Kisvárdán születtél, Munkácson cseperedtél. Hogyan telt a gyerekkorod?
Ideális gyerekkorként emlékszem vissza rá: mintha egy csodavilág lett volna. Ezt a szilárd családi kötelék alapozhatta meg, és természetesen a szüleim. Két emlék él bennem nagyon intenzíven. Az egyik, hogy rendszeresen kirándultunk, főképp erdőkbe-hegyekbe. Ezek legtöbbször reggeltől majdnem estig tartó gombaszedési, barangolási akciók voltak, amelyekre eleinte, amikor apának még nem volt autója, leginkább vonattal utaztunk. Úgy emlékszem, sosem ültünk egy helyben, hanem élményeket szereztünk, s azokon keresztül a szüleim, talán öntudatlanul is, a természet szeretetére, tiszteletére neveltek.
A másik fontos mozzanat: az ünnepek. A Kárpátaljára jellemző vallásosság az én családomban is jelen volt-van, így minden ünnep különös jelentőségű volt. Számított, hogy melyik bibliai esemény az apropója. Sosem ugrottunk fejest egyikbe sem: vártuk őket, szívvel-lélekkel készültünk rájuk. Én például egész évben a karácsonyt vártam. Intenzíven élnek bennem a családi együttlétek, a húsvéti tojásfestések, a szenteste varázsos hangulata, a közös éneklések, majd az éjféli misét belengő tömjénszag, az izgalommal teli elalvás. Olyankor az egész nagycsalád együtt ünnepelt. Sokszor visszautaznék időben azokhoz a napokhoz.
Már nyolcévesen meséket és regényeket írtál. Mi foglalkoztatott azokban az időkben? Miről szóltak ezek történeteid?
Regényeket 11-12 évesen kezdtem írni. Álmodozó fiatal voltam, aki leginkább a képzeletében élt. Ahogy abban az életkorban talán sokunkat, főképp a szerelem és a kedvenc rockzenészeim érdekeltek. Így a regényeket is ezek jellemezték: mézes-mázos történetek voltak, amelyekben például az akkori kedvenc zenekarom, a Guns N’ Roses tagjairól mintázott karakterek jelentek meg. Akkoriban kedvenc gitárosomnak, Bucketheadnek is megírtam a fiktív történetét regény formájában. Sok írás született hasonló jellemzőkkel, de azokból már csak halvány epizódok élnek bennem. Minőségileg felejthető írásokról van szó, jó helyük van a fiók mélyén.
Tizenkilenc évesen kezdtél publikálni. Milyen impulzusok értek, amik a lírikusi pályára tereltek?
Az irodalom szeretete mindig jellemző volt rám, ezt részben az iskolai tanáromnak, valamint a szüleimnek köszönhetem. Pontosan nem emlékszem, hogy mikor írtam az első versem. Kamaszkoromban történhetett, talán valamivel a regényírós korszak után, annak lecsengésekor. Hozzátenném, a verseimet soha senkinek nem mutattam meg, ahogy akkor semmi mást sem. Teljesen természetesen jött a versírás is, nem tudom, pontosan mi lehetett az indíttatásom.
Mérföldkő volt, amikor édesanyám biztatására 2015-ben pályáztam egy beregszászi tehetségkutató versenyre, és első helyezést értem el a verseimmel. Pedig elsősorban novellákat küldtem, a verseket csupán mellékesen. Meglepett, amikor kiderült, hogy a versek értek el eredményt. Ekkor már másod- vagy harmadéves egyetemista voltam, de még mindig nem voltak nagyobb terveim az írással. A helyezés maga után vonta a kárpátaljai Együttben való publikálást. Ekkor Vári Fábián László Kossuth-díjas költő felkeresett, és biztatott, hogy pályázzam az Előretolt Helyőrség 2016-ban induló íróakadémiájára. Rövidesen az lett számomra a második nagy mérföldkő.
A debreceni bölcsészkaron szereztél diplomát, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen folytattad a tanulmányaidat. Tudod-e hasznosítani a megszerzett tudást versírás közben?
Valószínűleg igen, hisz a filozófiai és esztétikai tanulmányok leginkább gondolkodni meg kételkedni tanítottak meg. Az első kötetem mottójául Plótinosztól választottam idézetet, akivel a mesterszakos diplomamunkámban foglalkoztam. Az iránta való érdeklődésem szerintem például felfedezhető az akkori verseimen. Ezek központi témája az énkeresés volt, amely időnként a múlt- és a jelenbéli én közötti párbeszédben nyilvánult meg.
Különösen nagy hatással volt rám Plótinosz azon gondolata, hogy amikor megszülettünk, az énünk megkettőződött: a születéssel bepiszkolódtunk, ám mindannyiunknak van egy tiszta, sértetlen része is, amely passzív: bizonyos értelemben „nem tevékenykedik”. Életünk során az a feladatunk, hogy letisztítsuk magunkról a felesleget, ami az „aláhullás” során ránk rakódott. Ezt az önismereti munkát különösen szépen, önmagunkon végzett szobrásztevékenységként írja le. Ennek révén nyílik lehetőségünk megtalálni a valódi énünket, ami az Istennel való találkozást is magában hordozza.
