Oltáson voltál. Jól vagy?

Igen. Azonkívül, hogy fáj a bal karom, amibe a védőoltást kaptam, más immunizációs hatást nem érzek.

Próbáltál is ma?

Igen, felújítjuk a Magyar Elektrát. Izgalmas elővenni, mert új távlatok nyíltak meg a témával és a szöveggel kapcsolatban.

Ért benned a szerep az elmúlt hónapok alatt?

Biztosan, de nem tudatosan. Amikor előveszek egy anyagot, amellyel korábban sokat foglalkoztam, akkor valahogy mindig új szempontok és gondolatok jönnek.

Ezúttal mik voltak ezek?

Elektra húgát, Krüszothémiszt játszom az előadásban, és most jobban megértettem az ő kiszolgáltatottságát, a helyzet egyszerűségét és megváltoztathatatlanságát, amelybe beleszületett, és amelyből nem tud kilépni. Látja, hogy ez nem jó és nem erkölcsös, de nincs alternatívája.

Hogyan vált tieddé a szerep?

Közel áll hozzám a figura, ezért önmagamban kellett kutakodnom, mégis talán azzal a legnehezebb dolgozni, ami az ember sajátja vagy amivel ő maga is küzd.

Tolnai Hella (Elektra) és Lehőcz Zsuzsa (Krüszothémisz) a Magyar Elektra című előadásban
Fotó: Ilovszky Béla

Neked mi az?

Megmutatni az esendőséget és a sérülékenységet. Lenyúlni azokhoz a rétegekhez, amelyeket az ember ösztönösen próbál elrejteni a barátai és a kollégái elől, hisz nem szeretjük őket láttatni.

Mi segít őket felszínre hozni?

A koncentráció és a lazaság.

Meg kell mutatnom azt, amit a való életben elrejtenék mások elől,

ezért el kell érnem, hogy az adott helyzetben levő szereplő fejével gondolkozzak, ebben segít a koncentráció.

2010-ben végeztél prózai színészként a Kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen. Ezt követően hét évig a szombathelyi Mesebolt Bábszínház társulatának tagja voltál. Azt nyilatkoztad, hogy amikor Szombathelyre kerültél, keveset tudtál a bábszínház mibenlétéről. Miért szerződtél oda? Mi szólt a bábszínház mellett?

Nem volt tudatos döntés. Az alapképzés befejezése után nem akartam mesterképzésre menni. Dolgozni akartam, és hallottam, hogy Szombathelyen színészt keresnek. Elmentem felvételizni, felvettek, és ott maradtam. Csak az első egy-két év után kezdtem felismerni, hogy ezáltal mennyire jó lehetőséget kaptam. Úgy érzem, jól döntöttem, mert olyan volt, mintha továbbtanultam volna. Míg Kolozsváron főleg a lélektani, realista színjátszás alapjait tanultuk meg, addig Szombathelyen teljesen másfajta megközelítéssel találkoztam: a metaforikus színházi formával. Nagyon jó emberekkel és egy remek közösség részeként „folytathattam a tanulmányaimat”, immár egy társulat tagjaként.

A Töviskirályban
Forrás: meseboltbabszinhaz.hu

Miért nem akartál belevágni a mesterszakba?

Úgy éreztem, hogy megkaptam azt, amire szükségem volt, és máshol is körül akartam nézni.

Más társulatok hívtak magukhoz?

Nem. A színészképzést befejező fiatalok akkoriban talán még nehezebben juthattak munkához, mert a gazdasági világválság után Romániában az államilag támogatott színházak nem szerződtethettek új társulati tagot. Esetleg szerepszerződést lehetett kapni, az viszont nem jelent nagy létbiztonságot. Volt, aki kapott, és örült neki, de én nem kaptam. Kíváncsi voltam, hogy mi lesz a sorsom ebben a szakmában.

Azt mondtad, eltelt egy-két év, mire rájöttél, mekkora lehetőséget kaptál. De hogyan élted meg az azt megelőző időszakot?

