Filmrendezőként felnőtt témájú filmeket készítesz, fordítóként viszont gyerekkönyveket ültetsz át magyarra. Utóbbi kapcsán hogyhogy a kicsiknek szánt alkotásokra esett a választás?
A fordítást valójában már gyerekkorom óta művelem, tehát jóval régebben, mint a filmezést. Körülbelül tízéves voltam, amikor megkaptam a nagybátyámtól A. A. Milne When We Were Very Young című könyvét, amit aztán tíz éven át fordítottam, tizenhat éves koromtól huszonhat éves koromig. 1993-ban aztán megjelent Amikor még kicsik voltunk címmel. A könyvet egyébként Milne szintén a fiának, Christopher Robinnak, a Micimackóból ismert Róbert Gidának írta, ahogy a második verseskötetét, a Hatévesek lettünk címűt is, melyet Devecseri, Tandori és Tótfalusi fordított magyarra.
A Milne-kötet fordítása mellett hogyan sajátítottad el a szakmát?
Időközben az ELTE Bölcsészkarán látogattam Lator László műfordító szemináriumát, melyen komoly, nagy verseket fordítottunk. Jelentek is meg fordításaim Catullustól, Lermontovtól, Giovanni Pascolitól, William Wordsworth-től. Aztán valahogy mégis úgy alakult, hogy a kiadók főként gyerekvers-fordítások miatt kerestek meg. Így később lefordítottam még Robert Louis Stevenson Gyermekkert című verseskötetét is, amelyet a Móra adott ki. 2010 óta pedig a Pagony Kiadó jelenteti meg az általam fordított Julia Donaldson-mesekönyveket, amelyekben csodálatos lények, állatok és olykor emberek is szerepelnek.
Utóbbi írótól jó pár könyvet lefordítottál. Hogy esett rá a választás?
2004 táján, az akkor ötéves Máté fiam megkapta az író The Gruffalo című művét angolul, és kérte, hogy fordítsam le neki. Tulajdonképpen ezzel indult el itthon a Donaldson-sorozat, tehát a történetnek van egy személyes szála is.
És van olyan könyv, amire külföldön leltél rá?
Igen, Stevenson Gyermekkert című verseskötetét 1997-ben, Belfastban szúrtam ki egy könyvesboltban, és vettem meg rögtön.
Számodra mi a kihívás a gyerekkönyvek fordításában?
A legnagyobb kihívás, hogy a lefordított szöveg úgy szóljon, hogy a gyerekek számára érthető és élvezhető legyen. Vagyis nyelvileg legyen számukra követhető, frappáns és humoros, a szöveg egésze pedig ragadja meg őket. Olyannyira, hogy egy nap akár tízszer is kérjék az anyukájukat, hogy olvassa fel nekik. Valamint fontos az is, hogy a fordító mindig a saját korának a nyelvén szólaljon meg. A közönsége akkor érti meg őt.
A gyerekkönyvekben számos fantázianév kerül elő, melyek aztán magyarul más formát kapnak. Te is átalakítod a neveket magyarra?
Persze, a Donaldson-könyvek esetében én sem tartom meg az eredeti, angol neveket. Nálam például a Stick Man nevű figurát úgy hívják, hogy Bot Benő.
Hogyan éled meg a próza és a líra fordítása közti különbséget?
A kettő nekem olyan, mint két különálló szakma. A prózafordításhoz úgy viszonyulok, mint egy hivatali munkához, amit az ember az íróasztalhoz ülve reggel nyolckor elkezd, és csinálja, amíg bírja. Az egy hosszú szövegfolyam, amit folyamatosan ellenőrizni, egyeztetni és szótárazni kell. Ezzel szemben a vers fordítása kisebb részekre, versszakokra vagy sorokra bontható, így azt bárhol lehet művelni: autóban, villamoson vagy metrón is. A versfordítás tehát olyan, mint egy izgalmas játék vagy egy keresztrejtvény. Csupán a megfelelő szavakat kell a megfelelő helyre tenni. És ha ez sikerül, akkor kész a pasziánsz.
A teljes interjú a MeseCentrum oldalon, a PIÜ-IGYIC szakmai blogján olvasható.