Fehér, mint a hó című versedben, akárcsak a 8350.7001 címűben, a dédnagyanyádnak állítasz emléket. Költőként miért fontos számodra a családi emlékezet működtetése?
A Fehér, mint a hóhoz hozzáfűzném, hogy az Irodalmi Jelen felkérésére, a 2020-as Trianon-lapszámba készült. Amikor Trianonra gondolok, elsősorban az jut eszembe, milyen ijesztő lehetett átélniük az akkori embereknek. Félve nyúltam a témához. Kihívás volt, mert nagyon terheltnek érzem. Úgy mégis meg tudtam közelíteni, hogy a szétszabdalt ország állapotát a dédanyám alakján keresztül ragadtam meg.
Egyébként azt hiszem, ez az első alkalom, amikor felbukkant a versemben. Később már tudatosan dolgoztam vele, ez a 8350.7001-re is érvényes. Az az első vers, amit a nagymamám halála után írtam, és a cím visszafelé olvasva a távozásának időpontját jelzi. Ez a történet tulajdonképpen a gyászfeldolgozáshoz köthet, amit az íráson keresztül is működtettem. Közelebb került hozzám a halál, és fontosabbá vált az emlékezés, mint azelőtt. A családi múlt is sokkal jobban foglalkoztat azóta. Előfordul, hogy a dédnagymama személyét használom fel, amikor valamiképpen a nagymamámat szeretném megjeleníteni – úgy könnyebb, mert egyik dédmamámat sem ismertem.
A Mese a bogarakról és a madárról című költeményedet sötét tónusú, baljós sejtelmekből építetted fel. Ennyire reménytelennek látod a mai világhelyzetet?
Az említett vers az után készült, hogy a munkácsi várról nemrégiben hirtelen eltávolították a turulemlékművet. Azelőtt sosem írtam ilyen témában, semmilyen politikai döntés kapcsán. Ennek nem a közöny az oka: szimplán nem akartam őket beengedni ilyen szinten a világomba. Elégnek éreztem azt is, ha egy pohár bor mellett megbeszéljük őket a barátaimmal. Ez az esemény viszont átlépte az ingerküszöbömet.
Munkácsi házunk egyik ablaka a várra néz, és a várnak a madár is része volt. Igazságtalannak érzem, mert kisebbségiként mindig tisztelettel fordultam az ország kultúrájához, tárgyi értékeihez, amelybe beleszülettem. Szíven ütött, hogy épp az otthonom városvezetése döntött így, és elkeserít, hogy a politika így beférkőzik az életünkbe. Miután Marcsák Gergely és Lőrincz P. Gabriella verseit közölték, én is felbátorodtam. A kérdésedre visszatérve: őszintén szólva nem vagyok jó véleménnyel a jelenről, de a látszat ellenére fontos számomra a remény.
Alkotóként foglalkoztat a gyerekkorod színterén dúló pusztító háború?
Foglalkoztat, de nehéz közelíteni a témához. Egyelőre nincs tervben, hogy versek szintjén külön ciklust szánjak a háborúnak. Nem lakom ott, nem érezném hitelesnek. A családom viszont továbbra is Munkácson él, így erősen hatnak rám a történtek. Egy szociográfiai tanulmány kapcsán nyáron szerencsém volt több menekültcsaláddal is találkozni, ami erősen hatott rám. Előfordulhat, hogy amit ott hallottam-láttam, valamiképpen meg fogom jeleníteni. Egyelőre mégis inkább bénultságot érzek. Az utóbbi időben nehezen írok lírát. Mostanában sok év után visszatértem a prózához. Tervben van, hogy a novellák világába beépítem egy szomszédos országban dúló háború állandóságát is.
2020-ban látott napvilágot az Amire csak a fák emlékeznek című első köteted. Mire utaltál ezzel a különös címmel?
Szeretem nyitva hagyni ezt a kérdést, hogy az olvasó dönthesse el, számára mit jelent, ám a válaszadástól sem menekülnék el. Számomra leginkább a titkot jelenti. Rejtélyesnek látom a világot. Az ember folyamatosan fedezi fel a környezetét és önmagát, de ez sosem lesz befejezett tevékenység. Mindig keresni fogunk, és a kérdések újabb kérdéseket fognak szülni. Szerencsére ijesztő tapasztalatok mellett rengeteg csodával is szembesülhetünk útközben.
Szép és megható grafikákat is láthatunk tőled a legnagyobb közösségi oldalon. A kétféle művészeti ág közül melyik számodra a fontosabb?
Sokáig a festés és a rajzolás volt az, mára egyértelműen az írás. Egyik nélkül sem tudnék élni, de míg az előbbit hetekre-hónapokra hanyagolni tudom, az utóbbi szerves része az életemnek. Hosszú távon nem bírom írás nélkül: nyugtalan, levert, bizonyos értelemben kísértet vagyok olyankor. Viszont ha valami miatt nem jön össze, amin dolgozom, akkor általában egyből a ceruzához nyúlok, és egy jó zene, olykor film mellett kikapcsolom az agyam.
