Miért lelkesedett legutóbb?

Nem igazán nézek vissza, nem gyűjtögetem, mi volt a legnagyobb örömöm. Mindig előretekintek. Lelkesedés viszont feltétlenül kell, különben nem lesz kedvem előremenni. Leginkább talán annak örülök, amikor valami megvalósul: a sikeres bemutatóknak, a nemzetközi visszajelzéseknek és annak, amikor a társulattal együtt ünneplünk. Ezek mindig lelkesítenek, erőt adnak. Még akkor is, ha az örömtüzek nem gyúlnak ki. Az örömet megélem, de ahhoz mindig kell egy kis idő, hogy ki is tudjam mutatni.

Idén két jubileumot is ünnepelt: ön hetvenéves lett, a Kolibri Színház pedig harminc. Hogyan ünnepel?

Szerintem rosszul. Az ünneplés akkor jó, ha az ember azonnal kiéli magából a hangulatot, én meg mindig visszafogom kicsit.

Miért?

Nem tudom, ilyen vagyok. Talán attól félek, hogy túlzásba viszem az ünneplést. Egyrészt olyan társadalomban élünk, amelyben ez mások számára ellenszenves lehet. Máshogy szocializálódtunk, mint például Amerikában, ahol mindig mindennek örülnek. Az öröm megéléséhez kell az a társaság, amelyről tudom, hogy velem együtt örül, és hálás vagyok a sorsnak, hogy ez a Kolibriben megvan.

Milyen, amikor megengedi magának az örömöt, az ünneplést?

Követem a lányaim és az unokáim életét. Minden nap öröm, amikor keresnek és hírt adnak magukról. Öröm, hogy mindennap írnak. Úgy érzem, ezáltal az életük része vagyok, még akkor is, amikor fizikailag nem vagyok jelen. És ez nekem nagyon fontos.

Könnybe is lábadt a szeme.

Figyelj, ez veszélyes. Mint a Kosztolányi-dalok, amelyek annyira érzelmesek, hogy ha nem figyelsz, szíven ütnek.

Mesélős vagy játszós nagyapa?

Egyik sem. Ilyen szempontból rossz nagyapa vagyok. De ők tudják, hogy vagyok nekik, ami nagyon jó. Nem kell külön mesélnem, mert bejönnek a színházba, és megnézik az előadásokat. Most Lizi unokám van abban a korszakában, amikor beül, és felnéz rám, hogy jól megy-e minden. Emlékszem, amikor az ikerlányaimat – akik ma már komoly anyukák – a Radnótiba vittem előadásokra, próbákra. Mondtam nekik: „Gyertek, nézzétek meg az új mesét.” Erre megkérdezték, hogy egyben megy-e. Igen, feleltem, mire ők: „És nem fogsz beleszólni?” – „Nem” – mondtam. – „És lesz rajtuk ruha?” – érdeklődtek a jelmezre utalva. Ez arról szólt, hogy a színház munkarészét is megtapasztalták. Lizi viszont még abban a korban van, amikor minden elvarázsolja. Vigyázok rá, hogy sose unatkozzon.

Más az előadásra készülődni, amikor tudja, hogy a gyerekei vagy az unokái is a nézőtéren ülnek?

Nem igazán, bár eleinte nem volt jó. Amikor Dajka Margittal a Bors nénit játszottuk az Egyetemi Színpadon, az ikrek még picik voltak. Van az a rész, amikor a gyerekek feljöhetnek a színpadra Bors nénivel játszani, ugrándozni, aztán visszamennek a helyükre. A gyermekeim még alig tudtak járni, négykézláb másztak fel a színpadra. Amikor felértek, az egyik az egyik lábamba kapaszkodott, a másik a másikba. És később hiába mondtam nekik, hogy menjenek vissza, nem akartak. Dajka Margit szólt, hogy semmi gond, ezért hagytam, hogy maradjanak. De ezután már hiába mondtam a többi gyereknek, hogy menjenek vissza a nézőtérre, mivel látták, hogy az ikrek sem teszik, ők is maradtak, és egy pillanat alatt megtelt a színpad gyerekekkel. A kisebb káoszban kellett a mikrofont megtalálni és a következő dalt elénekelni. Úgy gondoltam, ez gáz, a szülők viszont nagyon élvezték. Azt mondták, ilyet még nem láttak, ez csodás volt. Szóval nem lehet tudni, mitől repül el egyszer csak valami. Ez elrepült, és úgy indult, hogy a két lányom nem volt hajlandó visszamenni a nézőtérre.

