dobná le az idős embereket. Pedig az ember addig él, amíg azt érzi, hogy tud tenni magáért. Amíg érzelmei vannak, amíg szexusa van. És ezeknek a nőalakoknak van. Abban tér el ez az előadás a korábbiaktól, hogy itt fiatalabb nőkről van szó, és ez jó! Ettől lesz nagyon élő, izgalmas.

Azt nyilatkozta korábban, hogy „gyönyörű és velőtrázóan kemény utazásra” indul a színészekkel. Mitől olyan kemény ez?

A kijózanodástól. Orbánné is azt érzi, hogy ez az utolsó sansza, és még elkeseredettebben, még görcsösebben ragaszkodik valamihez. Orbánné az elején még nem törődik magával, fél papucsban, férfikalapban, egy macskával rohan ki a tejcsarnokba. Aztán újra nő lesz, és ezt a vetélytársnak, Paulának köszönheti, akit Tóth Auguszta alakít. Ez egy újjászületés és meghalás, két órában elbeszélve.

Azt mondja, jó, ha nem törődünk bele a sorsunkba, ez a kijózanodás mégis szomorú.

A darabban sok a humor, de maga a mű nagyon keményen arról szól, hogy nincs tovább. Nincs happy end.

Szász János próba közben

Mit mond a darab a férfiakról?

A 71 éves Csermlényi Viktor a kilencvenéves anyukájával él, aki nagyon félti a fiacskáját – ez már önmagában is sokat elmond egy ilyen korú férfiról. Nem horgonyzott lett egy házasságban, operaénekesként a színpadon érzi jól magát. Egy nagyra nőtt kisfiú – egyébként egy teljesen megérthető ember –, akinek tüdőtágulása van, ezért már nem tud énekelni, csak a Pamutipar nevű vállalat kórusában korrepetál. Maga mögött hagyta már a nagy időket. De ha egy énekes elveszíti a hangját, akkor mindent elveszít. Imádja a nőket, világéletében ők kényeztették. Ebben nincs semmi kirívó, ez egy férfiúi jellemvonás. A férfiak szeretik a női társaságot.

A darabban a nővérek tárcsás telefonon, levélben és táviratban tartják a kapcsolatot. Ugyanezeket a kommunikációs csatornákat használják most is a darabban?

Facetime-olniuk kellene? Ez modernkedés lenne. Nem lehet kivenni a korából ezt a darabot. Benne van a háború, a ’60-as és a ’70-es évek, ezt nem lehet és nem is akartam elhagyni. A színpad azonban egy elvonatkoztatott tér, egy roncsolt tükörerdő, ahol az embernek szembe kell néznie saját magával. Teátrális előadás ez, látjuk a csöveket, a lámpákat, a színpad meztelenségét, kicsit olyan, mint egy performance. A lelkek adják a díszletet. Azt a kemény utat kell átérezni, amit ez a két nő végigjár.

A Gobbi Hilda Színpadon ráadásul a közönség is közel van. Ez fontos szempont?

Már csak azt a színházat szeretem, ahol nagyon közel ülnek a nézők. Akkor személyesebben fogalmaz a színész, és ez remélhetőleg nagyobb érzelmi hatást vált ki a közönségből is.

A teljes interjú a Nemzeti Színház oldalán olvasható.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt