Kína a világ méztermelésének harmadát, évente 550 ezer tonna mézet termel. Ez az adat akkor igazán megdöbbentő, ha tudjuk, hogy a kiterjedt mezőgazdasági tevékenység és a növényvédő szerek fokozott alkalmazása miatt az ország északi felében már évtizedekkel ezelőtt kipusztultak a méhek. Emberek végzik a beporzást – egyesek vékony pálcákra rögzített ecsetekre, mások a kis tollseprűk hatékonyságára esküsznek.
Ez az abszurd és áldatlan állapot ma Kínában a legszembetűnőbb, de lassan mások is felzárkóznak: Japánban 2017 óta kísérleteznek azzal, hogy drónokkal végezzék el a beporzást, Amerikában szintén, bár ott még jóval általánosabb az a gyakorlat, hogy impozáns összeget fizetnek a méhészeknek azért, hogy a mezőgazdasági területek mellé költöztessék ki a kaptáraikat. A méhek elvégzik ugyan a beporzást, de hamarosan elpusztulnak a növényekre permetezett vegyszerek miatt. Mégis akad méhész, aki inkább lemészároltatja a méheit, hiszen a kapott pénzből új családokat tud vásárolni.
A méhek beporzó tevékenységétől függ, hogy megfelelő mennyiségű étel jut-e az asztalokra – mutat rá Szász Mátyás méhészspecialista. Mint mondja, minden más beporzási alternatíva, melyet az ember végez, csak alig harmincszázalékos hatékonysággal alkalmazható. Szemléletes példával élve ugyanabban a kertben, ahol a méhek tevékenysége nyomán száz kilogramm alma terem, ha emberek vagy gépek végzik a beporzást, csupán harminc kilogramm termés várható. Tehát amikor itthon is a méhek tömeges pusztulásáról szólnak a hírek, az nem csupán annyit jelent, hogy a méhészeknek csökken a bevételük vagy hogy nem tudjuk kipróbálni az új mézeskalácsreceptet, hanem valójában oda vezethet, hogy a minőségi élelmiszerek kétharmada eltűnik az áruházak polcairól. És ez már mindannyiunkat érint, nem csak azokat, akik mézzel szokták édesíteni a teájukat.
A székelyföldi Korondon élő Szász Mátyást épp aznap kerestem meg, amikor sikeresen megvédte a Romániában őshonos házi méhfajta megőrzése unokáink számára című diplomamunkáját a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem környezettudomány szakán. Kolozsvári egyetemi évei alatt is dolgozott a családi vállalkozásukban, évek óta méhanyaneveléssel foglalkozik. Régen a nagyapjának is volt néhány kaptára a kert végében, de az édesapja, Szász Ilyés tanulta ki a szakmát, majd állattenyésztő mérnök végzettségű édesanyja, Tófalvi Melinda – az országban másodikként – doktori fokozatot is szerzett méhészetből. Öccse, Szász István pedig grafikusként fejleszti a cég arculatát. Vállalkozásuknak 2006-tól van bioméhészeti engedélye, 250 méhcsaládot gondoznak, akác-, hárs-, havasi virágmézet, virágport, propoliszt termelnek – itt, a Sóvidék ölében végzik a családok frissítését, szaporítását és az anyanevelést is.
A fiatal specialista, mint mondja, belenőtt ebbe a szakmába, hiszen a szülei munkáját évek óta látta és segítette, régóta érdeklődik a méhészet iránt. Most, az egyetem befejezésekor több állást is kínáltak neki Kolozsváron, de ő visszautasította ezeket, mert otthon, a családi vállalkozásukban szeretné folytatni a megkezdett kutatásait és a munkáját.
Milyen kutatásokat végeztek?
