„Mire a saját utamat végigjárom, már senki máséhoz nem fog hasonlítani”

A kiállítás címe hangsúlyosan üzeni a változás – a fejlődés? – fontosságát.

Az emberiségnek sokféle fejlődéstörténete van, társadalmi, kulturális, gazdasági és így tovább, és ezeknek az alapoknak az ismeretét nagyon fontosnak tartom. Mint ahogy a létezésünk alapjaiét is.

A szobrai kapcsán gyakran kerülnek elő ellentétpárok, például véges és végtelen, szigorúság és játékosság. Ez utóbbi mekkora szerepet kap?

A játékosság azért jelenik meg nálam, mert nagyon fontos alappillérnek tartom. Ezt persze sokszor elfelejtjük. Amikor 2019-ben elindultam egy újabb, relatíve szabadabb úton, akkor az első törekvésem az volt, hogy leássak azokig a folyamatokig, amelyeket nagyon mélyen meghatározónak érzek az életemben. És ezeknek a folyamatoknak, viselkedési mintáknak a nagy része az első hét évből eredt. Az életünkben ez az a ciklus, amikor kialakulnak az alapvető viselkedési normáink, az alapvető eszköztárunk, amiből aztán továbbindulunk. Ez mindenki számára meghatározó életszakasz, és nekem óriási szerencsém volt gyerekként. A családom és a tanáraim odafigyeltek rám, és hagytak játszani.

Karsai Gábor mellett az egyik tárlatvezető Dávid Gyula fizikus volt, aki a természettudós szemével láttatta az alkotásait. Elsőre mintha kétféle megközelítése lenne ez a műveinek, mégis mintha mindketten ugyanarról beszélnének. 

Ezek a nézőpontok az én gondolkodásomat, az én működésemet is tükrözik. A különböző tudományágak nagyon sok mindent leírnak a maguk területéről, és ha mélyre ásunk, számos közös pontot fel lehet fedezni bennük. Legalábbis számomra van valamiféle közös tő. A lehető legszerteágazóbban próbálom szemlélni és befogadni a világunkat. Erre reflektálok, ezt próbálom meg térben megfogalmazni.

A munkáimban – a nagy adag játékosság és kísérletezés emellett – nagyon sok más réteg is húzódik, ami talán elsőre nehezebben olvasható ki. Dávid Gyula tárlatvezetése viszont most azt mutatta meg, hogy ezek sok esetben igenis jól dekódolhatók. Ő azokat a dolgokat foglalta össze, ami engem nagyon foglalkoztat, motivál és arra sarkall, hogy valamilyen módon ezt kifejezzem. A szobraim kapcsán természettudósként szólalt meg, fraktálokról, az evolúcióról, a természetben található szabályosságokról és szabálytalanságokról, ezek létfontosságú szerepéről beszélt. Lényegi módon átlátta és megértette azt, amiről én gondolkozom, csak ő tudományos alapon közelített, én pedig inkább intuitív módon.

A természettudományos érdeklődés intenzíven van jelen az életében?

Fontos, hogy multidiszciplináris közegben mozogjunk, hogy ne szűklátókörűen, szakbarbár módon legyünk jelen a saját szakmánkban, hanem nyissunk, próbáljunk hidakat képezni, összekötni a különböző szakterületeket, ezeket a különböző szakterületeket pedig a közönséggel, a befogadó közeggel.

A természettudományban szerintem a legfontosabb az értő figyelem. Az, hogy képesek legyünk fókuszálni a környezetünkre. Türelmes és odaadó megfigyelés nélkül nem lenne természettudomány. Persze ha nagyon erőteljesen összpontosítunk bizonyos történésekre vagy pontokra, akkor tudományos előképzettség nélkül is fellelhető sok információ, amikből jól lehet olvasni.

Ez egyfajta szemlélődő viszony a világhoz?

Egészen kiskoromtól alakul és formálódik bennem ez a viszonyulás a világhoz. Az egyik dolog kioltja a másikat vagy éppen újat szül, beindít bennem valamit. Igyekszem mindig redukálni, ugyanakkor mindig bejön valami új is. Ez egy keresőmetódus, hiszen én is szeretném megérteni, hogy mi az a késztetés, ami ebbe az irányba visz, mi az, ami arra sarkall, hogy komoly küzdelem árán is megcsináljak valamit.

