A Michigan állambeli Flintben született, felmenői több generáció óta szakszervezetekben aktív munkások voltak. Két lánytestvérével szigorú katolikus nevelést kapott, tagja volt a cserkészmozgalomnak, majd újságírást tanult, de egyetemi tanulmányait nem fejezte be. Huszonévesen alapított első újságjában a Flint városában, majd az egész államban történt eseményekről tudósított. Már ekkor erős kritikát fogalmazott meg a kapitalizmussal szemben, lapját radikális baloldali hangvétel jellemezte. Később a Mother Jones magazinnál dolgozott, ahonnan azonban alig négy hónap után távoznia kellett. A felmondást nem megfelelő munkavégzéssel, túl „vonalas” nézeteivel indokolták – Moore szerint viszont nem engedték leközölni írásait, és szerkesztőként sem volt beleszólása abba, mi jelenjen meg. Az ügy perrel végződött, amelyet megnyert, és a megítélt kártérítésből tervezett cikksorozata helyett inkább filmet forgatott a michigani iparvidék leépüléséről és az ennek nyomában járó elszegényedésről.
Az 1989-re elkészült Roger és én című dokumentumfilmnek, ahogy későbbi alkotásai esetében is, egy személyben volt producere, írója, rendezője és főszereplője. A címben szereplő név Roger B. Smith-re, a General Motors igazgatójára utal, aki a nyolcvanas években bezárta a középnyugati gyárakat, majd Mexikóban nyitott újakat – itt a dolgozók alacsonyabb bérrel is beérték. Ezzel Michiganben és a környező államokban nőtt a munkanélküliség, romlott az életszínvonal, és súlyos társadalmi feszültségek támadtak. A film a szakma és a közönség körében is sikert aratott, bár egyesek kritizálták, hogy Moore több eseményt kronológiailag felcserélt, és több interjút különböző részekből vágott össze, hogy azok jobban illeszkedjenek narratívájába.
Az ismertté vált rendező New Yorkba költözött, saját céget alapított, és több rövidfilmet készített. 2002-ben mutatták be Kóla, puska, sültkrumpli című egész estés dokumentumfilmjét, amely a columbine-i középiskolai mészárlással és annak társadalmi hátterével, a fegyvertartási vitával foglalkozik. (A coloradói középiskolában 1999. április 20-án két végzős fiú máig sem tisztázott okokból 13 diákot és tanárt mészárolt le, majd magukkal is végeztek.) Moore a túlélőkkel, a hatóságokkal és a fegyverlobbi képviselőivel készített interjúkban arra kereste a választ, miért annyival több a fegyveres erőszak Amerikában, mint bármelyik más demokráciában. A választ a „félelem légkörében” találta meg; szerinte a média és a kormányzati szereplők állandó félelemben és készültségben tartják a társadalmat, azt sugallva, hogy valami ismeretlentől kell megvédeniük magukat. Moore szerint a fegyvertartás jogát biztosító alkotmánykiegészítés, a fegyverlobbi működése és a laza törvényi szabályozás vezetett a mészárláshoz. A kritika és a közönség körében is tetszést aratott alkotás 2002-ben elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat. A négymillió dollárból készült film közel hatvanmillió dollárt hozott, a K-mart boltlánc pedig betiltotta üzleteiben a lőszerárusítást.
A 2004-es Fahrenheit 9/11 című, Ray Bradbury regényére és a 2001-es terrortámadásra utaló dokumentumfilmje a 2000-es amerikai elnökválasztásokkal kezdődik, George W. Bush elnökségének bemutatásával folytatódik és az iraki háborúval ér véget. Moore narratívája szerint amikor a korábban az olajiparban tevékenykedő, kiterjedt szaúdi kapcsolatokkal rendelkező Bush megindította a háborút Irak ellen, ebben a félelem kultúráját propagáló médiumok támogatták. A kitörési lehetőséggel nem rendelkező amerikai fiatalok megélhetést remélnek a seregtől, de a háborúban szörnyű dolgokat élnek át, családjuk szétszakad – az offenzívát leginkább támogató politikusok és közszereplők azonban nem küldik gyerekeiket Irakba, a harcot mások vívják helyettük. A film a cannes-i filmfesztiválon Arany Pálmát nyert, és bár több országban betiltották, kétszázmillió dollár bevételt hozott, ezzel minden idők legsikeresebb dokumentumfilmje lett. A mélységesen megosztó filmet egyesek a legnagyobb hatású dokumentarista alkotásnak tartják, mások szerint viszont Moore csak saját igazáról akarta meggyőzni a nézőket; néhányan nyíltan propagandistának is nevezték.
2007-ben mutatták be a Sicko című, az amerikai egészségbiztosítási rendszert pellengérre állító filmjét, amelyben ismét a nyugati demokráciákkal hasonlította össze Amerikát. Míg előbbiekben az egészségügy állami kézben van, utóbbiban privatizálták (Moore nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy az ötvenes években egy bizonyos Ronald Reagan nevű színész is arról szónokolt, ez szükséges lépés, ha meg akarják védeni az országot a kommunistáktól). Így állnak elő azok a helyzetek, hogy a biztosítók életmentő műtéteket nem hajlandóak finanszírozni, vagy ha mégis, akkor szisztematikusan, nagyon hosszadalmasan átnézik a beteg kórtörténetét, és ha bármi anomáliát találnak, perelnek. A film szintén Oscar-jelölést kapott.
A Sickót követő alkotásai nem tudták megismételni korábbi sikereit. Bár újabb filmjeit a szakma kevésbé tartotta elfogultnak, a közönség számára jóval érdektelenebbek voltak. Moore a mai napig az amerikai közélet fontos véleményformálója, többször kritizálta a szabad fegyvertartásért kampányoló Nemzeti Fegyverszövetséget és a Donald Trump-kormányzatot. Trumpról megválasztása után Fahrenheit 11/9 címmel filmet is forgatott (ahogy korábban Bush, Trump elnök is „elnyerte” a legrosszabb alakításért járó Arany Málnát), kiállt az abortuszjogok és az azonos neműek házassága mellett. 2005-ben a világ száz legbefolyásosabb embere egyikeként szerepelt a Time magazin listáján. Legutóbbi munkájaként producerként jegyezte az Emberek bolygója (2019) című dokumentumfilmet.
