Bielik István 2014-ben szíriai riportjával megnyerte a Magyar Sajtófotó Pályázat nagydíját. További veszélyes riportok és elnyert díjak után pedig egy múltbéli trauma, a málenkij robot még köztünk lévő túlélői és még fellelhető nyomai felé fordult. Ezt a munkáját a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjjal valósította meg.
Harmadszor nyerte el a Pécsi-ösztöndíjat 2019-ben, amelynek a beszámoló kiállítása március elején nyílt a Capa Központban, és most is kint van a falakon, bár egyelőre nem látogatható.
Első alkalommal 2015-ben kaptam meg a Pécsi-ösztöndíjat, majd 2018-ban és végül 2019-ben. Először az Európát is elérő menekültválságról készítettem egy sorozatot, tulajdonképpen a 2013-ban, a szíriai polgárháborúban készített sorozatom folytatásaként. A 2015-ös évem majdnem teljes egészében azzal telt, hogy Törökországtól Leszboszon, Görögországon, Szerbián és Magyarországon át Nyugat-Európáig követtem a menekültek útját. Majd két év kihagyás után 2018-ban kezdtem el foglalkozni azzal a témával, ami végül átnyúlt a 2019-es évre is: a málenkij robotot túlélt idős emberekkel készítettem interjúkat és portrékat róluk, majd pedig ennek folytatásaként egy újabb sorozatban olyan helyszíneket jártam be, amelyek érintettek voltak a málenkij robotba való elhurcoltatásban.
Hol talált ilyen helyeket?
A képek egy része Magyarországon készült, főleg
északkeleten, Szerencs, Rátka, Ond környékén, a másik része pedig az
oroszországi Permben, ahol egy Recskhez hasonló tábor volt. Az évek során
többször is kis híján az enyészeté lett, de végül megmentették, most pedig
magánkézben van, egy történész házaspár tartja fenn.
Hogyan jutott el az interjúalanyokig, illetve a hiteles
helyszínekig?
Már a 2018-as munkámhoz is nagyon sok segítséget kaptam a GULAG és GUPVI Kutatók Nemzetközi Társaságától. Permet azért választottam, mert ez az egyetlen olyan egykori táborhely, amely expedíció nélkül bejárható. De északabbra, illetve keletebbre is léteznek elhagyott táborok, amelyek szinte érintetlenül maradtak a természetben, mert annyira elhagyatott helyen vannak, hogy nem tudták széthordani őket. Jó lenne persze meglátogatni ezeket is, de kiszámoltam, hogy csupán egyetlen ilyen helyszínre való elutazás költsége jóval meghaladta volna az egész éves ösztöndíjat. A felkeresett helyszínekre úgy indultam el, hogy az interjúk bennem éltek, erősen megérintettek, s ez az újabb sorozat ennek a megérintettségnek a vizuális lecsapódása. Annyiban mindenképp elrugaszkodott ez a munkám az eddigi dokumentarista anyagaimtól, hogy sokkal több a metafora benne. Azt akartam megmutatni, hogy amiként ezek a táborok nyomot hagytak az emberiség kollektív tudatában, úgy hagytak sebhelyet fizikailag a természetben is.
Talán a málenkij robotról szóló sorozatában viszi
legközelebb a nézőt az alanyaihoz, hiszen meg is szólaltatja őket.
Ezúttal nemcsak a vizualitás volt a lényeg, hanem tisztelegve ezek előtt az emberek előtt, tőlük való idézeteket is használok a képekhez, amelyeken megmutatom az arcképüket, a környezetüket, a történetben releváns tárgyaikat. Először arra gondoltam, jó volna elvinnem őket azokra a helyszínekre, ahonnan annak idején elhurcolták őket, de mivel 90 év fölötti emberekről van szó, a józan ész azt diktálta, hogy a saját környezetükben beszélgessek velük. Így ők is könnyebben feloldódnak, és a képek is intimebbek lehetnek. A munkamódszer az volt, hogy előbb mindig elkészítettem az interjút, és csak utána fotóztam őket.
Érdekesnek tartom, hogy egy ilyen fiatal ember vonzódik
ehhez a témához, mert a rendszerváltás után rengeteg tény napvilágra került,
beszédtéma lett ezzel kapcsolatban, már-már azt érezhettük, hogy mindent
elmondtak róla.
Az én generációm nem nagyon találkozott ezzel a témával, nem tudtam úgy szembesülni vele, mint a nálam idősebbek. A menyasszonyom nagypapája Recsken volt munkatáborban, és családi beszélgetésekben gyakran előjött ez az emlék. Én pedig szeretem a történelmet, szeretem a személyes történeteket. A nagypapa nem él már, így őt nem tudtam megkérdezni, a menyasszonyom sem találkozott vele. A család pedig nem ismerte annyira részleteiben az életének ezt a szakaszát, hogy a megfogalmazódó kérdéseimre válaszolni tudjon, mivel azok az emberek, akik munkatáborokban voltak, inkább hallgattak a velük történtekről. Többek közt azért, mert megfenyegették őket, hogy könnyen visszakerülhetnek, ha beszélnek.
Ez volt az indíttatásom egyik része. A másik fontos ok pedig, hogy amikor az első interjúalannyal találkoztam, megéreztem azt a bölcsességet és életszeretet, ami csak azokban van meg, akik ilyen megpróbáltatásokat átéltek. A mi generációnk nem találkozott ilyen kihívásokkal, nincsenek tapasztalataink ilyen megrázkódtatásokról. És nem láttam, hogy a fotográfia felfedezte volna őket, hogy valaki készített volna róluk egy sorozatot. Mivel pedig koruknál fogva egyre kevesebben vannak, úgy gondoltam, ezzel meg tudom menteni a történeteiket az enyészettől.