Van olyan szobrom, amit több száz órán keresztül csiszoltam, a diplomamunkámat például 800 órán át. Tehát egy jelentős rész monoton, kitartó munka, és ez nem feltétlenül az „örömködésről” szól, hanem inkább egyfajta alászállásról, önismeretről. Olyan, mint valami tréning. Gyakran olyan feladatokat tűzök ki magam elé, amikről úgy gondolom, hogy tanítanak valamire.

Az egyetem alatt olyan munkafolyamatokat találtam ki magamnak, amelyekkel a koncentrációmat próbáltam fokozni, ezért olyan repetitív munkafolyamatokat végeztem, amitől úgy érzem, fejlődtem vagy változtam. A több száz órán át tartó csiszolásból is rengeteget tanultam, de tanulság lehet az is, hogy megtudjuk, mi az, amit nem akarunk csinálni. És lehet, hogy ehhez sok idő kell.

Időközben megváltozott a viszonya az alkotás folyamatához?

A szobrászatnak van egy lassú, robusztus, technika- és infrastruktúraigényes oldala, ellentétben a festészettel vagy a zenével, ami sokkal dinamikusabb, sokkal felszabadultabb. A klasszikus értelemben vett szobrászatnál a modorosságból, a lassúságból adódóan sok esetben máshol van a hangsúly, és én ezt a hangsúlyt próbálom áttenni oda, amit én fontosabbnak érzek. Például azt a friss flow élményt, amiben könnyedén komponálhatok, lebonthatok és újrarakhatok, újrarendezhetek elemeket, és nem azok kifaragásával kell törődnöm. Nem biztos, hogy teljesen elhagyom a korábbi metódust, de ahhoz, hogy a „szobrászatot” életvitelszerűen tudjam csinálni, meg kell tanulnom bizonyos munkafolyamatokat elengedni és feladatokat delegálni.

A csiszolásról jutott eszembe, hogy az ember ösztönösen szeretné megérinteni a szobrait. Milyen anyagokat használ?

Ha szobrász vagy, az első kérdések egyike szinte mindig az, hogy milyen anyaggal dolgozol. Én azt szoktam erre felelni, hogy nem az anyag az első nálam, hanem a gondolat. Az az alapja a szobroknak, és ahhoz társul egy anyag és egy technika. És ebből a diskurzusból alakulnak azután ki ezek a tárgyak vagy objektek.

Nagyon fontos számomra az a hozzáállás, hogy bármit megvalósíthatunk, ha elég elszántak vagyunk. Az egyetlen vagy talán a legnagyobb korlát az életünkben mi magunk vagyunk. Ha valamiről elhiszem, hogy meg lehet csinálni, akkor az nagy eséllyel létrejön. Mindent ki lehet és érdemes is kipróbálni, és meg kell nézni, milyen potenciált rejt magában bármilyen anyag. Mert bármiből lehet szobrot csinálni.

A 2022-es szentendrei tárlat egyik termében sok-sok kisebb objekt volt kiállítva, amelyeket nézve – ahogy Dávid Gyula fogalmazott – mintha egy homokos tengerpart világa lenne látható nagyítón keresztül.

Az első teremben azok a 2007-től hosszabb időn át létrehozott anyag- vagy formakísérletek láthatók, amelyeket fragmentumoknak neveztem el, és amelyeknek mindegyike tartalmaz valamilyen gondolattöredéket.

Egy hosszú és komplex folyamat kereső magatartásának, gondolkodásmódjának bemutatása ez. Egy kicsit olyan, mint amikor centimétert használunk: a mérőszalagon fekete vonalak láthatók, köztük pedig a fehér űr, és bár nem az utóbbit figyeljük, attól még nagyon lényegesek ahhoz, hogy le tudjuk olvasni az eredményt. A fekete vonalak jelentik a nagy lélegzetvételű, komplex szobrokat, struktúrákat, a köztük levő fehér térben pedig a „nem szobrászati igénnyel” készült forma és anyagkísérletek, fragmentumsorozatok találhatók.