Örülök, hogy a képeim is örömet tudnak szerezni másoknak. 2021-ben Átváltozás címmel festménykiállításom volt a nagyszőlősi Révész Imre Galériában. Tóth Márta galériatulajdonos 2019-ben vetette fel az ötletét, és ez sok motivációt adott akkoriban. A kiállított harminc kép nagy része az ő felkérése után készült el. Jelenleg idős emberek portréin dolgozom, amikhez sok inspirációt adnak Szöllősi Mátyás kortárs magyar költő, fotográfus fényképei.
Hogyan tapasztalod: az irodalmi életben a be- és elfogadás szempontjából számít-e, hogy a szerző férfi vagy nő?
Szeretném azt hinni, hogy kizárólag a minőség dönt, de az irodalomban nagyon fontos a jelenlét is. Egy nő esetében ezen a téren lehetnek problémák, például ha családot alapít. Íróként-költőként akarva-akaratlanul mellőzötté válhat, hisz egy kisgyerek mellett nehezebb megteremtenie a körülményeket az íráshoz, akárcsak fellépésekre eljárnia. Tudom, sokat számít, hogy van-e segítség, de ettől függetlenül testben-lélekben egyaránt maximálisan jelen kell lennie anyaként, főleg az első években.
Szerencsére sok pozitív példát is látunk, és ez reménykeltő. Ahogy az is, hogy most már modernizálódott a családmodell, és egyre inkább elmosódnak a női és a férfi feladatkörök közötti határvonalak. A felszín alatt azonban, azt hiszem, még belénk van kódolva az a hagyomány, hogy a nő feladata a háztartás vezetése. Legalábbis én Kárpátalján ebben a légkörben nőttem fel, ezt láttam otthon és más családoknál is, és ezt látom a mai napig. Több téren jól helytállni pedig nehéz.
Természetesen minden attól függ, mi hogyan alakítjuk az életünket, és milyen szabályokat fektetünk le. Alapvetően pozitívak a gondolataim ezzel a témával kapcsolatban. Gyakran támad nosztalgiám olyan korok iránt, amelyekben nem éltem; legtöbbször a 20. század elejére, Kosztolányiék köreibe vágyom vissza. Az már sokkal ritkábban jut eszembe, hogy ha nőként születek oda, valószínűleg nem ülhettem volna velük kocsmaasztalnál, éjszakába nyúlóan, mint ahogy ma csinálnánk.
A Szerda reggel nincs időm kávét főzni című poémádban ezt írod: „és mondogatom, normális vagyok”. Akadnak olykor kételyeid ebben a vonatkozásban?
Erről az egyik filozófiaórám jut eszembe, amiről sokszor úgy jöttünk ki a csoporttársaimmal, mint akik le vannak forrázva. Általában volt ott valamilyen ráébredésélményünk. Egyszer például azt mondta a tanár, hogy ha ő most felállna az asztalra, és indiánhangokat kiadva táncolni kezdene rajta, akkor azt hinnénk, megőrült. Viszont ha egyre több ember csatlakozna hozzá, és egyre többen táncolnának az asztalon, akkor fordulna a helyzet: mi, akik lent ülünk, kezdenénk magunkat furcsán érezni, és megkérdőjelezni, jól tesszük-e. Az válna normálissá, ami az asztalon zajlik. Amikor kételyem akadnak ennek kapcsán, mindig ezt a történetet idézem fel, és attól megnyugszom.
Pejin Lea kötetéről írott recenziódban fontosnak tartod megemlíteni, hogy a szerző kimondja helyettünk, amit mi nem mindig merünk. Akad olyan téma vagy érzés, amiről nem tudsz vagy nem mersz versben megszólalni?
Amiről van mondandóm, arról általában írni szoktam. Szerencsére széles az eszköztár, ha a nyelvvel dolgozunk. Ha nem akarok túl konkrét lenni, vagy ha úgy érzem, túl nagy szeletet mutatnék meg magamból egy versben, s ezzel lemezteleníteném magam, akkor más szavakkal fogalmazom meg, amit mondani akarok, másképpen használom a képzeletem. Viszont van olyan, amiről nehéz írnom. Például a boldogságról. Annak ellenére, hogy csodálattal fordulok a környezetem felé.
Egyike vagy annak a 12 szerzőnek, akiket a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatósága 2022-ben támogat. Min dolgozol mostanság?
Jelenleg egy verseskönyvön és egy novellafüzéren, a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként. Az előbbi szerkezete már alakulni látszik: a fent említett gyászversek, valamint egy olyan fejezet is helyet fognak benne kapni , amiben képzőművészeti alkotások mellé írok verseket. A novellák középpontjában egy kamaszkora elején járó fiú áll. A szürreális hangvételű történetekben önéletrajzi motívumokat is felhasználok.
Fotók: PKÜ/Onda Péter
