 |
A legszembetűnőbb, hogy itt, ezen az egy napon nem látszik a függetleneken ? vagyis a VI-os kategóriába tartozó félpénzűeken ? a válság: majd? három tucatnyi ilyen társulat képviselteti magát a műsorfüzet szerint az Andrássy úton. De nem csak a számuk, a felkészültségük miatt sem lehet őket bírálni ? épp a kőszínházakra jellemző inkább, hogy nem használják másra a fesztivált, mint a jegypénztárosuk és a pénztárgépük ideiglenes szabad levegőre költöztetésére, és ha legalább némi kedvezményt biztosítanak, azt már az extrák közé lehet számolni (idén ugyanis nemigen lehetett színészekkel való beszélgetéssel enyhíteni a pénztárca súlyvesztésének bánatát). Így aztán nem csoda, ha már a Nemzeti Táncszínház egyetlen árva balett-termi korlátján megakad az ember szeme, vagy örömében azonnal besétál a Trafó zsilipajtaján keresztül az óriás lufiként felfújt üvegház-szerűségbe, aztán csodálkozik, hogy nincs bent semmi, majd pár perc után feladja a dolog értelmének keresését, és kisétál.
De szerencsére voltak megannyian olyanok is, akik fesztiválként értelmezték a fesztivált, és készültek is valami attrakcióval. A Békés Megyei Jókai Színház például kisgyerekeknek rendezett ötletes és jópofa akadályversenyt: a fiatal versenyzőknek először Döbrögit kellett tisztességesen elfenekelniük, majd aranygyűrűket dobálni egy ujjra, áttenni a koronát I. Erzsébet fejéről Stuart Máriáéra, dárdát döfni egy szélmalom kellős közepébe, aranypillangót adni Süsünek, a sárkánynak, majd bebújni a nagybőgőbe ? aki pedig a napi indulók között mindezt a leggyorsabban teljesítette, két jegyet nyert a színházba, ráadásul ? ha nem csabai az illető, amire itt, az Andrássy úton jó esély volt ? egy éjszakai szállással. Máris egy szimpatikusabb és marketing-szempontból is okosabb módja a nézőcsalogatásnak, mint az unottan árult jegyek a pesti kollégáknál.
 |
Szintén a gyerekek körében volt igazán népszerű az Új Színházi Rezervátum ? az már más kérdés, hogy ennek a teátrumnak éppenséggel egyetlen gyerekelőadása sincsen; igaz, biztosan jobban tetszik a szülőknek az a színház, amelyik jól bánik a gyerekével. Lehetett itt lámát simogatni, hatalmas szénabálák lábánál célba dobni, arcot festetni, színészt simogatni, az idősebbeknek pedig még egy, meglehetősen kerti budira hasonlító ?öngyóntató fülkét? is felállítottak.
Mások meg az ilyesmik helyett afféle utcai performanszot, színház-szakmai demonstrációt tartanak. Egészen remek ötlet például a negyedikes színművészetis Máté-osztály ?kiárusítása?: a hamarosan munkakeresővé előlépő színészek névtábla és saját (dedikálásra váró) fotójuk mögött ülnek, és egy-egy mondattal próbálják ajánlani magukat a potenciális ?vásárlóknak?: Rétfalvi Tamás például ?szerepel híres színészekkel?, Pálos Hanna ?vetkőzni is fog?, Borbély Alexandrát pedig ?szülei mindenben látták?. Valamelyest hasonlóan, csak épp a színházi tápláléklánc másik végéről közelíti meg a témát a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete. Már a bejárat mellett figyelmeztetés fogad: ?Félelem nélkül léphetsz be oda, ahová a legnagyobb színészek is remegő térddel járulnak? (reméljük, ez csak tréfa, nem pedig az Egyesület hitvallása a munkahelyi bánásmódról). Odabent aztán az egyik felirat arra figyelmeztet, ne húzzuk ki a gyufát az odahelyezett igazgatói kézben lévő csomagból, és ne nézzük meg, milyen fizetés szerepel a szerződésen ? de sebaj, rögtön mellette külön hely van kialakítva ahhoz, hogy az asztalra csapjunk, hiszen ?anélkül érvénytelen a színházigazgatóval való kiabálás?.
A standok mellett pedig ott vannak a színpadok is, ahol többnyire készülő vagy már bemutatott produkciókból adnak elő részleteket ? jellemző, hogy szinte mindenki lenézi kissé a közönséget, és még a szeriőz színházak is zenés részeket keresgéltek ki a repertoárjukból, hogy méltó társai lehessenek az újabb operetteknek és musicaleknek. Ebből a mezőnyből emelkedik ki az Örkény Színház, ahol a vezetés ? alighanem Mácsai Pál ? elég laza volt ahhoz, hogy Máthé Zsolt kezébe adja az évadismertetést. Ő pedig mi mást tett volna: rap- és egyéb dalokat írt a következő év minden új bemutatója kapcsán. Rapet a Pillantás a hídról-hoz, nosztalgikus dalt A három testőrt folytató Húsz év múlvá-hoz, Gigor Attila Bergman-rendezéséhez, a Dúl-fúl és elnémul-hoz Schubert szerenádját énekelték el, a szöveget az előadás címére változtatva; a Nyugat női költőiről szóló Nőnyugathoz az előadás író-szerkesztője, Bíró Kriszta énekelte el Kovács Kati Nem leszek a játékszered-jét, de a legerősebb a pár hét múlva bemutatandó Tóték-előadáshoz készült dal volt: Máthé Örkény István Emlék a háborúból című, megrázó szövegét rappelte el, megspékelve az ukrán 5?nizza zenekar Ja soldat című számának refrénjével.
 |
Egyébként az egész fesztivált is Örkénnyel lehetne a legjobban summázni: ?Nézzünk bizakodva a jövőbe!?. A függetlenek a szakadék szélén egyensúlyoznak, a hangulat emiatt az egész szakmában borongós, de ennek ellenére itt van mindenki, ráadásul vidáman, játékokkal, jelmezekkel, az Operettszínház előtti színpad közönségétől az egész városrészt átható rajongó, alélt sikolyokkal és rengeteg érdeklődővel. Lesz, ami lesz ? a shownak mennie kell tovább.
