A doborjáni születésű csodagyerek már 9 éves korában hangversenyt adott. Magánúton tanult, mert a párizsi konzervatóriumba nem vették fel, mivel külföldi volt. Hangversenykörútjait (Anglia, Franciaország, Svájc) mindenütt siker kísérte. 1835-1839 között bejárta Svájcot és Olaszországot: a festői táj hatását Zarándokévek című zongoradarab-sorozatában örökítette meg. Ezután Oroszországban is vendégszerepelt. Az 1840-es években a weimari udvari színház karmestere lett. Zeneszerzői stílusa lehiggadt, kevesebb gondot fordított a külső csillogásra és megteremtette az egyetlen témából kibontakozó szimfonikus költemény műfaját. Mint pedagógus, a világ minden részéből érkező tanítványait a zongorajáték újfajta technikájával ismertette meg. Élete utolsó évtizedeit Weimar, Róma és Budapest között megosztva töltötte. 1865-ben Pesten a Nemzeti Zenede negyedszázados jubileumára írta a Szent Erzsébet legendáját, majd 1867-ben mutatták be koronázási miséjét. 1873-ban Budapesten, 50 éves művészi jubileumán adták elő először Krisztus-oratóriumát. 1875-ben kinevezték a Budapesti Zeneakadémia elnökévé. Késői művei megrázó és Bartókot megjövendölő módon reprezentálták magányát, tépelődő keserűségét és a szikár, érdes harmóniavilágot: a XX. század hírhozóját. "Zongorám számomra az, ami a tengerésznek a fregattja, ami az arabnak a paripája - még több talán, mert a zongorám ez ideig én voltam, az én szavam, az én életem, bizalmas letéteményese mindannak, ami ifjúságom legégőbb napjaiban háborgott agyamban, benne élt minden vágyam, minden álmom, minden örömem és minden bánatom." - írta a zenéről a Gazetta Musicale hasábjain 1838 februárjában. Jelentős művei még: Faust-szimfónia, Prométheusz, Dante-szimfónia, Rákóczi-induló, Haláltánc, Magyar rapszódiák, Requiem. 1886. július 31-én halt meg Bayreuth-ban.