Az újdonság erejével hatott rám. Folyamatos munkával és tanulással telt az a két év, majd a következő néhány is. A magyarországi bábszínházakra jellemző – a szombathelyire pedig különösen –, hogy kevés színész nagyon sok előadást játszik. De ha az ember fiatal, és tanulni vágyóan kerül egy társulathoz, akkor ez nagyon jó dolog. Egy évadban átlagosan hét, nyolc vagy kilenc bemutatónk volt, és naponta nagyjából három előadást játszottunk reggel kilenctől délután fél négyig. Öttől este tízig pedig új előadást próbáltunk. Nem volt sok időm azon gondolkodni, hogy mi történik velem. Belefeledkeztem abba, amit kaptam.

Három-négy év után sem gondolkoztál el azon, hogy elszerződj prózai színésznek?

Más fiatal kollégákkal együtt kerültem a társulathoz, és izgalmas színházi műhely kezdett el kialakulni. Az igazgató fontosnak tartotta, hogy igazi társulat jöjjön létre. Jó volt együtt dolgozni, majd amikor kialakult a profilunk, vendégként neves alkotók is csatlakoztak hozzánk. Három év elteltével jöttek a szakmai sikerek, ami tovább motiválta a közös munkát. Ha másképpen alakul, lehet, hogy elgondolkodom a váltáson, de így eszembe se jutott, hisz onnantól még jobb, izgalmasabb és érdekesebb alkotásokat hoztunk létre.

„A bábokkal olyan állapotokat és érzéseket is meg lehet fogalmazni, amelyek a színészi test és lélek kifejezőerejét megsokszorozhatják egy színpadi műben”, nyilatkoztad.

A színészi test kifejezőerejének van egy korlátja, amelyet a metaforikus kifejezésmóddal tovább lehet fokozni, ez a bábszínház sajátja. Ezt akkor értettem meg, amikor az egyik előadásban óriási maszk volt egy síró anya arca, a felfokozott érzelmi reakcióját pedig a szeméből kihúzható kék szalagok jelenítették meg. Ez a forma rám erősebb hatással volt, mintha a megrendült színészt láttam volna a színpadon.

Előadás alatt a bábszínész kezében összpontosul a játék?

Attól függ, hogy hol van a figura, de általában igen. A bábelőadás egy bizonyos pontig ugyanúgy működik, mint a realista színjáték, a színésznek ugyanis meg kell teremtenie a figura érzéseit. A kifejezés módja viszont más, mivel az energiát nem az egész testén engedi keresztül, hanem a kezében összpontosul, ha olyan bábról van szó, amelyet kézzel mozgatnak.

Sütő András: Csillagvitéz
Forrás: Mesebolt Bábszínház

Előadáskor eszközként tekintesz a bábra vagy a részeddé válik?

Inkább én vagyok az ő része, és az a jó találkozás, amikor a báb elkezd „önállóan mozogni”. Persze én mozgatom, az energiáim által mégis életre kel. Sokszor előfordult már velem, hogy számomra is meglepő mozdulatokat vagy gesztusokat tett, amik egyáltalán nem előre átgondolt cselekvés eredményei voltak.

Kérlek, mondj egy példát!

Évek óta játsszuk a marionettcirkuszi előadásunkat, de még most is van úgy, hogy a zsinórok előadás közben összegabalyodnak. Ezekben a váratlan helyzetekben kiderül, hogy

a figuráknak van élete a megírt jeleneten kívül is, tudnak a színpadi jelenben létezni és a valós helyzetre reagálni.

Ezek mindig izgalmas pillanatok.

Hét év Szombathely után egy évig szabadúszó voltál, majd a férjeddel, Takács Dániellel ösztöndíjasokként egy évet Közép-Jáván, a Surakartai Művészeti Egyetemen töltöttetek.

A megérkezés után az első néhány estét az egyetem kollégiumában töltöttük, nagyjából tizenöten voltunk vendégdiákok. Az első nagy meglepetés a fürdőszoba volt, mert nem tudtuk eldönteni, hogyan kell használni. A nagyméretű, lecsempézett helyiség közepén medence volt tisztának tűnő vízzel és a szélén egy műanyag edénnyel.

Na és hogyan oldottátok meg a fürdést?

Mindenki másképpen, hisz még nem ismertük egymást annyira, hogy ezt meg tudtuk volna beszélni. Volt, aki nem a medencében lévő vizet használta, hanem a csapból engedett a műanyag edénybe, és azzal tisztálkodott. Volt, aki beleállt a kádas mosdókagylóba, és úgy. Legalábbis szerintem, mert amikor bementem, a víz már szappanos volt. De végül megtanultuk, hogyan működik a dolog. Kiderült, hogy a helyiek teleengedik a medencét tiszta vízzel, beszappanozzák magukat a fürdőszoba közepén, majd az edénnyel merik magukra a vizet a medencéből, úgy mossák le magukról a szappant.

Újhelyi Kinga, Varga Klári, Lehőcz Zsuzsa és Horváth Julianna Dolores Lorca Yerma című drámájának próbáján a Csokonai Színházban, 2019. október 3-án. Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

Mi jelentette a legnagyobb kihívást számotokra az ottani tanulmányok során?

A tanulás első szakasza tele volt kihívásokkal. Az ottani oktatás a népi kultúra egyetemi szintre emeléséről szól. És úgy zajlik, mint a népi közösségekben: folyamatos ismétléssel. A tanár megmutatja, a diák nézi és utánozza. Ha szükséges, a tanár bármennyiszer újra megmutatja, mi a teendő, de semmit sem magyaráz meg, és nem hívja fel a diák figyelmét, hogy mit csinált rosszul. Ez a módszer minden téren megfigyelhető. Teljesen ellentétes az európai oktatással: ott a tanár figyeli a diákot, majd megmondja neki, mi a hiba.

Azt vártad volna, hogy európai módon tanítsanak?

Nem, inkább csak ez volt az egyetlen tapasztalatom az oktatás mikéntjével kapcsolatban. Ott viszont más a természetes. A bábszakos hallgatók Jáván már beleszületnek a műfajba, mivel a népi kultúra része, hogy a két-, három- vagy négyéves gyermek már az apja ölében megtanulja a mozgatást. Mire 18 éves korában felveszik az egyetemre, szinte mindent tud.

Eszerint a jávai évfolyamtársaitoktól is tudtatok tanulni?

Abszolút! A bábos hallgatók az egyetemi évek alatt főként gondolkodásmódot tanulnak, illetve azt, hogy az előadásaikat hogyan építsék fel és hogyan improvizáljanak. Ott egyetlen bábos játssza végig az egész előadást. Mozgatás terén ők már profinak számítottak, esélyünk sem volt, hogy az órákon lépést tartsunk velük. De aztán nagy szerencsénk volt, mert találkoztunk egy tanárral, aki a nyugati, európai szemlélet alapján tanította a külföldi diákokat. Az egész egyetemen ő volt az egyetlen, aki valahogy ösztönösen ezt a módszert részesítette előnyben.

A nyelv is nehézséget jelentett, mert Jávának azon a részén alig beszélnek angolul. Ott az indonéz nyelv számít a „helyi angolnak”, mert amúgy minden szigeten más nyelven beszélnek. Mivel mi sem jávaiul, sem indonézül nem beszéltünk, pár hónapig eltartott, amíg valamit megértettünk. Azáltal viszont, hogy a nyelvüket elkezdtük tanulni, elértük, hogy befogadjanak, és elismerjék az érdeklődésünket.

Takács Dániel és Lehőcz Zsuzsa
Fotó forrása: Csokonai Színház

Mennyire voltak befogadók?

Kedves és mosolygós nép, viszont azt tapasztaltam, hogy csak akkor kezdett el megváltozni a viszonyunk, amikor elkezdtünk merni még ha hibásan is kifejezni magunkat az ő nyelvükön. Addig sem utasítottak el, de nem is nagyon fogadtak be, hiszen mégiscsak mi voltunk a „fura fehér emberek”, akik náluk kicsit idősebbek is, mármint az osztálytársainknál. Amikor egy kicsit már tudtunk velük beszélgetni, arra lettünk figyelmesek, hogy elkezdtek hívni a saját próbáikra. Ők nagyon sokat gyakorolnak együtt az órákon kívül is. A próbáikon való részvétel révén kezdtünk a közösség részévé válni. Ez egyrészt nagyon jó érzés volt, másrészt elképesztően megkönnyítette a tanulásunkat. Nagyon sokat lestünk el tőlük.

