fbpx

„Hit kell” – beszélgetés Lőrincz P. Gabriellával

„A képlet az Isten. Mindenre válasz, mindenre megoldás, azokra a dolgokra, amikre emberi megoldások nincsenek” – mondja a Kárpátalján született, Térey-ösztöndíjas szerző. Legújabb kötetei 2021-ben jelentek meg Könnytelen madonnák és Reflexiók címmel.

Matematika című versed így zárod le: „sosem értettem az egyenleteket”. Ha azt mondom, hogy ez az interjú első mondata, hogyan folytatnád?

Úgy folytatnám, hogy eltévedek. Eltévedek az emberi kapcsolatokban, az elvárásokban, egy csomó mindenben. Meg úgy, hogy „de van egy képlet”, és persze az megold mindent, azt is, amit nem értek.

Az a képlet, amit megpróbálunk megfejteni népdalban, versben? Vagy az a képlet, amit nem bolygatunk, nem feszegetünk, nem keresünk, hanem elfogadunk titokként, és elkönyvelünk ismeretlen megnyugvásként?

Igen, vagyis a képlet az Isten. Mindenre válasz, mindenre megoldás, azokra a dolgokra, amikre emberi megoldások nincsenek.

Írásaidban ezeket a határokat feszegeted? Megdöbbentő női, emberi sorsok. Életek, amelyek egy folyamatos küzdelemben zajlanak. Egy-egy olyan megállíthatatlan, fék nélküli buszon, amelyeken utazva időnként feltevődhet a kérdés: Hol van Isten? Miért nézi ezt végig? Mikor lesz ennek vége? Az utasok „könnytelen madonnákká” válnak a folyamatos „átszállás előtti”, de soha át nem szálló állapotban.

Nem tudom, hogy feszegetek-e határokat. Vannak, akik szerint igen. Ezek sorsok, ott vannak, csak messze, valahol a széleken, azon a tájon, amerre nem tévedünk. Ha abból indulok el, hogy „kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1.1), akkor mindenre megkapjuk a választ. Ha csak a felét látjuk ennek a résznek, akkor marad a kérdőjel, marad a miért, ha megnézzük a teljes verset, akkor megkapjuk a pontot, és minden miért eltűnik. A véges próbálja felfogni a Végtelent, ez természetéből fakadóan lehetetlen, ehhez hit kell. Átszállás előtt, vagyis úton, de Isten út, igazság, élet. Amikor ez nyilvánvalóvá válik, akkor minden egyszerűbb, persze nem könnyebb. A madonnák beengednek maguk közé, nem kérdeznek és nem is szólnak senkihez, ha nem muszáj, teszik a dolgukat, jól-rosszul, csak teszik. Döntenek, és a következményekkel élnek tovább, kihozzák az adott helyzetből, amit tudnak. Nem többet és nem kevesebbet.

Mondhatjuk azt, hogy bár a madonnák nem szólnak, akár azért, mert nem akarnak, akár azért, mert nem tudnak, írásaiddal megafon szerepet töltesz be?

Nem szólnak, csak akkor, ha kérdezik őket. De legtöbbször épp nem őket kérdezik. Csak ránézésre ítélnek. Inkább reflektor.

Valós sorsokból indulsz ki? Hogyan lehet egyensúlyozni a valóság és a fikció között, hogy Isten mégse tűnjön el a sorok mögül?

Nem indulok ki valós sorsból. Sok látott dolgot fonok történetté, amik inkább kitalált történetek, emberek, csak igazságszálakkal egybeszőve. Isten nem tud eltűnni, csak el tudjuk takarni, ha akarjuk, de attól még jelen van. Ha a pohárban víz van, abból csak vizet tudunk tölteni, másra nem vagyunk képesek, ez egy nagyon egyszerű dolog. Próbálok és igyekszem emberközeli maradni. Egyesek szerint ez nem jó, mások szerint igen. Én azt gondolom, hogy a madonnák megtalálják a maguk olvasóit. Nem művészkedés, ahhoz nem értek, nem is szeretem, és unalmasnak találom. Ez egy kicsit nyersebb, valóságosabb történet.

Hogyan lehet egyensúlyozni a mások által megélt történések és a saját emlékeid között?

