„Mi vagyunk az őseink legnagyobb álma” – Interjú Samuel Mago íróval

Milyen családból jöttél, hogyan kerültél Ausztriába?

Klasszikus értelemben vett
muzsikuscsaládból származom. Édesapám a nyolcvanas években tanult Bécsben, majd
arra az elhatározásra jutott, hogy az egész család visszaköltözik
Magyarországra, mert a rendszerváltás környékén úgy nézett ki, hogy
gazdaságilag kedvezően alakul az ország helyzete. Én tehát Pesten születtem, és
Magyarországon töltöttem életem első négy évét. A szűk család 2000-ben
költözött vissza Bécsbe, a túlnyomó többség Pesten maradt.

Egyértelmű volt, hogy ne a zenei pályát
válaszd? Könnyen tudomásul vette a család?

A második világháborúban minden ember
köteles volt árjalevelet beszerezni. Abból tudható, hogy az őseim hosszú
generációkon át muzsikusok voltak. Édesapám nem meglepő módon zenei pályára
lépett, a legfőbb bécsi bálok koncertmestere volt. A nyolcvanas években baljós
jelek mutatkoztak: nyilvánvaló volt, hogy a zenészpálya nem ideális egy
pályakezdő fiatalember számára.

Köztudott, hogy az ötvenes–hatvanas években alig lehetett olyan éttermet találni  Magyarországon, ahol ne cigányzene szólt volna. A magyar kultúrának szerves része a cigányzene, ahogy a spanyol kultúráé a flamenco. A cédé, a pm3, majd a Spotify nagyon átrendezte a felállást. Nincs arra kereslet, hogy minden kávézóban és kocsmában zene, ráadásul cigányzene szóljon.

A bátyám, Mágó Károly volt az első a
családban, aki a sikeres zeneakadémiai felvételi után úgy határozott, hogy nem
akar zenész lenni, és újságíróként helyezkedik el. Nagyon büszke vagyok rá, a
példaképem. Tizenvalahány évesen, amikor először merült fel bennem komolyan,
milyen pályát képzelek el magamnak, hozzá hasonlóan az újságírás mellett
döntöttem.

A régi hagyomány helyébe új került.

Igen. Magazinoknál, újságoknál gyakornokoskodtam Bécsben, ezek egy részét a véletlen hozta. A kisebbségi magazinok nagy örömmel vették, hogy az ember szívesen munkát vállal náluk – ingyen. Azt tudni kell, hogy Ausztriában számos orgánum áll a kisebbség rendelkezésére, a kilencvenes évek óta csak a cigány kisebbség négy-öt lapot tudhat magáénak. Én az ORF, az osztrák közszolgálati adó kisebbségi szerkesztőségében dolgoztam érettségi után.

Nem esett nehezedre egy újság közelébe
férkőzni, hogy munkát találj?

Abban az időben akárkivel ismerkedtem meg, arról beszéltem: az a tervem, hogy újságíróként találjak állást, és a romák elfogadásáért, a kultúrájuk megismertetéséért tehessek. Megismerkedtem az ORF-ből egy-két emberrel, majd néhány elbeszélgetés után írtam néhány anyagot. Külön tetszett nekik, hogy viszonylag jól beszéltem cigányul, és megbíztak romákat érintő feladatokkal.

Szerinted egy újságíró mit tehet a
cigányság elfogadtatásáért?

Az, hogy a saját szemszögünkből
nyilatkozunk egy kisebbségről, rendkívül fontos dolog. Hosszú időn keresztül
nagyon sok minden: csúsztatások és hazugságok jelentek meg rólunk, a káros
sztereotípiák kiváló táptalajaként. Lássuk be, a kirekesztések következtében mi
nagyon keveset beszéltünk magunkról. A mai világban borzasztóan fontos, hogy az
beszéljen egy kisebbség életvalóságáról, aki ahhoz tartozik. Készíthetek én
anyagot az ukrán helyzetről, de soha nem készíteném úgy, hogy egy-két ukrán
embert nem szólaltatok meg. Ez minimális elvárás a hitelesség érdekében.

Újságíróként nem szélmalomharc a
sztereotípiák elleni küzdelem?

Ha ezt elhinném, nem ezzel
foglalkoznék. Hiszek abban, hogy a cigányokról kialakult sztereotípiák
lebonthatók. Megjegyzem: az Ausztriában rögzült sztereotípiák nagyon nem térnek
el a magyarországiaktól.

Ha az ember cigányként vállalja az
értelmiségi szerepét, kötelezően tennie kell, hogy a sztereotípiákat az
életmódjával, a gondolkodásával megszüntesse?

Nem tisztem, hogy előírjam a romáknak,
mi a helyes viselkedés. Én úgy nőttem fel, hogy felelősségem a fellépésemmel, a
beszédemmel, azzal, amit csinálok és ahogyan csinálom, valamilyen szinten, a
magam szerény módján ezt a kisebbséget képviselni. Ha romaként a közéletben
állsz, és van valamilyen szereped, romaként látnak az emberek, és a testeddel
egy embercsoportot képviselsz, akár akarod, akár nem, akár tetszik, akár nem.

Hogyan néz ki egy átlagos munkanapod?

