Mesterséges humor

„– Mosolygós arc – mondta Altantsetseg. – Polip csinál mosolygós arcot, mert örül, hogy lát.

Altantsetseg vigyorgott: kísérteties fogsor a sebhelyes arcán. Poén. Mondott egy poént. Szinte lehetetlen volt észrevenni a humort a színtelen hanghordozása és a modulált, pontatlan tolmácsgép mellett”, ez áll Rasy Nayler Az óceán szeme című remekműve egy helyén.

Bár Altantsetseg nem mesterséges intelligencia, hanem élő ember, az idegen nyelven megfogalmazott poénját ugyanakkor a mesterséges intelligencia fordítja le (úgy-ahogy), és a könyvben egyébként is van egy teljességgel android alkatú mesterséges intelligenciát képviselő szereplő (Evrim), akinek igen fontos szerep jut a történetben.

Éppen akkor olvastam a fenti sorokat, amikor magamtól is, a humorral elég sokat foglalkozó emberként arra jutottam, hogy egyetlen dolog van talán, amit a mesterséges intelligencia nem vehet el tőlünk, nem csinálhat meg helyettünk: a humor.

(Na és persze a mentális betegségek, de az egy másik történet – volna.)

És minél többet gondolkodom ezen, annál inkább hiszek benne, hogy tényleg csak ez marad nekünk: a mesterséges intelligencia elveszi a munkánkat, a lehetőségeinket, megfoszt mindentől, mivel mindent helyettesíteni tud, ráadásul tökéletesebben, mint ahogy mi csináljuk – de a humorral nem tud mit kezdeni.

Humora nem lesz neki.

Mert annyi (és olyan) mindennek kell egyszerre teljesülnie ahhoz, hogy humor képződjön meg, humor szülessék, amennyit (és amilyet) a gépek soha nem tudnak összerakni. Egyebek mellett azért, mert kell hozzá emberi elme, amelyik létrehozza, de még inkább kell hozzá ember elme, amelyik a felgyülemlett tapasztalatában, összetettségében, közös kulturális érzetei és vonatkozási rendszerében értelmezni, receptálni tudja a különben csak pusztába kiáltott… humort.

Mert a gépek – egymásnak – nem mesélnek vicceket, nem fáradoznak azzal, hogy humoros megfogalmazásokat tegyenek, annak ugyanis semmi értelme, sőt a produktivitás szempontjából is kifejezetten hátrányos, afféle időveszteség.

Hát ezért vagyok nyugodt.

Mikor minden remény elfogy, és mindent elvesz tőlünk a mesterséges intelligencia, a nagy és végső ember vs. robot háborúban, a barlangokban bujkálva a mindennemű fegyverrel felszerelt gyilkos keresőrobotok elől, halkan és óvatosan szétnézve mi még mindig fogunk tudni kuncogni. Akkor is, ha nem feltétlenül indokol kuncogást a helyzet. A humor ugyanis mélyebbről és elementárisabb erővel jön majd, tehát még egy utolsó jót röhögünk. Jövőképnek sovány és ösztövér ugyan, de emberi méltóság szempontjából kellemesen teltkarcsú elképzelés.