Azt mondja a rendező, hogy egyrészt a történelem értelmezés kérdése, másrészt pedig Erzsébet mitikus alak, a mítoszok meg soha nem hitelesek és tényszerűek történelmileg, hát ő azt csinál a szűz angol királynővel és -ből, amit akar. Tekintsünk hát el attól, hogy 1585-ben, a történet kezdetekor Erzsébet 52 éves volt, míg Cate Blanchett idén a 38. születésnapját ünnepelte, arcára extra ráncok nem kerültek a film kedvéért, valamint arról is feledkezzünk meg, hogy az Erzsébetnél 19 évvel fiatalabb Walter Raleigh az uralkodóval semmilyen szerelmi viszonyba nem bonyolódott, nem beszélve arról, hogy az Armada elleni harcokhoz nem sok köze volt. Hollywoodban vagyunk, nem a tudományos-ismeretterjesztő csatornán.
Az egyik forgatókönyvíró, Michael Hurst már az 1998-ban készült eposz első részében is dolgozott, ezúttal csatlakozott hozzá William Nicholson, ketten együtt pedig a fenti rendezői bölcsesség igazság-tartalmához igazodva olyan szentenciózus megállapítást adnak például a főhősnő szájába, mely szerint vagy mi fedezzük fel az új világot (vagy talán az Újvilágot?), vagy az új világ (Újvilág?) fedez fel minket. Két okosság és elmerengés közt pedig bevillan egy kínzás, nyakmetszés vagy akasztás, mert a szűz királynő élete nemcsak a bénábbnál bénább férjönjelöltek elutasításából, udvarhölgyeinek körében eltöltött órákból és imádkozásból állt, hanem politikából, sőt uralkodásból, melynek legnagyobb részét - csak semmi tolerancia! - az életére törő rossz pápisták jogos, kegyetlen üldözése tette ki. Akiknek legvérmesebbike, a rajzfilmgonosz-dimenziójú, leánykájával talán vuduzási célzattal Erzsébet-babát cipeltető II. Fülöp spanyol király, a skótok bebörtönzött királynőjét és minden katolikusokat megmentendő (jó, egy kicsit a kalózkodó Walter Raleigh ténykedései is felbosszantották - Kapur szerint legalábbis) a film kétharmadánál aztán keményen megindította az Armadát Anglia ellen. Az angolok győztek, Erzsébet hófehérben - vallások tekintetében némileg zavarosan - szentként, esetleg madonnaként megfényesedve néz az utolsó snittben a kamerába, így nekünk, kedves nézőknek megbékélve, életének kompromisszumait megkötve deklarálta, hogy ő a mi királynőnk és (végre!) megtalálta önmagát. De a prosperitás évei a filmcímmel ellentétben csak ezután következtek, illetve következnek - attól függően, hogy a valós történelmi időt, netán a rendező intencióját tekintjük-e, aki sorozatát trilógiává tervezi bővíteni.
A stáblista igen hosszú, rajta szinte minden kézműves mesterség megtalálható. Kellettek is a szabászok, fodrászok, paróka-készítők, ékszerészek, hajózási szakemberek meg asztalosok, mert kosztüm, frizura, korhű szoba- és börtönbelső van bőven. Gyönyörűek a ruhák, suhognak a selymek, taftok, organzák, lebbennek a csipkék, keményen állnak a gallérok, omlik a bársony, csillog a flitter, amihez színben illő gyöngyök és kövek kerülnek a hölgyek nyakára. A királynői parókák igazi költemények, tollal díszítve sisakként keretezik Cate Blachett arcát, gyöngyös hajtűket beletűzve maga a Napkirálynő. És vannak még sokan, akik a hajócsaták vizuális effektjein dolgoztak.
De hiába minden jószándék és szakmunka, a fényképezés (operatőr: Remi Adefarasin) és a remek alakítások - különösen Blanchett, Walsingham szerepében Geoffrey Rush és a lefejezésére derék-, fenékpárna és fűző nélküli vörös ruhában erotikusan, kéjjel vonuló Samantha Morton - ha a film mégis leginkább olyan, mint egy, a Disney által kiadott történelmi album.
