Mi lett volna, ha a magyar vezetés nem írja alá a békeszerződést? Ki volt a felelős? A kisebbségek helyzetének javítása enyhítette volna-e a döntést? A történész ezeknek a gyakori felvetéseknek is a végére jár.

„Nagyon sokszor, amikor Trianonról beszélünk, elkezdjük sorolni a politikai eseménytörténetet, diplomáciai forrásokból idézünk, de úgy gondoltam, hogy érdemes ez ’alá menni’, és megnézni, hogy milyen volt a hétköznapi emberek aspektusából ez a történet” – fogalmazott Ablonczy Balázs a Jaffa kiadó online könyvbemutatóján. A történész hozzátette: 1918 júniusáig az átlag magyar újságolvasó azt gondolhatta, hogy a monarchia elérte háborús céljait, Szerbiát „megbüntette”, Oroszország az összeomlás felé tart, Románia nagy részét elfoglalták a német-magyar csapatok. „Ebben a viszonylag optimista közhangulatban történt a fordulat, és jött egy iszonyatos zuhanás. 1920-ban egy átlagos magyar életszínvonala ötven-kilencven százalékkal volt alacsonyabb, mint az utolsó békeévben, a GDP mintegy 30 százalékkal esett vissza.”

A kutató hozzátette: sokak számára sokkoló volt, hogy a kisebb esést az ipari munkásság szenvedte el, mert nekik jobb érdekérvényesítési képességük volt a háború alatt; a bérből, fizetésből élő középosztály életszínvonala hatalmasat zuhant. „Egy felvidéki kisváros adótisztviselője, aki a helyi elithez tartozott, és volt egy háromszobás lakása zongorával a nappaliban, a háború után a Nyugati pályaudvarnál élt egy vagonban a családjával, és lopta a szenet a mozdonyokról, hogy fűteni tudjon. Ezt nyilván nagyon nehéz feldolgozni. Az ilyen helyzetek haragot, frusztrációt és szélsőséges nézeteket szülnek.”

Ablonczy Balázs hangsúlyozta: törekedett arra, hogy ez ne egy középosztálybeli történet legyen – noha a fennmaradt források jelentős része erről szól –, hanem bemutassa a nők, gyerekek, valamint a munkásosztály és paraszti réteg tapasztalatait is.

Elől Benárd Ágost küldöttségvezető, mögötte Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és államtitkár a Grand Trianon palota előtt

„Ez a trauma nyilván nem mindenkinek volt egyforma élmény. Különös helyzetek adódtak. Például Kaposvár azon kevés magyar megyeszékhely egyike volt, amely nem került idegen megszállás alá, de 1918 végén akkora volt a felfordulás – a környékbeli puszták, falvak népe gyakorlatilag kifosztotta a várost –, hogy a vezetők azon gondolkodtak, behívják a Somogy megye déli részén állomásozó szerb megszálló csapatokat, hogy csináljanak rendet. Ez nem egyedi történet, hasonló volt a helyzet Kassán, Nyitrán. Hazaárulás lett volna? Könnyen dobálózunk ilyen szavakkal, pedig ezek lényegesen bonyolultabb helyzetek voltak. Az emberek biztonságra vágytak.”

Ablonczy Balázs elmondta: igyekezett utánajárni a Trianonnal kapcsolatban gyakran felmerülő: mi lett volna, ha… kezdetű felvetéseknek. „Az erzsébeti lakótelepen, ahol felnőtten, a vitás kérdésekkel úgy volt, hogy ’akkor játsszuk le’. Általában így kezdődtek a verekedések. Gondoltam, most én is kicsit a végére járok ezeknek a kérdéseknek.”

A kutató hozzátette: igyekezett összegyűjteni a fontos helyzeteket, történéseket, és megvizsgálta, hogy melyekben milyen döntési lehetőségei voltak a magyar vezetésnek.