A munkánk célja a Székelyföldön őshonos méhfajta, a kárpáti méh (Apis mellifera carpatica) genetikai tisztaságának megvédése és az egyes kórokozókkal szembeni védekezőképességének kialakítása, fenntartása. Az aktív hónapokban (áprilistól szeptemberig) felmérjük a 250 méhcsalád fiziológiai állapotát, termelőképességét, kórokozók jelenlétét, és évente egyszer szárnymorfometriai elemzést végzünk a fajta tisztaságának feltérképezésére. Az adatok alapján értékeljük a méhcsaládokat, tenyésztési vonalakat hozunk létre, és nyomon követjük az utódok életképességét. A genetikai tisztaság megőrzésének érdekében mesterséges megtermékenyítést végzünk.
Miért van szükség ilyen mértékben kontrollálni az állományt?
Napjainkban jelentős problémát okoz a profithajszoló mezőgazdaság. Ennek kártékonysága mellett az őshonos méhekre más veszélyek is lesnek, kezdve a Föld más részeiről behurcolt idegen fajtákkal a velük érkező kártevők és kórokozók hadával együtt, melyekkel szemben nincs evolúciós és genetikai védelmük. Az itt őshonos Apis melliferra carpatica genetikai tisztaságát nehéz megőrizni a nagyobb profit reményében betelepített méhfajok mellett – ilyen a krajnai méh (Apis mellifera carnica), az olasz méh (Apis mellifera ligustica), a kaukázusi méh (Apis mellifera macedonica) vagy a nemesítés és keresztezés által létrehozott hibrid, a buckfast. Ezek első generációja jellemzően jól teljesít, jobban, mint az őshonos fajta, de aztán egyre rosszabb képességű utódokat nemz, és lerontja a teljes méhállományt, a méhcsaládok veszítenek az életképességükből. Sajnos sokan csak a támogatások miatt vágnak bele a méhtenyésztésbe, érdemi szaktudás nélkül, csupán a profitot tartva szem előtt – ez a hozzáállás sok kárt okoz az elhivatott méhészek állományában is, de munkájuk megítélésében is. Hiszen egy kívülálló könnyen általánosít, és egy-egy rossz példa miatt a teljes méhészszakmát elítélheti. Magyarországon a pannon fajta honos (Apis mellifera carnica pannonica), ez a krajnai méh egyik változata, tenyésztése évek óta állami felügyelet mellett, szabályozott és ellenőrzött körülmények között folyik – ugyanolyan kihívásokkal áll szemben, mint a kárpáti méh.
Az őshonos méhnek a genetikai szennyeződés okozta silányodás, korcsosodás mellett nap mint nap szembe kell néznie a számára eddig idegen kórokozókkal és számos bakteriális vagy vírusos betegséggel is. A Romániában őshonos Apis mellifera carpatica lényegében a krajnai és macedón méh átmenetét képezi – a tengerszint fölötti magasság növekedésével és a hőmérséklet csökkenésével együtt erősödnek meg a krajnai méh jellemzői, fordított esetben, a tengerszint fölötti magasság csökkenésével és a hőmérséklet növekedésével pedig a macedón méh jellemvonásai válnak dominánssá. A megfigyeléseinkkel arra szeretnénk választ kapni, hogy van-e jövőjük a jelen állapotok mellett az őshonos méheknek. Képesek-e kiszolgálni a piaci igényeinket, felvenni a versenyt a kártevőkkel és más fajtákkal.
Az ember évezredek óta él szoros kapcsolatban a méhekkel, de csupán néhány évtizede sikerült beavatkoznunk a genetikájukba. Az 1900-as évek közepéig nem is volt rá szükség, most viszont csupán a mesterséges megtermékenyítés vagy a kontrollált párzás teszi lehetővé az őshonos fajta megóvását és fennmaradását. Nem olyan régen még volt arra lehetőség, hogy ha valaki méheket akart tartani, kiment az erdőbe, és ott be tudott fogni néhány családot. Ma már nem igazán lehet méheket találni a természetben, emberi közbenjárás nélkül elpusztulnak. A fajta túlélése azok kezében van, akik elkötelezettek a felelős méhtartás és a genetikai tisztaság megőrzése mellett.