Nem szabok határokat. Soha nem saját történet, soha nem egyvalakié, soha nem teljesen kitalált, de ezen belül nincsenek gátak. Megengedem a szövegnek, hogy gömbölyödjön, menjen, oldja meg magát, mutatkozzon be a szereplő, lássam, hogy milyen, kívül és belül, aztán ha készen van, akkor lehet felpakolni rá a sminket, a ruhát, köré tenni a bútorokat, mert csupasz és nincs semmije, csak története.

Milyen nagy témákat emelnél ki, melyek folyamatosan visszatérnek mindennapjaidból írásaidba?

Emlékeket nem, de vezérfonalakat igen. Isten, család, nemzet, szerelem, halál, élet. Azt hiszem, mindig mindenki az életről és a halálról ír, mert nincs más. Leginkább az életről, mert a halálról csak elképzelésünk van, meg olvasott, látott tudásunk, úgyhogy az is megeshet, hogy csak egy téma van: az élet.

Mennyire egyezik ez azzal, amit recenziókban, kritikákban, interjúkban általában hangsúlyoznak az írásaid kapcsán?

Az a szép a recenziókban és a kritikákban, hogy láthatom a mások olvasatát. Nem tudom, mások miként vannak ezzel, de én, amikor írok, nem azon jár az eszem, hogy erről mit fognak majd gondolni vagy írni. Nem találkoztam olyan írással a madonnákról, amivel ne tudnék egyetérteni, olyannal viszont igen, ami mélyen belemegy a lélektanba, megfejt, szétszed és újra összerak egy szöveget. Amikor megjelenik a kötet, akkor viszont már kíváncsi vagyok a véleményekre, nemcsak az írottakra, hanem azokra is, amit az olvasóimtól kapok. Abból tudok tanulni, tudom, hogy mire van szükség, tudom, hogy jó-e az irány vagy valami egészen más kell. Az talán a legfontosabb. Volt, aki ráerősített arra, hogy feminista kötetként mutassa be a könyvet, olyan is, aki épp az ellenkezőjét gondolta, de a középút keresése ilyen. És persze ez azzal jár, hogy sokaknak sosem fog tetszeni, másoknak meg nagyon, de ez már nem tartozik rám. Attól a perctől kezdve, hogy kikerül valami a kezemből, már nem tehetek semmit.

Benne vagy a 2022-es KMI 12-ben. Hogyan segítik, befolyásolják a rendszeres közönségtalálkozók, a gyakori visszacsatolások az írásaid? Hol találkozhatunk veled legközelebb?

A KMI 12 gyakorlatilag levett a vállamról egy munkát, ami ugyan nem teher, de időt igényel, mégpedig azt, hogy igyekeznek minél több helyen szerepeltetni. Nem kell magamnak szerveznem a fellépések egy részét, támogatják a jelenlétemet, és egy nagyon jó csapattal dolgozhatok együtt. De a fellépéseken túl, a programnak köszönhetően az Eleven Költők Társasága megzenésítette egy versemet, amit a közönség nagyon szeret, elkészült egy antológia az idei szerzők műveiből, és rengeteg élménnyel gazdagodtam a programban való részvételem miatt. Nemcsak a rendezvények, de a nagy nevetések, a jó beszélgetések egyaránt fontosak egy ilyen csapatban.

A közönség számomra az írások igazsága. Tőlük tudom, hogy amit írok, az valóban kell. Nem akarok súlytalan szövegeket, azt sem akarom, hogy a kötetem a polcokon porfogó legyen. Legközelebb a Versek szódával vendége leszek Budapesten november 29-én, de rádióban, televízióban felbukkanok a nyomtatott és online lapok mellett, időnként.

2021-ben két könyved is napvilágot látott a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. gondozásában. Egyik a már fent említett Könnytelen madonnák című, novellákat és verseket tartalmazó, a másik a Reflexiók című könyv, amelyben esszéket és tárcákat olvashatunk. Mondhatjuk, hogy az ezekben szereplő írások a mostani időszakkal ellentétben egy befelé figyelős, meditatív időszakban íródtak, személyes találkozók nélkül. Okoz ez bármiféle különbséget az alkotás folyamatában?