„Azt láttam, hogy 1918 és 1920 között a magyar politikai elit egyetlenegyszer került valós döntési pozícióba, amikor azt mérlegelte, hogy megtagadja-e a békeszerződés aláírását. Az volt a benyomásom, hogy korábban nem volt igazán ura a helyzetnek. Bár nagyon egyszerűen hangzik, mégis az látszik, mintha mindenki kicsit másként cselekedett volna, mint azt az elvei, elképzelései alapján gondolnánk. Apponyi Albert, akinek nyilván megvolt a véleménye az olyan demokratikus hóbortokról, mint a népszavazás, 1920 januárjában a Legfelsőbb Tanács előtt tartott beszédében javaslatot tett a népszavazásra. Apponyi eleinte határozottan úgy vélekedett, hogy a békedelegáció ne utazzon Párizsba, később mégis ő lett a delegáció vezetője. Teleki Pál azon az állásponton volt, hogy ne írják alá a békeszerződést, később viszont kormányfőként ő ratifikáltatta azt a parlamentben. Mindenki az előéletével és korábbi politikai szimpátiájával ellentétesen cselekedett, ami számomra azt mutatja, hogy érezték: nincsenek valós döntési pozícióban, ezért adódhatott zavar, kapkodás.”

A történész megjegyezte: ha a magyar vezetés nem írta volna alá a békeszerződést, az kizárólag rövid haladékot jelenthetett volna. „Legkésőbb 1919 közepétől egy átlagos magyar újságolvasó is tudhatta, hogy mi vár Magyarországra. A magyar vezetés hosszan tárgyalta a szerződés ratifikálásának kérdését, és több napos vita után arra jutott, hogy alá kell írni. Teleki Pál egyik 1920-as levelében attól tartott, hogy ha nem írják alá, az oláhok bejönnek újra és Pest éhen vész. Kilátásban volt tehát egy közellátási összeomlás.” Ablonczy Balázs úgy vélte: a magyar vezetés is látta, hogy egyre rosszabb helyzetbe kerülnek, a környező országok további területi követelésekkel léptek fel.

Rendre előkerülő felvetés, hogy a magyarországi kisebbségek autonómiájának tiszteletben tartásával, a jogaik bővítésével kevésbé lett volna kiélezett a helyzet. Erről a kutató azt mondta: „a nemzetépítés – nem szeretem a nacionalizmus szót, mert a politika elhasználta – a 19. század elképesztően dinamikus eszmeáramlata volt, amely modernizációs ideológiaként lépett fel, és nem nagyon volt konkurenciája. Bizonyos értelemben a nemzetek fölöttiség eszméjét hirdető szociáldemokrácia lehetett volna, ám a régióban gyenge volt az ipari munkásság, amelyre ez az ideológia támaszkodhatott volna. Az a felvetés, hogy a Magyarországon élő román elitet meg lehetett volna békíteni azzal, hogy lesz kettővel több polgári iskolája és gimnáziuma, szerintem téves. Nem hiszek abban, hogy ezért Magyarország polgárai szerettek volna maradni.”

Román lovassági parádé Budapesten, a román hadsereg első alakulatai 1919. augusztus 3-án érték el Budapestet

Ablonczy Balázs hangsúlyozta: a határok meghúzását nagyrészt nagyhatalmi szándékok vezették. „Nem lehet mondani, hogy a nemzeti önrendelkezés iránti, vagy ’a magyar uralom’ alóli felszabadulás vágya vezette volna mondjuk a Szatmárnémetiben lakókat, ahol a lakosság 92 százaléka magyar volt. A határt azért húzták meg ott, mert a román állam ügyesen lobbizott a Szatmárnémeti–Nagyvárad vasútvonalért, stratégiai kérdésnek tekintette. Ez persze minket nem vigasztal, mert szomorú, hogy a magyar nemzeti közösség sorsa az egyik utolsó volt a felmerülő szempontok között.”

Ablonczy Balázs beszélt a magyar vezetés felelősségéről is. „Az egyetemes magyar politikai elitnek van bizonyos mértékű felelőssége. Az 1918 előttinek is, a külpolitikai kitekintés hiányáért. Nem mindenkinek azonos arányban persze, de értelmetlen volna ezt dekázgatni. Úgy kell látnunk az okokat, hogy abból majd előre léphessünk.”

 Az összeomlás és a békeszerződés történetei alcímről szólva a történész elmondta: „Trianon története sokféle történetből áll össze, ez egy lehetséges olvasat a sok közül.”