A frissen színpadra állított 1996-os kultuszfilm szüzséje - eufemisztikusan fogalmazva - korántsem szokványos. Bess, a szolid értelmű és Istennel dialogizáló leány zordon egyházközösségén kívülről választ magának férjet, a fúrótornyon serénykedő olajmunkás, Jan személyében. Csakhogy boldog, testi örömökben bővelkedő kapcsolatukat felettébb komoly kihívás elé állítja előbb a férjet a nászi ágytól elszólító távoli munkahely, utóbb a férfit teljes bénultságba taszító baleset. Az áldozatkészen labilis idegzetű Bess ezt követően férje ösztönzésére, s egyszersmind Jan felgyógyulása érdekében a legkülönbözőbb férfiakkal fekszik össze, s vállalva a megvetést, a kiközösítést, s végül a halált, visszahozza férjét az életbe.
Merészebb antisznobok - dacolva a Lars von Triert környező adorációval - a Hullámtörés sztoriját már első látásra részint arcpirítóan kimódoltnak, részint zavarba ejtően hatásvadásznak ítélték, s mi tagadás, a színpadi adaptáció sem dönti halomra e csúf vélelmeket. A Magyar Színház stúdiószínpadára telepített, Vivien Nielsen neve alatt futó, s hisztérikus sivalkodásban oly gazdag előadás ugyanis dráma hiányában szenved, s e tényen a nyilvánvaló művészi elkötelezettség és tehetség sem sokat változtathat. Jóllehet Guelmino Sándor rendezése korántsem fantáziátlan, a terjedelmes filmeposz szolgai másolásával sem vádolható, s főleg az első részben számos üde pillanatot szerez közönségének. A nézőtéren helyet foglalók templomi gyülekezetté formálása, s a forgószínpad közepére helyezett, elhúzható plexifalak által határolt kocka (díszlet: Szlávik István) ötletes felhasználása egyaránt kellemes benyomást ébreszt a szemlélőben.
A színészek tehetségükkel és játékenergiájukkal nem fukarkodva, egy nagy drámához illő elkötelezettséggel szolgálják az előadás sikerét. A bájaiban is megcsodált Soltész Bözse Bess abszolút főszerepében megejtően romlatlan, gyermekded lényt formál. Hisztériás kitörései elemi erőt sugároznak, szerelmi szenvedélye szintúgy hiteles, s legfeljebb csak az ifjú Eszenyi Enikőt idéző durcáskodó hang cseng olykor kissé hamisan. Bess férjét, a mű kellős közepén magatehetetlenné váló olajmunkást Fillár István formázza: alakítása különösen Jan első felvonásbeli legénykedésben és nősző gerjedelmében tekinthető sikerültnek. Külön említést érdemel még Szélyes Imre hatásos lelkész-karikatúrája, s a csekély terjedelmű anyaszerepében is nagyszerű Béres Ilona, aki még szótlan, színpadszéli ücsörögtében is méltán vonzza magára a nézői tekinteteket.
A hosszadalmas második részben tobzódnak a szélsőségesen kulisszahasogató helyzetek: az eutanázia felkínált lehetősége, egy nyaktól lebénult ember öngyilkossági kísérlete, kiközösítés, csoportos erőszaktevés és gyilkosság. Hiába egy-egy szépen megkomponált mozgássor, s formás jelenet, az előadás haláltusája kínosan hosszúra nyúlik. S bár a színlap fennen ígéri, hiába is várnánk az áhított megváltást.