A két kötet párhuzamosan íródott, a Térey-ösztöndíjas időszakom első évében, emellett még egy kézirat készen lett, ezektől teljesen eltérő formában. A tárcák, az esszék teljesen eltérnek a novelláktól, a versek meg mindentől. A vers a királynő nálam, első és örök szerelem. A novella egy sztori, egy cselekmény, olyan, ami a vers határaiba, esztétikai elvárásába nem fér bele, legalábbis úgy nem, ahogyan szeretném. A tárca és az esszé egészen máshogy működik, másféle műfajok, máshonnét indulnak, máshová jutnak. A befogadó is más, és más lelkiállapotban veszi elő a különböző műfajokat. A tárca hivatásánál fogva is különbözik. A sor alatti könnyed rész, gondolkodás, elgondolkodtatás, tapasztalat. Az esszé kutat, kísérletezik, okoskodik. Másfajta író írja ezeket.

Az elmúlt időszakban Sepsiszentgyörgyön alkottál, az első határon túli írórezidencián. Milyen élményekkel gazdagodtál? Mesélj a napjaidról!

Székelyföld az egyetlen hely, ahonnét sosem vágytam sehová. Mindig új csoda, mindig béke. Szeretem itt az embereket, az ételeket, a friss levegőt. Az az egyszerűség, az az egyértelmű emberség, ami itt fogadott, ami mindig fogad, nekem otthonos. Én nem szeretem a fölösleges köröket, és kevés hely van, ahol ezt elfogadják. Lehet ezt nyersességnek vagy tapintatlanságnak is mondani, én csak őszinteségnek hívom. Nincsenek megfelelési kényszereim, és az elvárásoknak is csak akkor teszek eleget, ha azzal én is egyetértek, itt ez nem okoz gondot.

Kirándultam, írtam, gondolkodtam, ismerkedtem. Tele voltak a napjaim mindenféle jóval, olyan dolgokkal, amik majd lassan elő fognak bukkanni az írásokban. Végre be tudtam fejezni néhány félbemaradt írást. Újakat írtam, amik csak tervben voltak: meséket, verseket, tárcákat, prózát. Vegyesen, mindent írtam. Az első három napban szinte abba sem hagytam, csak rövid séták erejéig. Család, munka és kert mellett ez a két hét, amikor csak az írás van és én, igazi áldás volt. Az, hogy én lehettem az első lakó a szentgyörgyi rezidencián, szintén egy örömteli dolog nekem. Új volt a helyieknek, és persze nekem is, bár igazán otthon éreztem magam az első pillanattól fogva.

A Jóisten mindig felkészít, mielőtt nehéz idők jönnek, most is ez történt, ránk adja a jó cipőt a hosszú út előtt, úgyhogy most megkaptam a cipőmet, mert akármennyire szépítjük, mindenki meg fogja érezni a jelenlegi súlyos válságot, és emellett látnom kell a szülőföldem szenvedését is.

Hallhattunk, olvashattunk tőled élő és aktuális közvetítéseket a háborús helyzettel kapcsolatban. Biztosan a mai napig kérdezgetnek, faggatnak. Mi történik most?

Persze, mindig kérdeznek, bár van rokonom és ismerősöm Kárpátalján, de Kijevben is, mindenki mást él meg. Mindenkinek más a tűréshatára. Van ismerősöm, aki nagyon rossz helyzetben van, mások azt mondják, hogy lehetne rosszabb is, még nem lőnek. A kijevi ismerős azt mondja, hogy jól vannak, ahol ők laknak, nincs semmi, dolgoznak, és megszokták a légiriadót, azt is, hogy néhol becsapódik valami.

Kárpátalján vegyesek az érzelmek. A kárpátaljai emberek békések, de előfordul, hogy a belső ukrajnai menekültek nem azok velük. Sőt olyan is, amikor határozottan ellenségesek. Valaki elvan kevés pénzből, sokakat a külföldön élő családtagok segítenek. Most épp amiatt aggódnak, hogy áramszünetekre lehet számítani. Ez a munkahelyeket veszélyezteti. A légiriadóra a legtöbben már össze sem rezzennek, sokaktól nagyon távol vannak az óvóhelyek, amire odaérnének, már vége is a riasztásnak. Mi olyan felmenők között nőttünk fel, akik megélték a háborút, akik fölött váltakozott a gazdák nyelve és nemzete, nem idegen ez a helyzet, mert van egy emlékezet, az elbeszélésekből. Minden kárpátaljai magyar családból elvittek valakit a málenykíj robotra, nem ez az első tragédiája az ottaniaknak. A katonaköteles férfiakat a legújabb parancs szerint elvihetik, nemcsak otthonról vagy a munkahelyről, de akár az utcáról is, mert kell a hadseregnek a létszám.

