„Mengyán András a magyar geometrikus absztrakt festészet, a Bauhaus örökségét hordozó tárgyalkotás és a multimédiás installációk nemzetközi hírű mestere”, olvashatjuk a kiállítás leírásában, azonban ebből nem biztos, hogy kiderül, hogy mennyire menő, cool és fain ez a mostani kiállítás, ahol a grandiózus életműnek talán a legizgalmasabb szelete válik láthatóvá, azok a kompozíciók, amelyekben az alkotó a szimultán térlátvány kérdéskörét járja körbe.
Mengyán András a neoavantgárd második nemzedékéhez tartozó alkotó, aki az Iparterv-generáció szellemi közegéből inspirálódva indult, majd geometrikus formakísérleteiből izgalmas formarendszerek, majd térbeli struktúrák születtek. Az elmúlt időszak művei azonban egészen elképesztő módon tágítják ki a kép dimenzióit, valamint a saját érzékeink határait. Friss és lendületes kompozíciókat látunk most, „a polifonikus vizuális tér kutatásainkat nagyszabású UV-fényben világító látványmetszetei”-t, amelyek egészen felpezsdítik az érzékelésünket, kellemesen zsizsegtetik a retinánkat.
Az anyagon végigtekintve elsőként az jut az eszembe, hogy annyira frissek, lendületesek, dinamikusak és korszerűek ezek a munkák, hogy aki nem ismeri Mengyánt, talán el sem hiszi, hogy egy 1945-ös születésű alkotó műveit látja most a falakon. Ezek a kompozíciók ugyanis érzékenyen reflektálnak a valós és virtuális közötti határokra, a többnézőpontúság kérdéseire, a programnyelvek működésére, miközben olyan kirobbanó látványvilággal rendelkeznek, amit bármelyik technoparty megirigyelhetne.
A design és képzőművészet határáról is kérdéseket felvető képek UV-fényben világító látványokat tárnak elénk, amelyekben a végtelenség érzetével kecsegtető terek jönnek létre, amelyek olykor sokszorosan egymásba rétegződnek, máskor világos útvonalakat rajzolnak ki a kép belseje felé. Minden kompozíción a téralkotás igénye dominál, az erősen modifikált perspektíva vagy a metszetek, vonalak és layerek egybemosása azonban mindig kérdésessé teszi, hogy hol is vannak az ábrázolt terek határai. Látszólagos nyitottságuk a nézői pozíciót is elbizonytalanítják, fluidálják, ugyanakkor az egymásra épített rétegek folyamatos mozgásban is tartják a tekintetet.
A vásznak legnagyobb erénye a vibrálás mellett a mozgalmasság, ami nemcsak a perspektíva játékosságának köszönhető, hanem a többszólamú vizuális térbe „dobált” geometrikus síkoknak, formáknak, a szeleteknek, a vonalaknak, amelyek gyakran úgy jelennek meg ezekben a virtuális terekben, mint belógatott bábfigurák, amelyek összhangzata, közös tánca adja meg e kompozíciók játékosságát.
A kiállítás kurátora, Rieder Gábor az egyik falszövegben az UV-festék titokzatos, high-tech jellegét hangsúlyozza, amelynek köszönhetően a geometrikusan kiszerkesztett körvonalakkal jelzett, sokszor áttetsző idomokat tartalmazó képek UV-fény hatására egy második, „éjszakai” életet nyernek, „a hétköznapi észlelés számára láthatatlan, új dimenziókkal gazdagodva”. Ez is egyfajta játékosság, hiszen a szigorú, modernista geometria ezzel az „effekttel” élettel telik meg, a kilencvenes évek retro diszkóhangulata éppúgy megidéződik, mint a rave és technopartyk világa. Kovalovszky Márta pedig a monográfiájában hangsúlyozza, hogy ezek a színek egyszerre vonzóak és idegenek, szórakoztatók, de hidegek is, „miközben kíméletlen intenzitással járják be a körülöttük levő teret. Bejárják, és ezzel egy egyszersmind alapvetően át is formálják a valóságot, megragadják és átemelik egy másik szintre, a virtualitás szintjére.”
Nagyon izgalmas Mengyán elmúlt évtizedekben készült műveiben a fény jelenléte is. A felületek, a térszeletek világítanak, ami egyszerre technicista, utópisztikus, miközben van ezeknek a műveknek egy platonikus olvasata is. Mengyán mondta, hogy az érdekli, „hogy a fény (nem a tömeg, hanm az energia) milyen módon formálható, hogy hogyan lehet valós (nem virtuális) formákat létrehozni általa?”, majd Rieder hozzáteszi, hogy a festett felülten megjelenő geometrikus idomok nemcsak a formáikkal idézik meg a három dimenziót, hanem a plusztereket teremtő, fluoreszkáló pigmentek által is. Létrejön ugyanis egy olyan tér, amely egyszerre tűnik pszeudónak, miközben megnyitja a látható, kézzelfogható dolgok mögötti valóságot is.
A galéria egyik belső terében egy izgalmas installációban folytatódik az a gondolatmenet, amelyt a vásznak elindítottak. Folytonosság és megszakítottság kerül fókuszba a kígyózó drótszálból épített elemekben, amelyeknek feketére festett részletei eltűnnek, miközben a spirál végigkövethető az egyik saroktól a másikig. A legbelső tér pedig a korai, geometrikus, „formaragozó” kísérleteiből válogat, ami azért is izgalmas, mert egyrészt feltárja Mengyán elméjének kutató, kísérletező, vizsgálódó aspektusát, ugyanakkor megmutatja, hogy ebből a racionalitásból, rendszerelvű gondolkodásból hogyan születtek meg a mátrixokból épülő téri konfigurációk, majd a többszólamú vizuális terek.
A kiállítás szeptember 13-ig látogatható.
Fotó: Horváth Máté a Kieselbach Galéria és a művész engedélyével