Ha megszökne a kaptárból egy méhcsalád, nem tudna életben maradni a vadonban? Itt, Székelyföldön sem?
Nem sok esélye lenne. Számtalan új, számukra ismeretlen betegség jelenik meg nap mint nap, ezekkel nem képesek szembenézni. A méhész által magára hagyott család két-három éven belül elpusztul. Ezt mi magunk is kísérletekkel igazoltuk. Kétszeri megismétléssel húsz-húsz méhcsaládot szándékosan kihagytunk az éves kezelésekből. Egy éven belül több mint ötven százalékuk pusztult el, a második év végére 95 százalékuk hagyott itt bennünket. A harmadik telet már egyetlen család sem élte meg. Ennek fő oka az Ázsiából behurcolt varroa atka, melyet méheink nem ismernek fel, és semmilyen természetes védekezőmechanizmusuk nincs ellene.
Ennek fényében már nincs szükség egy szigetre ahhoz, hogy megteremtsétek a kontrollált párzás feltételeit a szabadban.
Számtalan magas hegy van a közelünkben, ahol nincs vagy csak nagyon kis számban van emberi település, tevékenység. Az erre kiszemelt területnek legalább ezer méter tengerszint fölötti magasságon kell lennie, és légvonalban tíz kilométer sugarú körön belül nem lehet település, méhészet. Ha megvan a hely, a lejelentést és az ellenőrzést követően állami védelmet kapunk a tevékenység zavartalan végzéséhez. Hivatalosan zárlat alá kerül a terület, se ki-, se bevinni nem lehet más méhcsaládokat, csak az általunk kiválasztottakat.
A méhek hogyan kommunikálnak egymással?
Karl von Frisch osztrák zoológus volt az egyik tudós, aki 1973-ban fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat kapott, mert megfejtette a méhek táncát. Nagyon pontosan tudják egymásnak jelezni, hol van táplálék, milyen távolságra, kevés vagy sok, ezen múlik, hogy hányan indulnak el gyűjteni. De kommunikálnak illatanyagokkal is, a nászuk kapcsán már volt erről szó, de a veszélyt is tudják egymásnak jelezni, és támadásra is hívhatnak. Például ha megcsíp egy méh, minél hamarabb kiveszem a fullánkját, és a helyét bedörzsölöm valamilyen zöld levéllel, fűvel, almaecettel, bármivel, ami elfedi a méreg szagát. Mert erre a többiek is jönnének, nekik az az illat a jel, hogy oda szúrjanak ők is – akár a medvét is el tudják üldözni, ha egyikük eltalálta valamely érzékeny pontját, a száját, orrát, szemét.
Láttam, hogy a szelekciós szempontjaitok között ott van a szelídség is. Gondolom, egyszerűbb a méhészeknek úgy dolgozni, ha nem kell tartaniuk a méhcsalád támadásától. De ezek a méhek csak az embert nem támadják meg, vagy más betolakodóval szemben is elnézőek? Utóbbi veszélyes is lehet.
Veszedelmes ellenségük a lódarázs. Ez megáll a kaptár bejáratánál, és ahogy jönnek ki a dolgozók, egyenként lefejezi őket. Amikor ezt a bentiek észlelik, nem indulnak ki többen. Ekkor viszont a lódarázs bemegy a kaptárba. A méhek ilyenkor szorosan körülveszik, és szárnyuk rezegtetésével hőt termelnek, elevenen megsütik a rablógyilkost. De a méhek egymás közt általában befogadók. A méhésznek az is fontos, hogy a szelíd családok elfogadják a hozzájuk érkező új méheket. De jogos a felvetés, hogy veszélyes lehet, ha nem lesznek ellenállók az idegen betolakodókkal szemben. A szakdolgozatomban ki is térek a fokföldi méh példájára.
Ez az a méhfajta, amelyről olvashattam olyan hatásvadász cikkeket is, miszerint klónozni tudja magát?