Mi az, amiről keveset beszélnek?

A valós tragédia, amiről kevesen beszélnek, hogy sokan jelentkeztek területvédőnek, ami azt jelenti, hogy Kárpátalját fogják védeni, de közülük sokakat elvittek a frontra, területvédőnek pedig a belső ukrajnai menekülteket tették a helyükre, pedig ők csak a valós hazájukat akarták védeni, Kárpátalját. Olyanok is vannak, akik nem tudják, hogy mit írnak alá, ezt egy anyuka írta a múltkor, akinek már lehet, hogy nem is él a gyermeke. Amiről szintén nem beszélnek, hogy sokakat eltűntnek nyilvánítanak, holttest hiányában. Így a család nem kap kárpótlást, de a fiuk sincs meg. És vannak, akik Ukrajnát a hazájuknak tekintik, akik az állampolgárságot a nemzetiség felé helyezik, ők önkéntesként vonulnak be. Nagyon vegyes ez a történet, és mindenki máshogyan látja, én csak hallgatóság vagyok, hála Istennek. Néhány férfi bujkál vagy valamilyen kibúvót keres, de ezek csak ideig-óráig hatásosak, mert amikor valóban nagy lesz a baj, akkor mindenkit vinni fognak, azokat is, akik egészségügyileg nem felelnek meg, akik esetleg tanulnak vagy valami miatt most mentességet élveznek. Ezek a dolgok napról napra változnak. Ukrajnában sosem biztos semmi. Sokan pedig nem mernek véleményt nyilvánítani, néha telefonon sem, mert a nagy testvér mindent lát és hall. Szörnyű tragédia, hogy családok szétszakadva élnek. A férfiak gyakran a határ közelébe utaznak, az asszonyok, gyermekek, anyák pedig átjönnek a határon, hogy legalább egy hétvégét együtt töltsenek. És nekik most ez a jó, mert ebben a helyzetben ez is jobb annál, mintha háborúba kellene menni. Sokan külföldre mentek, mások Magyarországra, kilátástalan és bánatos ez, még akkor is, ha szépen csomagoljuk.

Mikor voltál otthon legutóbb?

Februárban voltam Kárpátalján, épp, amikor a fegyveres offenzíva elkezdődött, azon a napon.

Egy friss interjúdban azt mondtad, hogy mindenhol otthon érzed magad, ahol magyarul szólnak hozzád, ahol megértik, ha azt mondod, „itatja az egereket”. Változnak ezek az egerek néhány kilométerenként? Létezik egyik, másik éned a hosszú autós, vonatozós, buszos utazások előtt-után?

Azt hiszem, hogy valamennyit minden találkozás változtat rajtunk, az utazások, a beszélgetések, a tapasztalatok. Tanulunk, hibázunk, érzünk, és ezek beépülnek, így változunk is, talán fejlődünk. Én remélem, hogy változok, ha nem így lenne, az nagyon elszomorítana, mert az azt jelentené, hogy nem tanultam semmit, és futhatom ugyanazokat a köröket.

Letelepedtél. Fogalmazhatok így? Gyakran emlegeted a veteményed, a növényeid, a befőzést, a földed, a nyugalmat, a családod, az otthont. Melyik terméshez hasonlítanád magad?

Letelepedtem. Otthonra is találtam. A befőzés mindig megvolt, akkor is, amikor társas házban laktam, de a saját termés az igazi, ahhoz semmi nem fogható, sem az ízéhez, sem az érzéshez. Talán nem a terméshez, talán a földhöz hasonlítanám. Agyagos, gazos, művelt, szántott, ásott, fagyos, illatos. Részemmé vált a föld, és remélem, hogy így is marad. Ha mindenképp növény, akkor virág, sárga rózsa. 

Fotók: PKÜ/Onda Péter

A rovat további cikkei