Milyen lenyomatot hagyott benned szakmailag és gondolkodásmódban a Jáván töltött egy év?

Szakmailag pontosan erre vágytunk. Arra, hogy újra intenzív tanulási folyamat jöjjön el az életünkben. Olyan, mint az egyetemen és Szombathelyen. Minden szempontból nagyon sokat adott ez az egyéves, elmélyült tanulás. Az ottani árnyjáték alapjainak az elsajátítása jelentősen fejlesztette a koncentrációmat, a tánc a testtudatomat és az erőnlétemet, a kitartásomat és a mozgáskultúrámat. Nem volt könnyű dolgunk, hisz a helyi táncművészeti egyetem elsőéveseivel kellett lépést tartanunk.

Lelki téren is sok hozadéka volt az ottlétünknek, és ha nem is mindig tudom alkalmazni a náluk tanultakat a mindennapi életben, a törekvés mindig bennem van erre. Van egy mondásuk, ami körülbelül azt jelenti, hogy „van idő, nyugi, nem sietünk sehová”. Az ottani embereknek tényleg mindenre van idejük, és talán ettől nyugodtabbak és boldogabbak; teljesen más az időkezelésük, mint ami itt, Magyarországon megszokott. Míg számunkra pár perc késés udvariatlanságnak számít, addig ott pár óra is belefér. Ha délután ötre beszélünk meg találkozót, számukra nem meglepő, ha valaki csak nyolcra érkezik meg.

Ez tényleg furcsa.

Igen, de ott ez a természetes, és azt láttam, hogy nyugalmat hoz a mindennapi életbe. Nekik nem jelent gondot, ha valami megváltozik. Itthon magamon és a környezetemen is látom, hogy ha valami hirtelen közbejön, az feszültségforrást jelent. „Hú, most mi lesz, hogy lesz?” Ott viszont az emberek nem lesznek idegesek ilyen helyzetben, és azt mondják: „Minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Ha valami nem valósul meg ma, akkor majd holnap megoldom.” Pedig ott olyan körülmények között élnek a legtöbben, amit mi nyomorúságosnak neveznénk, ők mégsem élik meg rosszul a helyzetüket, mivel az élethez szükséges alapvető feltételek adottak számukra, és ez kielégíti őket. Nem vágynak többre vagy jobbra, hanem sokkal kevesebb és kisebb dolgoktól is boldogok tudnak lenni. Nem fontos számukra az egységnyi idő alatt elvégzett lehető legnagyobb mennyiségű munka. Európában nehéz ezt a szemléletet magunkévá tenni, de szerencsére már többször előfordult, hogy amikor valami miatt elkezdtem volna izgulni, akkor eszembe jutott, hogy máshol ezt jobban viselik az emberek. De azt persze nem állítom, hogy egy ott töltött év elég ahhoz, hogy az elmúlt harminc évet teljesen felülírja.

Visszamennél?

Mindenképpen. Hiányzik az a közeg, és tanulnék még ott. Tavaly nyáron visszamentünk volna néhány hónapra, de a világjárvány miatt le kellett fújni az utat. Arra azonban rájöttünk, hogy nem tudnánk ott élni, mert minden annyira más, és a családunktól meg a barátainktól sem szeretnénk elszakadni.

A jávai hozadékot, inspirációt felhasználva terveztek előadást?

Igen. Egy évvel ezelőtt elkezdtünk kísérletezni, és nemrégiben újra elővettük az ötletet. A produkciónk érdekes ötvözete lesz a történetmesélésnek, az árnyjátéknak és a táncnak. Ottani figurákkal fogunk dolgozni, amelyek teljesen más esztétikájúak, mint az itteniek. Igyekszünk az európai nézők számára befogadhatóvá tenni az előadást.

Mi lesz a témája?

Egy ottani népmesét választottunk, amely általános emberi kérdést feszeget: azt, hogy a főhős hogyan tanulja meg uralni az érzéseit és a gondolatait.

Nyitókép: Jathilan tánc Jáván.