Zeneszerző és muzsikus is. Szokott koncertre járni?

Nem sűrűn. Bár a klasszikusokat szívesen hallgatom. Húsvétkor a passiókat, karácsonykor Bachot. A csellistaságnak a Bach-szvitek szerves részei, vagyis számomra természetes, hogy minden tőle indul. Még akkor is, ha olyan távolságra van, hogy tudom, sosem érem el, mégis biztos hátország. És persze Bartók életműve, a népzenék.

Ha koncerten van, mennyire tud elvonatkoztatni az elemzéstől?

Nem igazán, de az elemzésnek több rétege van: gondolok valamit a műről, a hangszerelésről, az előadókról. És ha az előadók jók – mert az mindennek a kulcsa –, akkor egyszer csak egyszerű nézővé válok. De amikor ráérek analizálni, akkor az előadásból hiányzik a varázslat.

Mikor élt át legutóbb ilyen varázslatot?

Perényi Miklós koncertjeire néha elmegyek, azok mindig magukkal ragadnak, csodálatosak. Nagy muzsikus, szerény ember, és mindenki boldogan megy vele. De például Vajda Gergő is ilyen, akivel együtt dolgoztunk az operáján. Az is örömmunka volt.

Előfordult már, hogy mivel egy előadás nagyon megtetszett, egy közös munka ötletével kereste meg az előadót?

Nem. Cseh Tamással együtt dolgoztunk, de őt nem én kerestem. Ő csinálta, én meg kísértem boldogan. A felvételeken is látni, hogy az örömzene volt számomra. Tamás olykor improvizált – egyszer azért, mert nem jutott eszébe a szöveg, másszor meg azért, hogy valamit kihangsúlyozzon –, ezért állandóan figyelnem kellett, hogy mi hányszor megy, hogyan csatol vissza, ami rettentően szórakoztatott. Tamásnak igen erős kisugárzása volt a színpadon, és jól éreztem magam az árnyékában.

Tudott töltekezni a közös produkciók során?

Igen, de ezt csak utólag tudom. Előadóként ugyanis nem rendelkezem olyan erényekkel, amelyek Tamást jellemezték, de fontos volt, hogy megfigyelhettem a működését. Számára minden néző fontos volt, mindenkire figyelt, megcélozta, megszólította őket, senkit sem hagyott elveszni: erősen jelen volt. Ez nem tanulható, de törekedni kell rá, hogy létrejöjjön. És arra is, hogy amit előadóként tudok, arra mások is rácsatlakozhassanak.

Filmzenéket is írt. Ha filmet forgatnának az életéről, milyen műfajú lenne?

Vegyes, hiszen egyszer popdalszerű dalokat írok, máskor meg hangszerelteket.

Ki játszaná a főszerepet?

Bárki. Időnként teljesen ismeretlen emberekkel szeretek dolgozni. Akár főszerepet is adok egy „idegennek,” mert kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Az foglalkoztat, hogy előjön-e belőle valami. Ez sokkal jobban feldob, mint hogy azt lássam vissza, amit előre elgondoltam.

Ki rendezné?

Én, mert akkor vagyok nyugodt, ha kézben tarthatom a dolgot, az irányt.

Mikor érzi magát otthonosan?

A kutyám és a macskám közelében. Jó, ha ott vannak, mert nem vitatkoznak velem. Bár a macskáknak saját céljaik vannak, amiket meg is valósítanak. Dorombolnak, de csak akkor, amikor nekik jólesik.

Hogy hívják a macskáját?

Dzsoinak. Annak idején a lányaim nevezték el a Jóbarátok című sorozat kapcsán. Hasonlít Joey-re: buta, nagy feje van.

Ön is nézte a Jóbarátokat?

Hogyne, a lányaimmal sok mindent néztem. Például a Kisvakondot. Olyankor mindig be volt készítve egy csengő, mert a főhős a mese végén csengetett. Amikor véget ért, együtt csengettünk a lányokkal. Remek volt.

Ha találkozna egy idegennel a vonaton, aki semmit sem tud a magyar kultúráról, melyik lenne az a néhány műalkotás, amelyekről beszélne neki?

Nincs ilyen vonat. Sokat utazom, forgolódom nemzetközi környezetben, és valamilyen elgondolása mindenkinek van a magyarokról. Bartók Béla például benne van az európai tudatban, ahogy a Jancsó-filmek is. Úgy tapasztalom, hogy mindenki a helyünkön kezel minket. Jelen vagyunk, és ez a lényeg.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#milenneha