Egy másik fontos terület, az LMBTQ közösség dokumentálása
mintha árnyékban maradna a munkásságában. Nem szokták róla megkérdezni, pedig
ennek a világnak is az egyik legelismertebb fotósa. Hogyan került kapcsolatba
ezzel a témával? Milyen történeteket talál itt?
Az első ilyen projektem egy transzvesztitáról, Zsanettről
készített sorozatom volt 2017-ben. Vele még a 24.hu munkatársaként a Budapest
Pride felvonuláson találkoztam, ahol a résztvevőket fotóztam. Úgy láttam, hogy
ő aktivistaként is elég fontos szerepet játszik a közösség életében. Abban az évben volt a Capa Központban a
Magnum Photosnak egy mesterkurzusa, ahová bekerültem, és egy szabadon
választott témán kellett dolgoznom. Ekkor felhívtam Zsanettet, és megcsináltam
a sorozatot az ő hétköznapjairól, vagyis, hogy miként él Magyarországon ma egy
transzvesztita. A legnagyobb hazai LMBTQ magazinnak, a Humennek is szoktam
fotózni. A lap tulajdonosának felkérésére tavaly augusztusban a Humen
Fesztiválra készítettem egy sorozatot a magyar LMBTQ paletta teljes színteréről
kiválasztott emberekről, számomra kissé szokatlanul: műtermi környezetben. Egy
korai dokumentarista hitvallásomban megfogalmaztam, hogy olyan társadalmi
csoportokkal akarok foglalkozni, akik nem tudják a hangjukat megfelelőképpen
hallatni.
Amivel a névjegyét letette a magyar fotográfiában, az a 2013-ban, Szíriában készült polgárháborús sorozata volt. Az ebben megjelenő emberek személyes történetéről lehet-e tudni valamit? Például arról a félszemű fiúról, aki fegyvert tart a kezében, vagy a kórházba behozott, lábon lőtt férfiról és a többiekről.
Minden képnek megvan a maga története. A félszemű fiúval például egy frontvonalon találkoztam. Ő akkor 15 éves volt. Pár hónappal korábban egy bombatámadásban veszítette el az egyik szemét Aleppó belvárosában. Megszökött a szüleitől, és beállt a felkelők közé.
A lábon lőtt férfit ábrázoló kép készítése előtt az orvosok
megkértek, úgy fényképezzek, hogy ne legyen felismerhető a helyszín, mert egy
hónappal korábban ugyanabban az utcában egy frontkórházat fényképről
beazonosítottak és lebombázták – ezért lett a kép annyira szűk. Több órát
várakoztam a kórház előtt, a fotó pedig alig pár másodperc alatt készült.
Ehhez a kórházhoz kötődik az egyik legmegrázóbb élményem is.
Az egyik fotón egy kislány látható, aki hordágyon fekszik, az orrából cső lóg
ki, a homlokán egy pici matrica és mellette ott az iskolatáskája. Ő az
apukájával tartott haza az iskolából, amikor a mellettük lévő házat
bombatalálat érte, és repesz fúródott a fejébe. Már tudni lehetett, hogy az
orvosok a rendelkezésükre álló eszközökkel nem tudják megmenteni. Édesapjának
az egyetlen lehetősége az volt, hogy fogta a kislányt és elindult a török határ
felé, annak reményében, hogy talán átengedik, s odaát megfelelő kezelést kaphat
a lánya. Nem tudom, mi a történet vége, bár sejtem. Az egyik legnehezebb képem
volt.
Egyébként is nehéz munka volt a szíriai riport, sokkal
nehezebb, mint ahogy előre elképzeltem. Jó, ha egy nap tudtam egy olyan képet
készíteni, ami valóban beszélt a helyzetről, és egyáltalán elkészíthető volt,
mert az emberek már akkor is sokszor féltek a fényképezőgéptől. Itt is előre
kommunikálnom kellett, hogy mit akarok fényképezni.
Példaképeiről kérdezném. Gárdi Balázsról nyilatkozta
egyszer, hogy fontos szerepe volt a fotóssá vásásában. Kikre figyel, kiket
szeret?
Sokan vannak. Gárdi Balázson kívül például Dezső Tamás, Sopronyi Gyula, Bácsi Róbert László és Kovalovszky Dániel. Talán némi szemléletváltást jelez, hogy aktuális kedvencem Alec Soth, a Magnum Photos egyik tagja. Mostanában főleg a Sleeping by the Mississippi című albuma ragadott meg, amelyet úgy készített, hogy végigutazott a Mississippi mentén, és egy nagy, 8x10 inches kamerával fotózta végig az utat, portrékat és tájképeket készítve. Egy picit talán bennem is kezd valami átalakulni és a szemléletem egy másik aspektusba fordulni. Egyre jobban értékelem ma már a nyers képi ábrázolás helyett a kicsit metaforikusabb látásmódot, amihez egy letisztultabb vizuális forma is tartozik. Ezt az irányt látom most magam előtt.
Néhány hete a Futures európai tehetségprogramnak is
támogatottja lett. Ez milyen új utakat, lehetőségeket jelent?
Pont a születésnapomon, április 5-én kaptam a hírt a Capa Központtól, hogy bekerültem az öt magyar fotós közé, akiket kiválasztottak. Ez tulajdonképpen egy bemutatkozási lehetőség nemzetközi platformokon. Ide is a málenkij robotos sorozatot fogom vinni. Vannak előkészületben más munkáim is, köztük egy pályázat, amit nemrég adtam be az NKA-nak. Egy, az eddigieknél természetközelibb sorozatra kérek támogatást. Egy viszonylag érintetlen természeti régióban szeretném az ember és a környezet viszonyát megmutatni. Ez most a legaktuálisabb.
Portréfotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