Minden napom más és más. Egyrészt sokat olvasok, képzem magam, hogy a különböző anyagoknak kellő felkészültséggel és tudással állhassak neki. A szerkesztőség, ahol jelenleg dolgozom, abban különbözik a roma szerkesztőségektől, hogy több ausztriai kisebbségről készít anyagokat. Hétfőnként szerkesztőségi értekezlet van: megbeszéljük az aktuális témákat, és eldől, hogy ki mit vállal. A roma anyagokat általában én kapom. Ezenkívül tanulok, tolmács szakon, a szakdolgozatomon dolgozom. Rendszeresen írok. Eddig négy könyvem jelent meg, kettő a bátyámmal. Az egyik magyarul, A szerencse kovácsai címen, a Tea Kiadó gondozásában. Mindezeken felül az Osztrák Romák Diákszövetségének alapító tagja, jelenleg elnökhelyettese vagyok.

Milyen feladatokat végez a szervezet?

Ausztriában sok roma szervezet létezik, viszont nem volt ifjúsági szervezet. Az a feladatunk, hogy a roma fiatalokat képviseljük, a tanulmányaik során segítsük, útmutatást nyújtsunk számukra, hogy gördülékenyen vehessenek részt az oktatásban.

Mit élvezel az újságírásban a
legjobban?

A mesélés a szenvedélyem. Ez a
képességem a családom öröksége. Az újságírás az irodalomhoz hasonlóan a mesélés
egy formája. Olyan témákat tudok egy tág közönségnek bemutatni, amiket amúgy nem
fedeztek volna fel. Ez nagy felelősség és nagyon szép feladat.

Az elmúlt időszakból melyik téma lépte
át az ingerküszöbödet?

Az elmúlt időszakban a Bécsbe került ukrán menekültek helyzete visel meg legjobban. Nagyon sok itteni ukránnal készítettem interjút arról, hogyan élik meg a háborút Kijevben, Ukrajna különböző városaiban. A másik rázós témát a transzplantáltakkal készített anyagomban dolgoztam fel. Róluk tudni kell, hogy speciális egészségügyi helyzetüknél fogva nem kaphattak a Covid ellen oltást, ezért nagy a jelentősége, hogy velük, a vírussal szemben kiszolgáltatottakkal szolidárisan járjunk el: vegyük fel az oltást. A harmadik kemény anyag a Covid miatt bevezetett korlátozások elleni tüntetéssorozat volt. Ezeken a tüntetéseken csak a kisebbik baj volt, hogy a józan észnek ellentmondó zagyvaságok hangzottak el. A nagyobb az, hogy nem úsztuk meg a rasszista, antiszemita, holokauszttagadó szlogeneket. Zsidó fiatalokkal és egy burgenlandi magyar történésszel csináltam interjút. Az utóbbival sokat beszéltem arról, mit jelent az, hogy a mi történetünknek ezt a sötét fejezetét összehasonlítjuk a mai időszakkal. Ez sokat foglalkoztat, tekintve, hogy a cigány és zsidó felmenőim közt áldozatok és túlélők egyaránt szép számmal akadtak.

Az íróság magától értetődő volt?

17-18 éves korom körül a bécsi székhelyű Romano Centróban dolgoztam. Az ottani főnököm mesélte, hogy létezik egy irodalmi verseny németül író, de nem itt született, nem úgynevezett „bioosztrákok” részére. Írtam két gyönyörű szép és megható, sajnálatos módon nem díjazott szöveget. Utólag beláttam, milyen borzasztó írásokkal pályáztam, de aztán harmadszorra sikerült mai szemmel nézve is elfogadható szöveget írnom. Megnyertem a versenyt, és megjelenhetett a bátyámmal közösen jegyzett, előbb említett első könyvem.

Magyar, osztrák vagy cigány írónak
tartod magad?

Ezek nem zárják ki egymást. Példaként a Wikipédiát említhetem: a magyar azt írja, hogy Semmelweis Ignác, az anyák megmentője magyar, míg az osztrák szerint osztrák. Ez olyan kultúrkör volt az elmúlt évszázadban, amelyben nagyon közel álltak egymáshoz az emberek. Én magyarnak és osztráknak tekintem magam, de inkább bécsinek, mint osztráknak. Ha megkérdezik, általában azt mondom, hogy bécsi és pesti vagyok.

Eltérő identitás a bécsi?

Szerintem igen, ahogy pestinek lenni sem
ugyanazt jelenti, mint hogy magyar vagyok. A roma identitásom meghatározóan van
jelen a mindennapjaimban és az irodalmi munkásságomban. Az életem két város és
két embercsoport köré szerveződik. Ez nagyon tetszik, felszabadítóan és
inspirálóan hat rám.

Optimistán tekintesz a jövőbe?

Realista vagyok, de nagyon próbálok optimista lenni. Abszolút hiszek abban, hogy a romák helyzete Európában pozitív irányba változik, függetlenül attól, milyen súlyos kirekesztések érnek bennünket. Hiszem, hogy a fiatal romák és a következő generációk nagyon sok mindenben túlszárnyalnak minket és az őseinket. Ahogy a közkeletű mondás tartja: mi vagyunk az őseink legnagyobb álma. Remélem, a jövő cigány nemzedékei az én legnagyobb álmaim is lesznek.

Nyitókép: Facebook/Stefan Kokovic