Talán igazából nincs is sorrend a gondolat és az anyag között?

Nincs prioritás. Az anyag ugyanúgy szülhet bennem gondolatot, mint ahogy a gondolathoz társulhat anyag. Az intuíció szerintem nagyon fontos dolog. Lehet kiindulás egy szín, egy forma, egy anyag, egy hang, egy élmény, egy baráti beszélgetés, egy irodalmi mű, bármilyen „megélés” vagy élmény. Bármi elindíthat egy olyan folyamatot, aminek a végeredménye egy szobor lehet. Ez egy láncolat rengeteg visszacsatolással.

A 2020-as Szobrok a kertben című MANK-kiállításon viszont másféle szobrokkal szerepelt.

Az első nagyon hangsúlyos „kilépés” egy 2019-es projekt volt. A vasból öntött formacsoport a MANK kiállításán is szerepelt. Már 2008 körül foglalkoztatott a formai nyelvezet keresése, aminek nagyon sok időt szenteltem. Az egyetem alatt több mindennel próbálkoztam, de volt egy jellegzetes formai rend, amit ismételtem, amiről úgy gondoltam, hogy ez az a nagyon karakteres formai jegy, amit magaménak tudhatok. De rá kellett jönnöm, hogy ez inkább korlátozott, mint előre vitt. Folyamatosan egyetlen formai alapot ismételni, az zárt rendszerhez vezet. Ha az a kiindulópontom, hogy csak ezt a formát lehet, akkor gyakorlatilag korlátokat állítok magam elé.

A Szimbólumok című acélkompozíciónál sikerült először megütnöm egy jóval felszabadultabb formai hangot. Az volt akkor a lényeg számomra, hogy letegyem az unásig ismételt, magaménak vélt zárt formanyelvet, és szabad hangvételben szólaljak meg a szobrászat nyelvén. Úgy éreztem, hogy ráléptem egy útra, amit mindenképp végigjárok, és az senkiéhez sem lesz hasonlítható. Biztosan lesznek átfedések, kapcsolódási pontok, lehet, hogy valakinek pontosan a lábnyomába lépek, de mivel az én felépítésem „morfológiailag” más, a következő lábnyomra már valószínűleg nem taposok rá. Tehát ahhoz, hogy felfedezzem a saját hangom, le kell tenni a tiltásokat. El kell vonatkoztatni attól, hogy valamit már „megcsináltak”.

Hamvas Béla az egyik könyvében arról ír, hogyan találja meg a rigó a saját hangját: először a szülei hangjait használja föl, aztán kiegészíti saját motívumokkal, és mire megöregszik, már egy teljesen egyedi hang jön létre, és ez a hang majd az ő utódaiban folytatódik és alakul át.

Milyen külső tényezők hatnak még?

Meg vagyok győződve arról, hogy az a fajta „vizuális becsapódás”, ami a világban elindult, és tapasztalható a fiatal kortárs képzőművészetben, azt nem tudjuk vagy nem érdemes úgy nézni, hogy nem vagyunk tisztában azzal, milyen új jegyek szivárogtak, érkeztek a vizuális kultúrába az én generációm esetében az intenzíven változó médiakultúra és a közösségi média „robbanás” révén. Ez rám is egyértelműen hatással van.

A Derkovits-ösztöndíj és általában az ösztöndíjak mennyire tudnak felszabadítók lenni egy fiatal alkotó számára?

Számomra inkább motiválók. Először 2018-ban kaptam meg a Derkovitsot, a következő évben azonban nem, és ez még erősebben sarkallt arra, hogy még jobbat csináljak, és ez sikerült is. Fontos a szakma elismerése, és lelkileg nehéz megélni, ha nem kapunk vagy éppen negatív visszajelzést kapunk. Ahhoz tényleg nagyon nagy megszállottság kell, hogy valaki tűzön-vízen át kitartson. Én ezekben szerencsés voltam, nagyon egyenes volt az utam, ráadásul a kudarc engem mindig inkább motivál, mint visszavet.

Melkovics Tamás Panta rhei című kiállítása június 26-ig látható a Ferenczy Múzeumi Centrumban.

Fotók: Bíró Dávid