Leegyszerűsítve igen, éppen ez történik: bekérezkedik egy kaptárba, befogadják, de ő nem veszi ki a részét a család munkájából, hanem klónozza magát, és élősködik a többieken. A fokföldi méh nagy előszeretettel éli fel a más méhek által szorgalmas munkával felhalmozott tartalékokat. Ennek a méhfajnak az egyedeit a legszabadabb méheknek is mondhatnánk, hiszen ők nem a közösség érdekeit tartják szem előtt, hanem elsősorban a saját maguk jólétét és kényelmét. Kolóniái alig pár ezer egyedet számlálnak, és gyakran nélkülözésre kényszerülnek. Minden egyed képes petéket lerakva utódokat létrehozni, és minden egyed arra törekszik, hogy „királynőként” élhessen. A fokföldi méh bekérezkedik oda, ahol jólét, bőség és védelem van. Felveszi a befogadó család életritmusát, úgy csinál, mintha dolgozna, pedig csak élvezi a többiek által felhalmozott javakat. Idővel petéket rak, a kikelő méhek pedig újabb petéket. Hónapok alatt elérnek egy kritikus létszámot, és a család egyensúlya megbomlik. A befogadó család még jobban hajszolja magát, mert tapasztalják, hogy nem jut mindenkinek elegendő táplálék, majd az anyát hibáztatják a kialakult válsághelyzetért, és lecserélik.
A fokföldi méh ekkor igyekszik elérni, hogy az új királynő a saját utódai közül kerüljön ki. Ez idő alatt a befogadó család még megmaradt egyedei a végsőkig küzdenek a megcsappant tartalékok pótlásáért. Ha az új királynő a fokföldi méh leányai közül való lesz, a család végleg elbukott. A befogadó család utolsó egyedei is elpusztulnak, így már nincs, aki bőségben eltartsa a betolakodókat. Amikor a fokföldi egyedek ismét éhezni kezdenek, elhagyják az üresen maradt lépeket, és új befogadó családokat keresnek maguknak. Ez a méhfajta Afrika déli részén mindössze két év leforgása alatt 53 ezer méhcsalád pusztulását okozta. Hazájában csak az ellenséges magatartást mutató, erős védelmi mechanizmusú családok élték túl a támadást. Azok, amelyek nem voltak hajlandók kegyeikbe fogadni az éhező idegeneket.
Mit tapasztalsz, milyen manapság a méhészszakma megítélése?
Azok miatt, akik csak pénzszerzési lehetőséget látnak ebben, és hozzáértés nélkül vágnak bele, igazságtalanul torz kép is kialakulhat a méhészekről. Ugyanakkor természetesnek kell lennie, hogy a méhésznek haszna legyen a munkájából, hiszen merő szívjóságból senki sem tart több méhcsaládot hosszabb időn át, mert ez rengeteg tennivalóval jár. A méhészet meglehetősen komplex állattartás, folyamatos tanulásra és megértésre van szükség a megfelelő végzéséhez. De a széles körű ismeretterjesztés is elengedhetetlen. Fontos, hogy bekerüljön a köztudatba, hogy ha szóvá tesszük a méhek helyzetét, nem a mézhozam miatt aggódunk – ahol tehetjük, mi mindig beszélünk arról, mi e parányi rovarok szerepe a világban, próbáljuk tudatosítani az emberekben, hogy a méhek és mi mindannyian mennyire egymásra vagyunk utalva, és hogy a hétköznapi döntéseinken is sok múlik. Közvetve az is a méhek fennmaradását segíti, ha a méznek álcázott olcsó cukorszirup helyett igazi, hazai mézet veszünk, hiszen ezzel egy-egy méhészt segítünk, aki a nem túl tájékozott állatvédők vádjaival ellentétben nem kizsákmányolja és éhezteti a méheket, hanem a túlélésükért is dolgozik.
Fotók: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra
